A firenzei családból származó Maffeo Barberinit 1623-ban választották pápává, aki ekkor a VIII. Orbán nevet vette fel, és egészen 1644-ig uralkodott. Ő bízta meg a híres szobrászt, Giovanni Berninit (1598–1680), hogy az immár teljesen felépült Szent Péter-bazilikában hatalmas baldachint készítsen a kupola alatti térbe. A munkálatok az alapozással kezdődtek, amelynek során a bazilika alatti ókori temető szintjéig ástak le. 1626. augusztus 14-én találtak rá egy kereveten fekvő férfit ábrázoló fehérmárvány-síremlékre, amelynek talapzatán a Kr. utáni II. században élt Flavius Agricola nevében szóló, verses felirat volt. A fedetlen felsőtestű, szakállas férfit ábrázoló szobor jobb kezével koszorút helyez a fejére, a bal kezével poharat tart;
a lábánál pedig a hamvakat tartalmazó urna számára kivájt, kör alakú mélyedés látható. A síremlék tizenöt hexametersort tartalmazó feliratát szokás szerint lemásolták, majd megmutatták a pápának. VIII. Orbán felháborodott a vers utolsó sorain, amelyek véleménye szerint epikureus istentelenséget hirdettek. Annyira elborzadt, hogy az emlékét is el akarta törölni annak, hogy a legfőbb keresztény templom alatt ilyen, oda nem illő pogány emlék lappangott csaknem másfél ezer éven át, éppen ott, ahol Szent Péter sírjának helyét sejtették. Elrendelte tehát, hogy a kőbe vésett feliratot gipsszel fedjék be, és dobják a Tiberisbe. Sőt, megtiltotta a sírvers nyilvánosságra hozatalát, kiközösítéssel fenyegetve a tilalom megszegőit. A botrányt keltő feliratától megfosztott fekvő szobor jobban járt, hiszen az ekkor a pápa unokaöccsének, Francesco Barberini bíborosnak a kertjébe került.
Az antik feliratok gyűjtése a reneszánsz kor óta rendszeres gyakorlat volt
a humanista tudósok körében. Ennek köszönhető, hogy a verses sírfelirat papírra másolt szövegét titokban megőrizték a Vatikáni Levéltárban. Hét évtized múlva, Raphael Fabretti (1618–1700) olasz régiségbúvár onnan szerezte meg a törlésre ítélt szöveget, majd 1699-ben kiadott könyvében közölte azt.
A „Tibur mihi patria, Agricola sum vocitatus” szavakkal kezdődő gyászverset Fabretti ezekkel így vezette be: „Epicuream ἀσέβειαν cum barbarie styli permiscuit insipiens iste, sub cuius statua, quae manu poculum tenebat, inter augustissimi Vaticani Templi ambitum eruta an. 1626. haec prolixa narratio legebatur.” Azaz: az epikureus istentelenséget a stílus barbárságával keverte össze az az ostoba ember, akinek szobra alatt, ahol kezében egy poharat tartott, és amelyet a legfenségesebb vatikáni székesegyház körüljárása közben tártak fel az 1626. esztendőben, ez a hosszú elbeszélés volt olvasható: TIBVR MIHI PATRIA…
A cikk további részében fény derül rá, hogy:
mi Agricola, az ókori életművész pikáns üzenete;
hogyan rezonál az antik szöveg a magyar irodalommal;
milyen kalandosutat járt be a szobor egy pincétől a vitrinig;
mekkora tévedés is volt a pápa múlteltörlési kísérlete.
