A hetvenes években a szabadkai gimnáziumba jártam, tizenkét fiú + tizenkét leány, remek osztály. Negyedikben volt egy év „zeneelméleti” óránk is. Fiatal, tőlünk alig idősebb tanár tartotta, aki saját gramofonját behozva játszotta le nekünk Palestrinától Pendereckiig a zenetörténet nagyjait. Nagyon bírtuk. Akkoriban mi már a gastarbeiter szülők által hozott vinileket (Emerson, Lake & Palmer, King Crimson, Jethro Tull stb.) hallgattuk.
Zajlottak a féktelen házibulik
(főleg anyám lakásában), tudtuk, nem sok közös időnk van már, együtt. Egyszer elhívtuk a tanárunkat is, aki utána azt mondta nekünk: Ti egyáltalában nem tudtok táncolni. Mire gondol?, kérdeztük tőle. Hát, a klasszikus táncokra. Megtanítom nektek őket. Keringő, tangó, foxtrott, bécsi keringő és quickstep. Hálásak voltunk neki, bár ez már a jazz-rock, heavy metal, punk és diszkó ideje volt…
Legközelebb 2004-ben találkoztam megint egy igazi tánctanárral. Auer Miklós Pál (Budapest, 1974), azaz Mike neve azoknak is ismerősen cseng, akik nem követik napi szinten a tánc világát. Nem azért, mert harsányan jelen lenne, hanem mert évtizedek óta ott van: tanít, épít, továbbad. A tánc nála nem pálya, hanem közeg – olyan természetességgel nőtt bele, ahogyan mások egy nyelvbe születnek. A tanítás nem választás lett, hanem folytonosság.
Egy fekete-fehér fotó az underground időszakból: Mikulás apó
Fotó: Auer Mike
Akkoriban éppen a pesti Merz Ház művészeti kazamatát vezettem, a IX. kerületi Ipar utcában, kőkemény undorgrund volt.
Megjelent Mike, aki egy fekete-fehér fotókiállítást hozott a budapesti hajléktalanokról.
Az utca emberei címmel azonnal kiállítottuk. A galéria egy mélypincében volt, lebontottuk a belső, környező falakat, és ott voltak a lakók által már régen nem használt, lécrácsos rekeszek is. Kihordtuk belőlük az évtizedek óta rothadó lomokat + egy fél Trabantot. Ide ültettünk be a kiállítás megnyitójára tizenkét hajléktalant, a róluk készült pesti fényképek alá. Híre lett a szitiben, az „embervédő” egyesületek durván megtámadtak bennünket. Végül Mikulás apót, Csesznák Feri bácsit befogadtuk örök ott lakónak. Kialakítottunk neki egy lakrészt, az egész ház szerette és etette. Vállalta a kiállítás „idegenvezetését”. 2005 szilveszterén ő szavalta el fejből József Attila: Hazám (1937) című versét: „nagy, álmos dzsungel volt a lelkem / s háltak az uccán. / Rám csapott, / amiből eszméltem, nyelvem / származik s táplálkozni fog…”
Ez az időszak nem a táncról szólt – mégis sokat elmond Mike-ról. Arról a fajta figyelemről, amellyel az emberekhez fordul. Arról, hogy
számára a mozgás, a jelenlét és a tanítás mindig az emberi térben értelmeződik.
A megnyitó esten Mike nem beszélt sokat. Ehelyett egy szóló táncperformansszal nyitotta meg a kiállítást. Nem volt benne koreografált látványosság, sem megfelelni akarás – inkább nyers jelenlét. A mozgás egyszerre volt feszült és fegyelmezett, mintha a tér, a falak és a képek is részei lettek volna az előadásnak. Amikor véget ért, a közönség megdöbbenve hallgatott. Legalább három percig senki nem mozdult. Aztán hirtelen egyszerre kitört a taps – nem udvarias, hanem elsöprő tapsvihar.
*
Elzúgott sok-sok év, nem láttuk egymást, nem tudtunk semmit, magunkról sem. És most, idén, Mike, mint mindig, váratlanul és vidáman megjelent.
Bejárta az egész világot, mint tánctanár!
•Bejártad az egész világot?
Nem turista módjára. Tanítani mentem. Olyan helyekre hívtak, ahol szükség volt arra a szemléletre, amit képviselek. Európában, Ázsiában, a Karib-térségben és Ausztráliában is tanítottam, sok különböző kulturális közegben és emberekkel. A világ számomra nem térkép, hanem tánctermek, arcok, mozdulatok és megváltoztatott életek sorozata.
A cikk további részéből kiderül:
Hogyan lehet a puszta tudásból és mozgásból megélni, és fenntartani magunkat bárhol a nagyvilágban?
Miért a tánc a legkegyetlenebbül őszinte kommunikációs csatorna, amihez még felirat sem kell?
Miként rezonál és válik élővé egy európai táncgondolkodás az utcai hiphoptól az argentin tangóig, Ázsiától Ausztrálián át a Karib-térségig?
