Persze minden győztesnek egy kicsit annak kell lennie, ha biztosítani akarja hatalmát. És ki ne akarná? Ami itt van, csak a veszteseknek fontos.
Nincs közük a ferencesek templomához sem – mi legalább mecsetet csináltunk belőle – s építettünk egy minaretet mellé. A szerb vendéglőből, amíg átértél a kikötőbe, érezhetted egész nyáron a mandula illatát, aztán ősszel kerülgethetted a frissen szüretelt szőlőt a piacon. A mürdir, aki szerint jobb dohányunk volt, mint a kubaiaknak – a mürdir sohasem tévedett! – viszont a rózsáit szerette a legjobban. Azt hitte, hogy minden szirom egy-egy mennyországból érkezett levél, amire a napi ötszöri imával és a helyes élettel kell válaszolnunk. A tanárokat is csak akkor küldte el, amikor már lőttek a szerbek, mert tudott velük beszélgetni, s az értelmes társalgás hozzá tartozott a helyes élethez. A beszéd fontos volt neki, de az ágyúk nyelvén már nem értett. Ahhoz nem élt sem benne, sem a szigeten elég katona. Bár két magyar étterembe leginkább csak a tisztek és hadsegédeik jártak, de ekkor már a hadseregek sem számítottak.
1920-ban egy papír erősebb lett a kardnál, mert a franciák ilyen irodalmár nép, vagy mi. Nem tudom, van-e a világon elegendő irónia ahhoz, hogy ha élvezhetővé nem is, legalább elviselhetővé tegyük a keserűséget. Hogy a kávé ne legyen örökké fekete leves. A mandula maradt, a gesztenye maradt, a dohány maradt és jöttek a pihenni vágyók. A szigeti törökök lettünk, ahol jó a klíma és a sétányon andalogva lehet merengeni a múlton. De ez a múlt is csak a miénk volt, nem az övék. Hiányzott nekik a baklavából a méz, az ikonokról az aranyozás. Nem ízlettek a nálunk használt fűszerek, fáink számukra ízetlen gyümölcsöt hoztak. Hiányzott nekik valami mindebből: belőlünk. Ahogy hiányzott kucsmás királyukból a nemesség, ennek a cipésznek kellett minden talpalatnyi föld, mezítlábas önszeretetét nem fűzte körbe a tisztelet. A hatalom áradt, mindent el akart önteni, vajúdott fejünk fölött a halál. Aztán megszülettek a tervek – amikben mi már nem szerepeltünk. Mehettünk a víz alá, s a dunai Atlantisz így került a román filmhíradóba. Fekete-fehér képeken pusztultunk, a kék Duna felettünk keringett – nem mi süllyedtünk el, légzőnyílásainkra a világ telepedett.
Eltűntünk. Csak a képeslapok maradtak. És a milliónyi új Ada Kaleh, a senki szigetén élők, azok, akik onnan jöttek, ahova nem lehet visszamenni. Épp most olvastam egy írást valahol, és tudom, hogy a költő közülünk való. Váratlanul bukkant fel, ahogy egykor Isten az árból, és hirtelen megállt szavaitól a semmi sodra. Minden pillanatot megélni vágyó kedvvel, eltökélt szeretettel és úgy írt, mint aki pontosan tudja, hogy igaza van, és azt is, hogy ez kevés a helyes élethez.
A mürdir lánya lehet, aki mindenkivel beszélni akar, ezért megtanult rácul, oláhul, németül, magyarul élni. Szereztem egy képet róla, azt a pillanatot mutatja, amikor a papír fölé hajol és írni kezd. Az első mondat nagyítóval jól olvasható: „Ezt most szépiában írom”.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini



