Romantikus, gyermekien egyszerű történet. Egy japán hercegből sokszáz évvel ezelőtt szamuráj lett, mágikus karddal harcol az alakváltó hatalmas démon ellen, ám amikor már épp legyőzhetné, a gonosz egy fondorlatos varázslattal a távoli jövőbe száműzi a bátor harcost.
Ötven éve bolyong már, nem öregszik, az idő elvesztette rajta a hatalmát, de a küzdés sosem ér véget. Nem találja az átjárót a saját valóságába és életidejébe, itt ragad egy apokaliptikus világban, elnyomottak, rémült és kiszolgáltatott figurák kerülnek elé, úgy látszik, itt mindenki segítségre szorul. Ő pedig felfüggeszti a vándorlást, megáll és segít. Alig csinál valamit önszántából, minden csak szembejön és megtörténik vele. Nem támad, nem fut el, meghajlik a sors előtt. Nem a győzelem pillanatában hős, hanem a hosszan tartó, ismétlődő, gyakran eredménytelennek látszó kitartásban. Békés harcos. Ez nem ellentmondás, hanem termékeny jelentéssűrítés. A békés megszelídíti a harcost, a harcos pedig megerősíti a békést.

Olykor mindenki Szamuráj Jack. Ott lapul bennünk csendesen, észrevétlenül. Ott van a jól öltözött huszonéves srácban, aki a reménytelen forróságban a Fehérvári úti piacnál jégkrémet ad egy hajléktalan férfinak, a bolti pénztárosban, aki ma már negyvenedszerre kér mosolyogva elnézést a felháborodott vásárlóktól, amiért elromlott a palackvisszaváltó, a felnőtt unokában, aki minden nyáron a nagymamájánál tölt pár napot, és egy ágyban alszik vele, a vizsgáztatóban, aki beiktat még egy plusznapot a pótvizsgázóknak, a klímaszerelőben, aki este hét után is kiszáll. Ott van a barátban, akinek a vállán sír egy másik barát. Ott van a fiatal lányban is, aki elviharzik mellettem, de észreveszi a szédelgő nénit a járdán, megtorpan, karját nyújtja és elkíséri az orvosi rendelőig. És ott van minden művészben is, aki megalkotja azt, ami közös bennünk, csak eddig némán a sötétben maradt.

Vagy itt van például a két lámpás. A Két Lámpás egy budapesti színházi előadásokat követő analitikus színikritikai blog. Szerzői egy házaspár, két pedagógus. Közös kritikusi munkájuk a civil nézői szenvedély és az elemző figyelem találkozására épül. Szerintem az összes szabadidejüket színházi előadásokra szánják, enélkül képtelenség lenne olyan sok bemutatóról minőségi beszámolókat írni, mint amennyi a blogon olvasható. Sokféle, gyakran független és pályakezdő alkotást is megnéznek és bemutatnak a közönségnek. Miért csinálják? Nélkülük alig esne szó érdemben a független, kísérletező, nem kánonra optimalizált színházak teljesítményéről. Ez a fajta elhivatottság, önkéntesen vállalt másokra figyelés szokatlan egy olyan világban, ahol jóformán mindenki csak magáról beszél, magyaráz, igazol, értelmez, reagál, cáfol, megoszt, visszavág. Egyedülálló és nagyon fontos munkát végeznek a közösségért. Értsd: értünk. Mert, ugye, a kultúra mindenkié.

Szamuráj Jack figurája egy alkotói és túlélési magatartás mintája az én számomra. Többnyire akkor harcol, amikor valakit meg kell védenie, vagy amikor nincs más út. Nem egyszerű akcióhős, hanem magányos, fegyelmezett harcos, aki nemcsak hazajutni akar, hanem útközben újra és újra segít helyreállítani kisebb világok egyensúlyát. Ettől nem pusztán „győzni akaró” hős, hanem kitartó, etikus túlélőfigura.

A mi helyzetünk kicsit más, mi nem mesében élünk, hanem itt. Nekünk a valóságban kell kitalálni, hogy a zajos, szétszórt, figyelemzavaros jelenben mit tehetünk egymásért.

A békés harcos végső soron tulajdonképpen egy jógapóz. Minden hétfőn gyakorlom jógaórán a Másik Műhelyben. Nem könnyű ászana, bár nagyon szép. Ha sikerül is megcsinálnom, csak pár percig tudok benne kitartani, aztán remeg a lábam, elvesztem az egyensúlyom, kidőlök. A jógatanárom szelíd és szigorú, mindig rávesz, hogy kezdjem újra.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini