Hátha tudok kezdeni velük valamit. A cuccok közt a főszereplő egy igéző pillantású női figura volt. Lokálok búgó hangú, egzotikus sztárja, nyugtalanító s egyben inspiráló jelenség. Az a művésztípus, aki már látott karón varjút, még ha Pestről sose tette is ki a lábát. Amúgy régi utcakölyök szlenggel virgácsnak nevezett alsó végtagjait nem is lehetett látni a dúsan buja szoknyazuhatag alatt. A bábok anatómiája persze csak látszólag hasonlít a modellre.
Mivel különféle holmikból készítettem kompozíciókat, egy ilyen hősnő ígéretes ajándéknak mutatkozott. Összevissza rögtönöztem hibrid lényeket. Rókaprém boára körzőszárakból szarvat ültettem. Szertárból kiselejtezett műanyag csontokból, szétnyűtt bőrcipőkből indián totemet barkácsoltam. Csupa jobb sorsra érdemes, torzóban maradt férfivágy a törzsi rítusok városi megéléséhez. Megmodellezni az univerzumot nő nélkül, kárhozatra ítélt vállalkozás. Ezt mélyen átéreztem.
Rajta felejtettem fürkésző tekintetem a női bábon. Nekünk közünk van egymáshoz, akár a lelki alvilágunkban. Ha elbukunk – villant be a mefisztói sugallat az ovidiusi Galatea és Pygmalion mitikus randevúját idézve –, a kudarc is kéjekkel kecsegtető. (Ezt persze senkinek nem vallottam be. Még magamnak is csak csukott szemmel.)
Persze Danira is számítottam kreatív konzultánsként, akinek kilencévesként ragyogó ötletei voltak, mindig megérte robotolni mellette. Amíg csecsemő volt, 0–24-ben szobapincér üzemmódban debütáltam atyai szerepkörben, később a posztos rendőri beosztás is bővítette a repertoárom. Aztán mint sok más apa, az ingatlanágazattal is szélesítettem a portfóliót.
Volt, hogy egy többemeletes kórházat építettünk fel puszta kézzel, a legkorszerűbb berendezésekkel, radar navigátorral, helikopter-leszálló-
pályával a tetején. Később a legendás Hanság lecsapolását modelleztük a lakótelepi játszótér homokozójában. Az ipar és a mezőgazdaság terén minden vállalkozásunk prosperált. Éreztük, hogy mindezen sikerágazatok mellett nem luxus a kultúrába is erőforrásokat, innovációt fektetni, bár kevés szavú férfiemberekként ilyen szavakra nem volt szükségünk. Szemvillanás jelezte, hogy most már háztetők felett szárnyakon szálló piros lovakat is festhetünk, akiknek angyalok hegedülnek. (Épp Chagall volt nagy hatással ránk.)
A vörös hajú, hosszú szempillájú démoni dizőznek is jutott szerep az építőkockák, távirányítós dömperek társaságában. Egyénisége tiszteletet parancsoló volt. Előfordult, hogy amikor a legkevésbé számítottunk rá, megszólalt: „Mégis, mikor óhajtanak az urak egy kis rendet rakni ebben a tébolyult zűrzavarban?” Megpróbáltuk megmagyarázni, hogy ez a mi mikroklímánk csak felületes szemlélőnek káosz, valójában kristálytiszta mérnöki struktúra. (Szorult helyzetünkből legalább próbáltuk kidumálni magunkat. Csak lesz valami kibúvó, aztán meg úgyis fürdés, vacsi, esti mese, amibe aztán kéjesen bele is lehet szundizni.)
A tárca további részéből megtudhatják:
– Hogyan vált meg a szerző a szívéhez nőtt bábujától?
– Miért került a díva a villanyóra-szekrénybe?
– Miként zajlott a kabátos mentőakció?
– Hogyan békült ki otthon a különös páros?
