Egy hete nem borotválkozom, a strandra a pénztárosnő előtt érkezem. A fű még harmatos, vagy a helyi mindenes, Jenő hajnalban is locsolt. Addig úszom, amíg a révfülöpi kiszögellés mögött kibukkan a fonyódi hegy. Hanyatt fekszem, s egy sirály kíváncsian körözni kezd fölöttem. A nádasnál, a horgászállások felől ladikok indulnak. Ahol a szellő szőnyeget gurít rá, a sima tó foltokban fodrozódik. Az időt az állomáson átfutó vonatok füttye méri. Alig van köztük, amelyik megáll. Tapolca felé 7:35-kor és kilenc óra tájt, Füred iránt meg a 8:21-es. A víz fölött a hang cérnaszálakon szalad, különben csönd van, hallom, ahogy fülemben jár a vér.

Az időt az állomáson átfutó vonatok füttye méri (a szerző felvételei)

 

Az Öreghegyen, vadszedersorok közt felhőnyáj legel. A táj a szem mögött is folytatódik, árny és tükörkép össze-összecsattan. Mellen tempózom tovább, hogy lássam a falut, a három fehér toronnyal. A címerben nyílszál egy hal fölött ezüst mezőben. Az idő közben áll, csak az élet múlik el. Este, a meccs alatt a környék borából rendelek, amíg a szomszéd asztalon hagyott cigaretta szívatlan végigég.

Szepezd. 1959-ben voltunk itt először. Épphogy kigyógyultam a nagy betegségből, s úgy vigyáztak rám, mintha üvegből lennék. Míg apu pecsenyére éghetett,

nekem az árnyékban is szalmakalapban kellett ücsörögnöm.

Találok egy fotót, a strandon készült, a fényképezéshez összeültetett gyerekcsapatban egyedül rajtam van ing és akkora sombrero, mint egy pizzadoboz.

Ahogy emlékszem, Szepezd két oldalról is be lett cserkészve. Paula néni, anyu tanár kolléganője férjével, a Don-kanyart megjárt, sőt katonáit is hazamentő Bártfai Szabó Laci bácsival és fiával, Szilárddal már évek óta ott nyaralt, talán ő ajánlotta, tud a közelben egy házat, amit ki szoktak adni, de az is lehet, hogy Keresztury Dezső „sugalmazta” apunak, év közben ugyanis egy rokona, talán unokahúga lakott a villában (úgy emlékszem, Zsuzsának hívták), onnan járt át a révfülöpi iskolába tanítani.

A strandon 1964-ban

 

Megtalálom Keresztury levelezőlapját, s rajta a „sugalmaz” kifejezést. „Kedves Laciék, igazán örültünk, hogy jól érzitek magatokat Szepezden, ahol nálam nagyobb géniusz sugalmazhat: a tájé…” Keresztury lapjáról tudom meg, Tury-villának hívták a házat. Emeletes volt, két családnak való, a földszintet a számtant tanító (s ebbéli minőségében olykor engem sem kímélő) Ica néniék vették ki, az emeletet mi.

Az idős tulajdonosok (vagy inkább csak gondnokai a háznak?) János bácsi, a halász és Rozika néni a szuterénben laktak, egy nagy fehér kecskével. A kecske frissen fejt tejét kaptuk reggelire. A ház könyvekkel volt tele, azon az első nyáron leginkább egy Napóleonról szóló képes albumot bújtam. Megérkezésünk után hamarosan kiderült, ki mindenki nyaral Szepezden. Ott volt például Sárközi Márta, aki valaha a Válaszba apámmal íratta a recenziókat, és első házasságából született lánya, Horváth Eszter, férjével, Lukin Lászlóval és sok-sok gyerekével.

Márta néni ugyanolyan „integráló személyiség” volt, mint tíz éve, a Válasz idején, és sokan csak miatta ugrottak le Szepezdre

egy-két órára vagy napra. Jött Lator László, Domokos Mátyás, Bibó Istvánra is emlékszem, igaz, az később lehetett, 63 után, mert 59-ben még börtönben múlatta az időt. Volt persze, aki tovább is Szepezden maradt, apám Eötvös-kollégista társa, Fazekas László például házépítésbe fogott, ahogyan két évvel később mi is.

Az egyenetlen terméskő fal, amelynek hátamat vetem, idézi

az ősi vulkánok melegét, ami fölsejlik egy pohár vörösbor illatában és a teraszra hulló naspolya ízében.

Latinabb itt a világ, lassabb a szellő, másként bodorodnak a felhők, s más a szavak lejtése, nagyon más, mint otthon, az Alföld sima táján. Kisfiúként alig értem. Talpam alatt a forró beton agyagos kőúttá válik, ahogy haladok rajta visszafelé az időben, kerékbillentő vízmosás lesz, s jönnek vaddisznók, jönnek az erdőből a makkra, dőlnek a drótkerítésnek, nem tudják, hogy azóta ez itten üdülőövezet már. Az éj szentjánosbogaraktól fényes, hajnalban jön a mókuspár, s versenyt fut a ház elmohosult hullámpala ormán.

A tó felülnézetből

 

Ica néniékkel, vagyis Csernusékkal közösen vettek meg szüleim egy közeli telket, tulajdonképpen egy darab erdőt hatalmas tölgyfákkal, oda épült az ikernyaraló. A telek a mai, de az akkori árakhoz képest is olcsó volt, talán egy önálló ingatlan is kijött volna a csépai szőlő árából, az Ady-bibliográfia honoráriumából meg nagymama horgolásaiból, de apám, mint mindig, óvatoskodott. A 61-es nyár igazi nomád vakáció volt. A ház a mi felünkön már állt, igaz, vakolatlanul, víz sem volt, talán villany sem. Egy malterosláda tetején állt a petrofor, amin nagymama főzött,

három téglán apu írógépe, mosakodni meg a Balatonra jártunk.

Kőrakások, sóderkupacok közt éltünk a kerítés nélküli telken, csatangoló őzikék és a hullámpala tetőn hancúrozó pelék társaságában, és közben csatáztunk Bíber Kálmánnal, a helyi kőművessel, aki mindig azon az építkezésén ügyködött, ahol több pénzt remélt. Anyu – hogy elégtételt vegyen – piros tintával javítgatta haladékkérő, -magyarázó leveleiben az elrontott elipszilonokat. Egyszer sikerült egy pallóból kiálló rozsdás szögbe is belelépnem, tetanuszoltásért Tapolcára kellett vonatozni.

A tapolcai kórházkirándulást egyébként majd minden nyáron megejtettük, hol egy elmérgesedett kullancscsípés, hol egy középfülgyulladás miatt, ami már a zokniba töltött forró sóra sem reagált, egyszer meg azért, mert a tábori matracon kicsavarodott nyakkal ébredtem. Milyen szép kisfiú, mondták a váróteremben, kár, hogy ennyire aszimmetrikus.

A tapolcai utazásoknál szívesebben emlékszem arra, amikor

„fölfedezőként” indultunk valamelyik környékbeli településre, Sümegre, Nagyvázsonyba vagy Tihanyba – csak mi ketten apuval, a „férfiak”.

Jó előre fölkészültünk az útra, s még odafelé a vonaton is tanulmányoztuk az útikönyvet, a térképet vagy a szakirodalmat. Füredhez Jókait, Keszthelyhez Batsányit, Badacsonyhoz Egry Józsefet, Niklához Berzsenyit.

A plébániatemplom

 

A szepezdi hírességekről külön fejezet szólhatna. Szemközt velünk például egy igazi festőművész lakott, Petőcz Lajosnak hívták – a szintén ott nyaraló, később költővé váló Petőcz András nagybátyja volt – aki a hölgyvendégeknek is megmutatható tájképek és horgászzsánerek mellett csodás rózsaszín aktokat pingált – emlékezetből. Mert ki merte volna feltételezni, hogy az ájtatos templomjáró feleség, Mária néni a modell.

Hogy Lajos bácsi képzeletét mi motiválta, már nehéz lenne kideríteni, ám hogy más férfiak a falu legközepén, a templomok kijelölte háromszög súlypontjában miért lágy kebleket vizionálnak, az pontosan tudható. A magyarázatot az ott magasló árkádos épület rejti. Gyerekkoromban ez volt a timpanonba írva: Vízügyi Tervező Vállalat Üdülője, de akkor is úgy emlegették, a Becker-villa.

Igen, Becker Bäbyről van szó, a két háború közti világ szexszimbólumáról, akiért arisztokraták, intellektuelek és sportolók rajongtak – nem is mindig reménytelenül –, s akit

egy túl erotikusra sikerült produkció miatt Párizsból is kitiltottak, ami azért nem lehetett semmi.

Ha a Balaton felé vette az irányt, állítólag felhúzták a viharbójákat.

Bäbyről és a gróf Apponyi Henriktől ajándékba kapott kúriájában megforduló prominensekről (köztük Batthyányakról, Andrássyakról, Eötvösökről) legrészletesebben az egykor szintén szepezdi illetőségű Bertha Bulcsu írásai tájékoztatnak. Bertháról van most a kultúrház elnevezve. Az egykori mozi. A mellette levő házban Rófusz Feriék laktak. Volt, hogy együtt csaptuk le a ceruzát a Pannónia Filmstúdióban: ideje végre Szepezdre indulni!

Egy másik, még a Becker-háznál is nagyobb palota kapujára a vörös csillag alá ez volt írva: Várpalotai Szénbányászati Tröszt Gyermeküdülője. Az épületet középkori skót kastélyok modorában Sebestyén Gyula néprajztudós álmodta meg 1908-ban, talán maga is tervezte,

s előtte áll a helyiek által Pogánykőnek hívott háromméteres oszlop,

rajta az általa megfejtett jelekkel: „Ez a kő emléke annak, hogy a fenti épületben állapították meg az itt is látható hun-székely rovásírás történelmi hitelességét…”

A Sebestyén-villa archív képeslapon

 

Sebestyén könyvében, a Mosolygó balatoni emlékekben olvasom a Pogánykőhöz illő anekdotát, miszerint Rákosi Jenő Szepezdre érkezvén így kiáltott: „Ha a sátán itt, ezen a helyen mondotta volna Jézusnak, hogy ha leborulsz előttem és imádsz engem, neked adom a világot, akkor az Isten fia aligha tudott volna a kísértésnek ellenállani.” A rendszerváltás után Sebestyén kollektivizált villáját privatizálták, s hamarosan új funkciója lett: meglepve botlottam bele valamikor a kilencvenes években egy ott forgatott pornófilmbe.

Szepezd földesurát Virius Vincének hívták, a falu keleti végén (Viriusz-telepen) magaslik a háza, amelyben manapság az Örömajkon örömének című könyvemet kiadó Méry Gábor lakik, vagyis mint szerző jogosult lettem felhörpinteni benne néhány pohár helyi fehérbort jómagam is. Nyaranta a parton zsíroskenyér-partik keretében ünneplik a patrióták Vincét, s a nőegylet lampionokkal díszíti a sétányt.

Nevezetes lakosa volt Szepezdnek Keresztury hittanára, Mindszenty, a későbbi hercegprímás,

aki a harmincas években még Pehm József néven töltött itt nyarakat. Mondják azt is, hogy a szomszéd kert melléképületében egykor a szökő Szálasi bujkált. A templomok terén áll az 56-os mártír lelkipásztor, Gulyás Lajos emlékköve. Róluk, s más hírességekről, helytörténetinek mondott nevezetességekről gyerekkori pajtásomtól, a szomszéd kőműves fiától, Németh Feritől is tudok, aki bélyeges téglákat gyűjtve lett falutörténész, s ha már a régiekkel foglalkozik, ő lett a temetőgondnok is.

Egykori gyerekkori könyvespolcom valahogy lekerült Szepezdre, s hozzá azok a könyvek, amelyek nyaralásra valók, vagy az otthoni, amúgy is túlzsúfolt polc komolyságát rontották. Dumas és Verne, a Monte Christo grófja és A tizenöt éves kapitány. Valahogy megmaradtak a szovjet ifjúsági regények is. Negyven elszánt kutató.

Vadkacsák

 

Szepezd az álmok terrénuma. Ez majd így lesz, meg úgy, tervezgetjük. Talán majd egyszer valaki lekövezi, megmetszi, átépíti, kivágja, összegereblyézi… vagy ő sem. Évek hömpölyögnek tova az álmos pannon dombok közt. Életek. A dolgok lelke mozdulatlan.

Este is lejárok úszni, inkább éjszaka, amikor a zenés helyek már bezárnak, leoltják a közvilágítást, és a víz langyosabb a levegőnél. Hanyatt fekszem, és Pilinszkyt mormolok: „A tó ma tiszta, éber és / oly éles fényü, mint a kés, / lobogva lélekző tükör…” A Tejút kibomlik, túlragyogja a túlpart fényeit. A panorámát lassú erekció pumpálja magasabbra. Olykor, ha a hold is emeli, látszanak a tükör fölött hangtalan cikázó denevérek, s távolabb az összebújva álmodó vadkacsák. „…moszat sodor vagy csillagok, / nem is tudom már, hol vagyok? / Talán egy ősi ünnepen, / hol ég is, víz is egy velem, / s mindent elöntve valami / időtlen sírást hallani!”