Még azok is, akik szavakban meg sem képesek fogalmazni, pusztán mert ide születtek, ezt a kultúrát tanulták, ezt a gondolkodásmódot. Divatos kifejezéssel élve: ebbe szocializálódtak. Nem utolsósorban azzal a szemlélettel, hogy minket jobban ver az Isten, mint másokat. Ez persze lehet – rosszabb napjaimon magam is hajlok arra, hogy így lássam, de hát én is magyarnak születtem, ez tehát természetes. Természetes?

Ötszáz éve volt egy mohácsi vész. Tragédia lett az országnak: három részre szakadt, és ahol a török dúlt, egyebek mellett szinte eltűnt a lakosság. Később visszatelepült, visszatelepítették – de azok már nagy számban tartoztak más nációkhoz, aminek szintén messzire vezető következményei lettek. Közkeletű vélemény, hogy már akkor is a széthúzás okozta a bajt. A turáni átok. Na és előtte? Előtte miért nem? Akkor miért sikerült kilábalni a veszedelmekből? Különösen újabban van azért olyan vélekedés is, hogy egyszerűen győzött a túlerő. Ebben azért lehet valami. Egyébként sokáig azt sem tudtuk, hol is zajlott a csata pontosan. Hogy tehát hogy is volt? Úgy szokták ezt kifejezni, hogy még kutatjuk.

Aztán meg az sem tett jót a későbbiek tekintetében, hogy belefulladt a Csele-patakba Lajos király, utód nélkül távozván ebből a földi (akkor bizony nem csak átvitt értelemben) siralomvölgyből. Nyilván pont egy trónviszály hiányzott. Mint ablakosnak a hanyattesés, körülbelül annyira.

Mindamellett tény, hogy háborút mi azóta sem nyertünk, függetlenségünket évszázadokra elvesztettük. A kvázi (vagy tényleges) gyarmati lét kevés országnak tesz jót. Magának a nemzetnek sem, különösen a lelkületének. Hallom időnként értelmiségi társaságban, hogy ez az alárendelti, lentről felfelé néző hozzáállásunk változóban, mióta kinyílt nekünk Európa és vele a világ, a Nyugat, de szomorúan áthallik az okos okfejtéseken a régi nézőpont, a békaperspektíva. A világ meg ezzel persze visszaélt és visszaél. Mért is ne tenné? Közben Mohács Mohácsot követett és követ. Egészen nagy, még az eredetinél is nagyobb Mohács és kis Mohács, közepes Mohács, ilyen Mohács, olyan Mohács. Átmohácsolgatjuk az évszázadokat, az évtizedeket. Kis és nagy generációk Mohácsai torlódnak egymásra, aztán értékelődnek át a megosztott nemzet különböző kurzusai által. Az nem is volt Mohács! Azzal csak nyertünk, megmutattuk a világnak! Az?! Hogy lett volna győzelem? Persze, annak látszott in situ, de csak vesztettünk vele, ez mára világos…, valójában Mohács!

Mindent összevetve, tényleg úgy tűnhet, hogy nekünk Mohács kell. Mert csak olyankor vagyunk képesek belátni, hogy másként kellett volna tennünk, amit éppen tettünk. De nem sokáig. Akkor aztán kell egy újabb. Meg úgy gyűjtjük őket, mint aki tényleg arra hajt, hogy minél több legyen, hogy mindig legyen. De azért ez nem igaz. Valójában kell az ördögnek újabb és újabb Mohács. Az ellenkezője kell.

Ady versének végén ez áll:

„Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.”

Értem én, persze, értem. Csakhogy az lenne jó, ha nem érteném. Valójában ugyanis sokkal jobb volt, mikor kicsit volt békességünk. Gondoljunk csak a kiegyezésre 1867-ben, és utána a „boldog békeidőkre”. Amit idézőjelbe teszek, mert kellett hozzá a Nagy Háború, mai szóval az I. világháború, és rá a Mohácsnál is nagyobb Mohács: Trianon, hogy ezt a nevet megkapja a békés épülésnek és prosperitásnak ez a mára álomszerű emlékké vált időszaka. Amiről egyébként szintén olvastam már olyasmit, hogy hej, nem is volt az fenékig tejföl… És: már ott volt benne az új Mohács…

Ott volt? Lehet. Mégis az az, amire úgy emlékszünk: jó volt. Ilyen egyszerűen. Én is, pedig hol voltam még akkor? A kollektív emlékezetünk része lett, ami jelentős. Konkréten azt jelenti, hogy akkora dolog volt az 1526-ot követő történelmünkben, hogy azzá változott. Azért mert az nem volt Mohács. Hanem az ellenkezője.