Van Isten. Ülök a gép előtt, pörgetem vissza az eseményeket, márciushoz érek, és megint eszembe jut a Száz év magány. Gyűjtöm az emlékeket, fotókat válogatok, hogy Reels-videót készítsek az elmúlt egy évről. Március közepén volt a Másik Műhelyben egy olvasószeminárium, ahol erről a műről beszélgettünk. Minden hónapban van szakmailag vezetett irodalmi program nálunk, hogy összejöhessenek, akik nem akarnak egyedül lenni, s felszínes fecsegés helyett tartalmas eszmecserére vágynak, olyan témákról, amelyek összeköthetnek bennünket még akkor is, ha idegenek vagyunk. Ilyenkor alig tudjuk abbahagyni a beszélgetést, van, hogy négy-öt órán keresztül sem gyengül a figyelem. Emiatt olvastam el újra a regényt, és megtörtént velem ugyanaz, ami tizenhat évesen, amikor először vettem kezembe a könyvet. A hatvankettedik oldalnál katarzis. Macondóban elterjed a felejtésjárvány, az emberek cédulákat ragasztanak a tárgyakra: ez asztal, ez szék, ez tehén. Aztán nemcsak a neveket felejtik el, hanem azt is, mire használhatók a dolgok, mi végre létezik ez meg az. Így végül a használati világ mellett már a metafizikait is feliratozniuk kell.
Hány fotó fér el egy Reels-ben? Tíz? Tizenőt? Huszonöt, az biztos sok, ki nézné végig? Állítólag maximum fél percig lehet lekötni az embereket, és máris a következő videóra terelődik a figyelem. Legyen minden hónapról egy fotó. Időrendbe rakom, először a romos régi kisposta, ez volt az épületben, mielőtt mi megérkeztünk, a felújítás, barátok, akik segítettek, írók, költők, zenészek, színészek. Májustól a programok. Felolvasóestek, könyvbemutatók, irodalmi beszélgetések, színházi előadások, alkotóműhelyek munka közben, kiállításmegnyitók mosolygós emberekkel. Kell egy fotó a közönségről is. És a kezdőkép legyen bizalomgerjesztő. Kamerába nézős, mosolygós nő, kezében bögrével, rajta felirat: Szeretlek. Még pár címke. #masikmuhely, #gernercsaba, #alkotás, #teremtes. Végül a cím, ne túl bonyolult, plusz valami zene. Egyéves a Másik Műhely. Laurie Anderson: The Beginning of Memory. Igen, ez jó lesz, a dalszöveg illik a madaras fotóhoz, amely a Másik Műhely védjegye.
Union Square, 2016, szintén március. Az emberek még kabátban, a lábakon téli cipő, egy nő a hideg földön ül, mosolyog, tudja, hogy nem mindennapi látvány. Galambok veszik körül, rengeteg madár, fura, nem életszerű, hogy ilyen közel merészkednek az emberekhez. Gyerek rohan feléjük, el akarja ijeszteni őket, arra számít, hogy riadtan felrepülnek, de nem. Megtorpan, döbbenten mereszti a szemét, sírásra görbül a szája, visszarohan az anyjához. Az nevet, átöleli, aztán kézen fogja a kicsit, békésen elsétálnak a metró felé. A betonon ülő nő elmélyülten hímezget. Fején bizarr kalap: madárfészekben egy fióka, rozsdavörös tüll a szárnya. Az öltözéke is szokatlan, leginkább egy tizenkilencedik századi nevelőnőre emlékeztet, szürke-fekete, a szoknya szélén fehér virághímes minta. Mellette hanyag rendben szétpakolt varrókészlet, fonalak, filcdarabok, tű és gyűszű. Nem néz fel, de érzem, hogy érzi, őt figyelem. I took a few photos of you, is that okay? Rám se néz, csak hetykén megvonja a vállát, bólint. Készítek többet is, egy közelit róla, néhányat a galambokról. Háromszor is megpróbálom összeszámolni őket, de hetvenvalahánynál mindig elvesztem a fonalat. Mennyi munka lehet ebben? Nem csak a varrásra gondolok, hanem a szenvedélyére, kitartására. Miért döntött így? Nem volt jobb dolga? Are the pigeons for sale? – kérdezi tőle egy járókelő. A nő rámutat a varrósdoboza melletti cetlire. Thirty bucks each. Whoa, that’s not cheap – mondja méltatlankodva az érdeklődő, és továbbmegy.
Galambokat teremtő nő. Így neveztem el magamban a fotót. Készítettünk belőle egy posztert a Műhely falára. A képnek nincs különösebb üzenete önmagán túl. Hiperrealista, élethű, kézzel varrt galambok és egy ember, aki szokatlan helyen szokatlanul viselkedik, fittyet hány mindenre. Izgalmas, különös, titokzatos látvány a térben. Külön világ.
Kész a videó, töltöm fel. Osztanám meg, amikor felugrik a chatablak, barátnőm érdeklődik, hogyan állok a leadandó kéziratommal. Minden időmet elviszi az online-kommunikáció, válaszolom, utálom, de muszáj ezzel foglalkozni, különben láthatatlanok leszünk, elfelejtenek minket. Normális munkát ma még alig végeztem, eddig kábé négy jó mondatot sikerült összeraknom, azoknak sincs sok közük egymáshoz, ráadásul az egyik Márquezé. A barátnőm röhögős fejeket küld vissza, és azt írja, ez is egy jó mondat, írjam bele a műhelyes posztba, mert jól érzékelteti, hogyan alakul és fejlődik egy szöveg szövete. A Másik Műhely nemcsak hely, hanem alkotóközösség is, emlékeztet. Szövegalkotás, színházi, filmes közösségek, szakmai fórumok, itt a semmiből valami lesz, üres papírokból teleírt oldalak, fehér monitorfelületből sűrűn írt sorok, csendből hang, mozdulatlanságból tánc.
A Másik Műhely a szakmai elmagányosodás ellen született, és a szabadságvágyból. Először csak kis létszámú prózaműhely volt, pályájuk elején járó szerzőknek kínált lehetőséget arra, hogy biztonságos, támogató környezetben fejlődjenek. 2024-re akkora közösséggé nőtt, hogy kellett állandó hely, és kellett levegő. Egy privát világ, ahol nem címkézzük egymást, nem acsarkodunk, ahol mindentől függetlenül vagy mindennek ellenére mégis létrehozható bármi, amit szeretnénk. Működnek a dolgok, mert működtetjük őket. Nyilvános rendezvényeinkre nem szedünk belépőt, becsületkasszával dolgozunk. Aki betér hozzánk, és osztozik abban a nézetben, hogy a kultúra nem nyűg, nem szorul gyámolításra, támogatásra, hanem alapvető szükséglet a minőségi élethez, tehát érdemes és fontos költeni rá, az működési hozzájárulást ad a programjainkhoz. Közös érdekünk, hogy mindenki számára elérhető legyen a minőség, úgyhogy ahol egynek van, ott többnek is jut.
Kikopizom a barátnőm válaszából azt a részt, hogy itt a semmiből valami lesz, és ezzel osztom meg a Facebookon meg az Instán a Reels-videót. De előbb még ráklikkelek az „Akkor és Most” opcióra. Épp tizennyolc évvel ezelőtt posztoltam egy képet apámról. A kislányomat tartja a karjában, aki kalocsai mintás ingecskében mosolyog bele a kamerába. Én is tudok hímezni. Nagyanyámtól tanultam. Van is valamelyik szekrény aljában olyan terítő, amelyet együtt készítettünk. Fonott kosárban tárolta nagyanyám a varrókészletét, színes cérnaspulnik, előrajzolt hímzővásznak, sűrűn szedett tintapontocskából kirajzolódó mintázat, mint a pitypangtetkó a karomon. Nagyanyám karján apró pigmentfoltok voltak, az ő napfoltjai, ráncos barna bőrön szabálytalan kis szigetek.
Önbizalom, türelem, szorgalom és jó szem – a hímzés alapszabályai. Ilyenformán eléggé hasonlít a szövegszervezésre vagy bármire, ami alkotás, nem? Önbizalom ahhoz kell, hogy az ember egyáltalán hozzá merjen érni a makulátlan tiszta anyaghoz, és el tudja hinni magáról, képes lesz jól követni a mintázatot, türelem, hogy ne akarja túl gyorsan elérni a végeredményt, szorgalom, hogy akkor is folytassa, amikor már unja, hogy századszorra is elrontotta, vissza kell bontani egy sort már megint. A jó szem meg ahhoz kell, hogy látható legyen, micsoda lehetőségek rejlenek abban, ha olykor eltérünk a régi mintáktól. Azt sem árt tudni, hogy attól, hogy valami kicsi, még lehet rendkívül értékes.
Szerintem ez az egész online nyomulás, közösségi megosztás és irányított figyelemdiktatúra rövidesen az enyészeté lesz, feledésbe, érdektelenségbe merül – írom a barátnőmnek. Ő megint röhögős fejeket küld. Vicces velem beszélgetni, válaszolja, mert egyszer olyan, mintha a gimis kishúga lennék, máskor meg, mintha a nyolcvanéves nagymamája. Nem kéne ilyen erős határt húznom online és offline világ között, az Instagram például olyan, mint egy képes emlékkönyv. Képzeljem el magam tíz év múlva, milyen jó lesz visszanézni majd, miket osztottam meg 2026-ban.
Nem tudom, mi lesz tíz év múlva, olyan gyors körülöttünk a változás, hogy örülök, ha néhány hónapra előre vannak elképzeléseim. 2026 őszétől hímzőkör indul a Másik Műhelyben. Minden tekintetben egyre izgalmasabbnak tűnik ez a szövetdolog. Ha csak Márquezre gondolok. Addig szövögette, szervezgette a világot, a felejtést, a cédulákat, a tárgyak nevét és a rendeltetésüket, míg az a két szó egymás mellett, hogy van, és az, hogy Isten, egyszer csak a legjobb helyére került. A kijelentés nem tolakodó, nem templom homlokzatán elhelyezkedő parancsnak tűnik, hanem szükségesnek. Egy utolsó emlékezetvédő mondat a széteső valóságban. El tudom képzelni még azt is, hogy azért az egy mondatért írta le az összes többit.
Nyitókép: M.Nagy Miklós és Tallér Edina a Másik Műhelyben. A fotót a szerző engedélyével közöljük.
