Nagy dolog ez!
Mert Magyarországon a költő, az író – gondoljunk itt csak a szigorúan vett szépirodalom gazdagítóira, – kimondhatjuk, hogy nem örvend nagy ismertségnek. Művei kis példányszámú irodalmi folyóiratokban jelennek meg, amiknek a terjesztése, nos nem nagyobb, mint amekkora bizniszt a Lapterjesztő orront bennük. Márpedig szerinte illatuk halovány. Ezen folyóiratok ráadásul nem éppen az önmenedzsment bajnokai – talán nem is elvárható ez egy szűk csapatnyi, sokszor egy-két fős, irodalmárokból verbuválódott szerkesztőségtől. Nem nagyon adják hát el a piacon magukat.
Na, de majd a könyv! A novellás, a verseskötet! Az majd hasít! Hasít? Igen: a szerző lelkébe, ha még nem vesztette el a naivitását. Ő a verseivel, szépprózájával úgynevezett kiskiadónál fog megjelenni – ha összeszedi a rávalót, vagy a kiadónak sikerül NKA-támogatást pályázni rá. Ha nem, akkor nem jelenik meg a könyve. A támogatásból ki is jön mondjuk 300 példány. A kötet aztán, marketingre való – úgy ismeretek, tisztelet a kivételnek, mint pénz – híján biztosan nem lóg az arcunkba a Metrón, sem óriásplakátokon, de még a közösségi oldalak sem kínálják fel, hiába tudják, ki a célcsoport. A boltok kirakatába sem igen kerül.
Ha ez nyavalygásnak hallatszik, azért van, mert az, csak éppen nem alaptalan. És még csak nem is minden, hanem csak úgy „a teljesség igénye nélkül” való, ahogy mondani szokás.
Tudom, senki sem mondta, hogy könnyű lesz, mikor kezdtük. Azt viszont sokan, hogy nehéz. Ám mégis, az ember egy idő után eltűnődik rajta: tulajdonképpen kinek ír? És, ha senkinek, akkor minek? Rendben, művész az istenadta, muszáj neki… De azon túl?
Egy ilyen visszajelzés tehát sokat ér. Hogy van olvasód, mégis, mindennek ellenére, és ahol egy akad, talán van ott több is.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán
