A munkatársai nagyjából egykorúak voltak vele, hét közben az unalmas munka, hétvégén, illetve szabadnapokon találkozás a barátokkal, kollégákkal, piálás, telefonnyomogatás, vagy egy retró mozilátogatás.

Véletlenül jött rá, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Tolta ki a kis targoncán az olcsó Argus söröket. A szokottnál is lustább volt azon a hétfőn, és csak úgy jött a kósza gondolat, hogy milyen jó lenne, ha a sörösdobozok maguktól a kijelölt helyükön teremnének. Erre, mit ad isten, a dobozok egy szempillantás alatt ott sorakoztak a helyükön, a polcokon! Béla még örülni is elfelejtett, annyira meglepte a dolog. Sőt, inkább megijedt, nehogy lelepleződjön, hogy ez az ő műve. Lopva körbepillantott, és tőle három lépésre egy vevő épp a söröket szemlélte. Béla az arcára sandított, de úgy tűnt, mintha a férfi észre sem vette volna a csodát. Pedig épp az Argus söröket nézegette. Volt egy öt-, egy négy- és egy háromszázalékos alkoholtartalmú változat.

A négyszázalékos dobozok közül emelt le egyet, azok közül, amelyek az imént pattantak a helyükre a targoncáról. Aztán ment tovább, mintha mi sem történt volna. Béla arra gondolt, hogy vagy olyan figyelmetlen volt a vevő, hogy nem vette észre a hirtelen változást, vagy a változás láthatatlan volt a számára.

Szinte bűntudatosan tolta vissza a targoncát a raktárba. Ott újabb adag sört tett rá, ezúttal Perlenbachert. Most már a torkában dobogott a szíve, izgult, sikerül-e újra a mutatvány. Lassan tolta a targoncát, lélekben igyekezett fölkészülni a művelet megismétlésére. Nem tudta, miért, de mintha szégyellte volna. Szerette volna, ha most egyáltalán nem lenne egyetlen tanúja sem.

Amikor odaért a sörökhöz, hárman-négyen is bámészkodtak, a sokféle olcsó itóka közül melyiket válasszák. Béla várt egy kicsit, de csak nem akartak eltisztulni a vevők. Arra gondolt, ha tovább áll ott tétlenül, akkor épp azzal fogja felhívni magára a figyelmet, úgyhogy vett egy nagy levegőt, és magában azt mormolta: „Perlenbacher, helyedre!” – mintha egy kutyának szólna.

És a sörösdobozok szót fogadtak. Mély sóhaj szakadt föl belőle. Megint körülnézett. A vásárlók szemlátomást most sem vettek észre semmit. De Béla még most sem hitte el, mire képes. Talán azért nem, mert nem értette az okát. Ahogy komótosan tolta vissza a targoncát, szembekerült az égetett szeszes italok polcsoraival. Szemmagasságban látta, hogy már csak két félliteres Unicum Orange áll a helyén. Hoznia kell újakat, nehogy kifogyjon. (Ő volt az alkoholos italok felelőse.) De addig is az üvegeket tíz centivel áthelyezte – először jobbról balra, majd ellenőrzésképpen, hogy fordítva is működik-e, balról jobbra. Most először nyugodott meg egy kicsit, és el is mosolyodott.

És most először kezdett örülni új tudományának. Sőt, pár pillanat múlva hullámokban tört rá a gyönyör, egészen beleszédült. Valósággal támolygott, és kívülre szinte egyáltalán nem, csak befelé látott.

De hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe, és Béla álmatag szeme fölpattant: a zöldséges és a déligyümölcsös gondolák között elütött a targoncával egy idős nénit. Pedig homályosan érzékelte is az előtte poroszkáló, görnyedt öregasszonyt, akit inkább a bevásárlókocsi húzott maga után, mintsem hogy ő tolta volna.

És ezután minden olyan sebesen történt, mintha gyorsított felvételen látta volna: a néni pipaszár lábait bokatájt érte a vaslemez platójának az ütése, mire ő egyensúlyát vesztve jobbra dőlt, fejjel egyenesen egy ott álló kisebb gurulókocsi négyszögű fölső fémváza sarkának. (Olyan kocsi volt ez, amelyben a munkatársak a polcokról az üres dobozokat, a sérült vagy romlott árut és minden egyéb szemetet takarítottak el a raktárba.) A néni halántékkal zuhant a fémsaroknak, vagyis nagyon szerencsétlenül, mert a halántéknál igen vékony a koponyacsont. Béla tompa reccsenést hallott, majd valamennyi agyvelőt látott a kocsi sarka körül. A néni összecsuklott.

Az üzletben nem tartózkodtak sokan, de a sikolyra és a zuhanás zajára pár másodperc alatt összecsődültek a közeli vásárlók, valamint a kocsi gazdája, Béla kollégája, aki épp rothadó nektarinokat szedett össze a pár méterrel odébb levő polcról.

Amit az összegyűlt vevők és a kolléga láttak, az rendkívül furcsa és megmagyarázhatatlan volt: alighogy odaértek a helyszínre, csak pár másodpercre láthatták az elzuhant néni testét, és a kiloccsant agyvelő és a kevés vér látványát is épphogy csak feldolgozta agyuk, amikor egy szempillantás alatt visszaállott a baleset előtti állapot. Mindenki csak állt, mint a faszent, a legtöbben azt hitték, hogy ők hülyültek meg, ezért egy percen belül a legtöbben szó nélkül eloldalogtak, nem akartak bolondot csinálni magukból.

A néni vissza sem nézett, csak poroszkált tovább, vitte a nagy bevásárlókocsi, de Béla még nem folytatta az útját, mert a kolléga – aki pár évvel idősebb volt nála, és történetesen a közvetlen főnöke ­– fojtott hangon megkérdezte:

– Béla, mi a fene volt ez? Rosszul láttam, vagy mi? Ne szóljunk a nagyfőnöknek?

– Inkább ne! Nem lesz semmi gond.

Béla arra gondolt, hogy eddig sem okozott soha semmi balesetet az üzletben, és ezután sem fog. Ez a hirtelen támadt képessége volt a baj forrása, mert ha az imént nem érzett volna szinte orgiasztikus örömöt miatta, el sem ütötte volna a nénit.

Béla ez után a nagy nap után még inkább titkolta tudományát. De nem szerénységből, szívjóságból, hanem mert nem akart magának problémát.

Ha egy vevő vagy egy munkatársa rosszul lett az üzletben, Béla – tisztes távolból – vagy teljesen meggyógyította, vagy csak annyira, hogy enyhüljenek a tünetei, és saját lábán távozhasson.

Megfordult a fejében, hogy képességével hatalmas vagyonra tehetne szert, de volt annyi esze, hogy megmaradjon névtelen árufeltöltőnek, s ne fedje fel magát, mert sok filmben látta, hogy az emberi gonoszság mi mindenre képes. Elég volt csak Jézus Krisztus sorsára gondolnia.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini