Mikszáthtól a betonmederig

Vagy épp az a díszlet, amely hol áldást hozott, hol pedig, ha úgy tartotta kedve, mindent elsöpört. Jól tudjuk, ahogy a Szent Péter esernyőjében olvassuk: „A glogovai patakban rendesen csak annyi a víz, amennyit a verebek megisznak.” De ha jött a vihar, a víz megduzzadt, haragossá vált, vitte a hidat, a reményt és a jószágot. Élő, szeszélyes, az emberrel szoros szimbiózisban létező, organikus hidrouniverzum volt ez. Mi történt ezzel a világgal az elmúlt másfél évszázadban?

Új határok

Már beindultak, megtörténtek az első nagy folyamszabályozások, mocsaraink lecsapolása, mikor a történelem, mint egy érzéketlen, nehéz kezű mérnök, a térképeket is átrajzolta. A Mikszáth által halhatatlanná tett, legendás tájak jelentős része – a Vág, a Garam, a Poprád és a számtalan apró hegyi patak völgye – új országhatárok mögé került. Azok a folyók, amelyek évszázadokon át természetes vérkeringésként kötötték össze a felvidéki sötét fenyveseket az Alföld poros síkságaival, hirtelen új, természetellenes és rideg feladatot kaptak: politikai elválasztó vonalakká váltak.

Emlékezzünk csak A fekete városra! Ott a Hernád vize és a rajta hízó jégmező jelentette a fizikai és jogi határt Lőcse szabad királyi városa és a vármegye között – ott lőtték le Görgey Pál alispán vizsláját, elindítva a tragédiák sorát. Ám az a határ még átjárható, lélegző határ volt. A trianoni békediktátum azonban a medreket geopolitikai törésvonalakká tette. Az Ipoly, amely a mikszáthi világban még a falvakat szelíden összekötő, lomha pajtás volt, merev, gyanakvással figyelt államhatár lett. A víz persze önmagában nem ismeri az útlevelet, de a folyógazdálkodás nagyon is megsínylette ezt a tudathasadásos állapotot. A Kárpát-medence szerves vízrajzi egysége politikai szempontból darabokra tört. Hogyan is lehetne egységesen, ökológiai ésszel kezelni egy folyót, amelynek a bal partján egy másik állam vízügyi bürokráciája diktál, a jobb partján pedig a miénk? A folyók megszenvedték a szétdarabolt, sokszor egymással rivalizáló állami akaratokat. Ahogy a „Vág vize zavaros” volt sokszor az író korában is a tavaszi áradásoktól, úgy vált zavarossá a vizek sorsa is a huszadik század történelmi viharaiban.

Mérnöki gőg és mérnöki táj

Ám a határok politikai meghúzásán kívül a valódi, tájléptékű tragédiát a huszadik századi „haladás” és az a bizonyos mérnöki gőg hozta el, amely a természetet kizárólag legyőzendő ellenségként vagy használandó nyersanyagként tudta értelmezni. Mikszáth folyói még kanyarogtak, kiléptek a medrükből és táplálták az árteret. „A bábaszéki patak meg éppen olyan, mint a jókedvű gyerek, ugrál a köveken…” – írta. Ez a romantikus zabolátlanság, ez a gyermeki ugrándozás volt az, amit az ipari kor vízgazdálkodása mindenáron meg akart törni, és racionális táblázatokba akart fojtani.

A vízfolyásokat egyenes, betonba öntött kényszerzubbonyba szorítottuk. A haragosan zúgó Vágot – amely egykor oly szeszélyes volt, mint Mikszáth tót menyecskéi – hatalmas gátakkal, vízlépcsőkkel fogták meg. A bős–nagymarosi rendszer megépült felvidéki oldala pedig végképp hatalmas, ipari csatornává degradálta a Duna menti vad vizeket, a régi Csallóköz ezer ágon futó, mesebeli vízi világát betonmedencékbe száműzve. A kisebb patakokat mélyre ásott, nyílegyenes vízelvezető árkokká silányítottuk. Célunk csupán egy volt: a vizet minél gyorsabban, a legrövidebb úton kivezetni a tájból, hogy helyét átadhassa a hatalmas, monokulturális szántóföldeknek és a traktoroknak. Úgy bántunk a vízzel, mint valami kellemetlen betolakodóval, akitől a lehető leggyorsabban meg kell szabadulni.

Pákászok alkonya

És hogy mit jelent mindez az élővilágnak? Csendes, elnyújtott, alattomos katasztrófát. Azzal, hogy lecsapoltuk az ártereket és kényszerpályára állítottuk a folyókat, felbontottuk a víz és a táj ezeréves szövetségét. A mikszáthi időkben a folyó még nemcsak víz, hanem éléskamra is volt. A hagyományos, ősi ártéri gazdálkodás (a fokgazdálkodás) során a parasztember nem harcolt az árral. A tavaszi áradásokat szelíden bevezették az ártéri kaszálókra, erdőkbe, ahol a halak leívtak, majd a víz visszahúzódásakor temérdek halat – és termékeny, zsíros iszapot – hagytak maguk után.

Tele volt csíkászokkal, pákászokkal, rákászokkal a régi magyar vidék. A réti csík (az az apró hal, amely a sekély mocsarak iszapjában is elélt, és amelyet kasba fogtak) a szegény emberek mindennapi eledele volt. Mára hírmondó is alig maradt belőlük. A mélyre vágott, kikövezett medrekből a víz gyorsan lefut, esélye sincs beszivárogni a talajba. Hol vannak már azok a gazdag, sekély vizű élőhelyek, a rákok, a békák kórusától hangos nyári esték? A vizes élőhelyek végzetesen kiszáradtak. A mai „szabályozott” vízfolyás sokszor nem más, mint egy iszapos, algás, invazív fajokkal (például a mindent elözönlő amerikai törpeharcsával vagy az ázsiai kagylókkal) terhelt árok. Ökológiai amnéziában szenvedünk: az új generációk már nem is emlékeznek, milyen volt az egészséges, burjánzó, lélegző folyópart, ahol a víz nemcsak átfolyik a tájon, hanem együtt él vele.

Eltűnt molnárok és az ipari aszály

Ezt a természeti elidegenedést a gazdálkodás átalakulása pontosan követte. Mikszáth korában a vízimalom volt a falu dobogó szíve, a molnár pedig a helyi társadalom központi, tekintélyes, sokszor titokzatos figurája, aki értette a víz minden rezdülését, haragját és kegyelmét. A malom környéke volt a hírek, a pletykák, a találkozások központja. A víz hajtotta a kerekeket, ringatta a ladikokat, táplálta a jószágot.

Ma a víz a gazdaság számára csupán ipari-mezőgazdasági input. Kiszivattyúzzuk az intenzív öntözéshez – már ha van még mit, hiszen a kiszárított táj egyre gyakrabban szenved aszálytól –, majd cserébe visszajuttatjuk bele a műtrágyákból származó nitrogént, foszfort és a permetezőszerek maradékát. A folyó már nem a közösség éltető ereje, hanem passzív befogadó közeg. A kemikáliák, az ipari szennyvizek, sőt, a modern kor láthatatlan mikroműanyagainak és gyógyszermaradványainak néma hordozójává vált. Olyan terheket cipel, amelyeket a régi palócok nemhogy megérteni, de elképzelni sem tudtak volna.

A betonozott vízmeder sem a szemet nem gyönyörködteti, sem az élővilág gazdagságát nem őrzi meg. A képen a Rákos-patak, Zuglóban
Forrás: Wikimedia Commons

 

Hátat fordítottunk a partnak

A legmélyebb, legfájdalmasabb változás azonban magában az emberben, a társadalomban ment végbe. Szép lassan hátat fordítottunk a vizeinknek. Szász-százötven éve a patakpart volt az igazi agóra. Az asszonyok ott mostak, pletykálkodva a fűzfák árnyékában, a férfiak ott itatták a lovakat, a gyerekek a sáros sekélyesben építettek gátakat, kavicsot kacsáztattak, ismerkedve a természet fizikájával. A víz ilyen módon is az élet mindennapi, megkerülhetetlen, tapintható része volt.

És ma? A partok legtöbbször elhanyagoltak, de a szántóföld szinte a vízig ér. Kétoldalt keskeny bozótos szegi őket, és nemritkán illegális hulladéklerakóként funkcionálnak, rossz hűtővel, rozsdás hordókkal és kopott autógumikkal. Teljesen kiszakadtunk a víz ritmusából. A modern ember az autóból, a hídon átsuhanva legfeljebb kipillant a folyóra, de már nem megy le a partjára. Csak akkor vesszük észre a patakot, ha a klímaváltozás okozta hirtelen, brutális villámárvizek során a felgyülemlett víztömeg átlépi a betont, és magával viszi az ártéri nyaralót. Vagy éppen akkor döbbenünk rá a létezésére, amikor hónapokig egyetlen csepp víz sincs a repedezett iszapban. Félünk a víztől, vagy épp gépiesen kizsákmányoljuk, de már régen nem élünk vele.

Ha Mikszáth Kálmán ma visszatérne, és végigsétálna az Ipoly mentén, vagy megállna egy kiszáradt, kővel kirakott meder partján, esetleg újra megkeresné a hajdani, zabolátlan bábaszéki patakot, valószínűleg lassan, komótosan megtömné a pipáját, rágyújtana, és hosszan, nagyon hosszan rázná a fejét. Az ő meséinek vizei nagyrészt elpárologtak. Nemcsak fizikailag, a globális felmelegedés és a beton szorításában, hanem lelkileg is. Megzaboláztuk a tájat, uralkodóvá váltunk felette, de a nagy rendcsinálásban épp a lelkét, a lüktető, rakoncátlan életet csapoltuk le belőle.

Nyitókép: Az állatok itatása a folyóparton közösségi életre is lehetőséget adott. A kép 1900-ban készült. Fortepan/Eötvös Loránd. Adományozó: SZTFH Földtani Szolgálatának gyűjteménye