Esterházy Péter – most, július 16-án volt tíz éve, hogy meghalt – nem kutatja, tudja, hogy az Andrássy út 60. kilátástalan, ablaktalan pincéjében, „az alagsorban” volt a Golgota, ott hangzott el a Hét utolsó szó. Ahol az ártatlant kínozzák – bárhol a világon –, ott a Golgota.

Fanfárok és ünnepi fények közepette, a nagy könyvekben előírt szabályos rituális rendben, a világ hét csodája egyikében, a jeruzsálemi templomban bemutatták a húsvéti bárányáldozatot. Isten Báránya a Golgotán, a koponyák hegyén, a városon kívüli tisztátalan, szennyes, átkozott kivégzőhelyen, „a hamuszín egek” fojtó sötétségében, az átok fáján mutatja be a legszentebb áldozatot. Azóta, ami a rituálét illeti, ez a kettősség végigvonul
a történelmen, a huszadik és a huszonegyedik századon is. Jelenleg is háromszáznyolcvannyolcmillió keresztény (az USA lakóinak száma háromszáznegyvennégymillió) kényszerül nem fényes katedrálisokban, templomokban, hanem föld alatti rejtekben, börtönt vagy éppen kivégzést kockáztatva részt venni a Jézus áldozatát megjelenítő szent liturgián, szentmisén, istentiszteleten. A hitleri és a sztálini lágerekben és börtönökben is ott voltak a rejtett, tiltott, „föld alatti” katedrálisok, ahogy Magyarországon is „a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában” (Hetényi Varga Károly).
A történészek szerint egyetlen mise-, szent liturgia-, istentisztelet-mentes, sátánian steril övezet itt, Magyarországon az Andrássy út 60. betonbiztosan őrzött börtönpincéje volt. Így van-e?

Jó húsz éve kórházlelkész lehettem a Honvéd Kórház Budakeszin található nyolcemeletes monstrumában. Egy alkalommal a csúcsra, fel a „mennyekbe”, a nyolcadikra kértek egy kilencvenhat éves beteg asszonyhoz. Hasonló korú férje állt az ágyánál. Amikor meglátott habitusban, ferences ruhában, kilencvenhat év ide, kilencvenhat oda, repült felém, és azt kiáltozta: „jaj-jé, hát újra ferencest látok”, s aztán okát adta ujjongásának.

Elmondta, hogy utoljára ferencessel jó ötven éve találkozott a poklok poklában, az Andrássy út 60. félelmetes pincéjének szennyes cellájában, ahová az egyik kihallgatás után félholtra verve hajították be, egyenesen rá a priccsre. Elterülve, az „Ó, Istenem, meghalni volna jó” (Tóth Árpád) állapotában már csak egy kívánsága volt, egy amolyan kivégzés előtti utolsó kívánság: gyónni, s aztán „szállni, szállni, a mennyig meg se állni” (Szent Ágoston). Ebbe a lázas-gyötrelmes álmodozásba tört be egy döngésdörömbölés, ordítozás. Felszakadt a cellaajtó és bedobtak, egyenesen rá egy nagy véres húsdarabot, emberforma volt. Még élt, ott szuszogott fölötte, és nyöszörgött. Beszélt, félrebeszélt. Csak amikor arccal felé fordult, értette meg, hogy mit: „Pap vagyok, nem akar gyónni?” Fölszakadt a zsilip, ömlöttek, özönlöttek a bűnei, félsz, szorongás, keresgélés nélkül. Felszabadulás. Ilyen szabadnak még sose érezte magát, mint ott, a ziháló másfél mázsa alatt, a zárkában. Lebilincselő volt a férfi elbeszélése. Úgy mondta el, mint aki a történteket magában újra meg újra, már százszor is átélte, sőt el is mesélte. Mint a regékben: kiforrott szavak és mondatok. A folytatás is ilyen volt.

Mert alighogy elhangzottak a pokoli kínok közepette kisuttogott szavak, az „ego te absolvo a peccatis tuis, én téged feloldozlak bűneidtől”, újra dörömbölés, ordítozás. Felszakadt a cellaajtó, s egy gyerekforma ávós legény új vendéget lökött be hozzájuk, egyenesen rájuk taszítva, egy újabb nagy véres húsdarabot. Az is emberforma volt. Még élt. Kiáltozni akart, de ahhoz már nem volt ereje, zihálva ezt hajtogatta: „Pap vagyok, pap vagyok, itt hol lehet misézni, hol a kenyér, hol a bor?” Tragikomikus volt az egész. Az ávós gyerek meg gumibotjával teljes erővel verte, de – érthetetlenül – nem a lázadót, hanem a priccset, üvöltött magából kikelve, hogy „majd adok én magának kenyeret, adok én magának bort, mit képzel, hülye pap!” – s kiviharzott.

Másnap, még az ébresztő sziréna előtt dörömbölés, ordítozás, felszakadt a cellaajtó. Az ávós gyerek jelent meg, magasra tartva ütésre készen a gumibotját, ütött is, de mint aki megint elvétette, nem őket, hanem megint a priccset, s hozzá újra, nagy hangon, hogy a fél világ is hallja, üvöltözte a már ismert mondókát: „Majd adok én magának kenyeret meg bort!”, s miközben jobbjával továbbra is püfölte a priccset, bal kezével a priccs alá csúsztatott egy orvosságos üvegfélét és egy darab kenyeret, majd szitkozódva kiviharzott. A vasajtót még többször, teátrálisan rájuk csapkodta, döngésük jelezte az áldozati liturgia kezdetét: „az ajtókat, az ajtókat!”

A két pap a priccsen fekve, testükkel rejtve vette a kenyeret, meg aztán a „csodálatos kelyhet”, az orvosságos üveget. Az átváltoztatás ismert foszlányait lehetett kihallani: „Hoc est enim corpus meus – ez az én testem…”, meg: „Hic est enim calix sangvinis mei – Ez az én vérem kelyhe”. Nekem is, aki ott gubbasztottam a priccs mellett – mondta a férfi –, törtek a Kenyérből. Bemutatták az áldozatot, ott, a poklok poklában, golgotai szennyben, szentségben.

Az elbeszélést nagy csönd követte. Én törtem meg. Kérdezősködtem. Mi lett az ávós gyerekkel? Többet soha nem látták – volt a válasz. A papok nevére emlékezett a férfi. A gyóntató pap Kiss József (1913–1972) atya volt, a misét reklamáló pedig Horváth Jusztus (1909–1993) atya. Mind-
ketten, a férfival együtt 1954-ben szabadultak. Kiss József atya nevével Szegeden egy utcasarkon találkoztam. Az egyik ház falán egy levett cégtábla kivehető nyomata éktelenkedett, hirdetve: Kiss József kályhásmester. József atya szegedi születésű volt. Szolnokon tartóztatták le 1950-ben. Szabadulása után nyilvánosan nem működhetett papként, kitanulta a kályhásmesterséget, de hajnalonként a szeged-alsóvárosi ferences templomban misézett. A szegedi rendház lomjai között találtam egy füzetet Pater Josef Kiss OFM címkével. József atya kispap korában megkezdett olvasónaplója volt. Az első bejegyzések között olvasom: „Meg kell szoknom, hogy lemondjak minden feleslegesről.” Ehhez segíthette az Andrássy út 60. is. S aztán több oldalon át Oslay Osvald atya keresztútját másolta be. Ez se maradt írott malaszt. Horváth Jusztus atyát 1950-ben a Magyar Szentföldről vitték el. (A Magyar Szentföld-templom egy soha be nem fejezett templom, melyet Majsai János Mór ferences atya kezdeményezésére tervezett részben bauhaus, részben bizánci stílusban Molnár Farkas, és amely a ferences szerzetesrend beruházásában épült 1940 és 1949 között.) Szabadulása után az esztergomi egyházmegye papjaként 1975-től haláláig a Kapisztrán Szent János ferences templom igazgatójaként szolgált. Élte, amit nap mint nap ünnepelt – a krisztusi áldozatot.

Esterházy Péter az Andrássy út 60.-ban játszódó Hét utolsó szó című drámájának befejezésében Pilinszky János Harmadnapon című verséből ezt a sort idézi: „És fölzúgnak a hamuszín egek”. Hozzá, zárójelben ott a rendezői utasítás: „suttogva”.

A „suttogva” számomra azt jelenti, hogy vésd a szívedbe. A szívembe véstem azt, amit a beteg asszony ágyánál tanultam, hogy nincs az a hamuszín, vagyis a gyehenna füstjétől kormos-sötét reménytelenség, pokoli helyzet, ávós pince, melyen, melyben ne győzedelmeskedne, legkésőbb „Harmadnapra” az áldozat, a szeretetből fakadó áldozathozatal, mely mindig, akár tud róla, akár nem, de mindig krisztusi áldozat, a Bárány áldozata. Így gondolok az ávós gyerekre is!

 

Nyitókép: Fotó: Heltai Ákos. A képen a hírhedt Andrássy út 60., ma Terror Háza néven múzeum.