Gyógyulás
Zajokból gyűjt magának zenét.
És improvizál hozzá saját életet.
Azt is meg kellett próbálni egyszer,
amit székében ülve még megtehet,
mikor a hangoktól süketen hazatérve
elsötétített, hűs szobában várja
Penderecki negyvennyolc vonósra írt
szédítő Polymorphiája.
Minden együtt van
Csengetnek; a postás felnéz, biccent,
aztán bedob pár levelet és tovább hajt.
A párkányon poloska ül. A budai vár
nyugati lejtőjén aranycsordákban
gyülekezik a fény. A foghíjas támfalon
két hatalmas varjú teljes fegyverzetben.
Mi ez a szag, valaki ilyen korán húst süt?
Vagy csak viasz bele ég?
Gyévacska, a szomszéd macska, veszettül
nyávog, reggelit megint nem kapott.
A szemközti házban Ábel, egy langaléta srác,
kitartóan püföli azt a szegény zongorát.
Egy pillanatra besötétül, az erősödő szél
a nap vállára dobott egy rongyos felhőkabátot.
A kutyasétáltatók már mind munkába mentek.
Nyílnak és csukódnak a dolgok. A sárga taxi
a Mikó utca sarkánál utasára vár; épp ott, ahol
Márai lakott. Hangfoszlányok, szó-morzsák,
zenének hallott zajok. Hétköznapi partitúra.
Telómra nézek, nincs üzenet. Fiam két napja
nem válaszol. Valahol a közelben víz csobog;
ma is nyitva hagyhattam a konyhai csapot.
A nap ismét kisüt. Árnyak vésődnek árnyra.
Nehéz szétbontani a bánatot és az örömet.
Még a kávé sem hűlt ki a kezemben.
Minden együtt van egy perc ablakában.
Mint test neka kenyér
Te győztél,
Szkárosi Endre
Semmi nem szűnik meg,
ami igaz volt valaha.
Éber alázat bújkál a késő
délutáni pillantásban.
Nézem, hogy mit néz,
de nem látok bele.
Mindarra ráhunyja szemét,
ami volt.
Elindulás a gépmelegből,
megérkezés az éjbe.
Még a levegő is lángra kap.
Kitakart béke.
Mint test neka kenyér;
idegzsinegre összecsend.
El kellene, el kellene férni
egymás mellett végre.
Az élet néha közel jönne,
néha messzebb.
Mivel a rend az, hogy
ne tudd a végét,
semmi nem szűnik meg,
ami igaz volt valaha.
És mit gondolt Turczi István?
A költészetről sokkal többet tudok, mint a saját költészetemről. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem önmagam körül forgok, hanem a szavak, a szavaim körül, amelyek, ha akarom, ha nem, kiforognak önkéntes bezártságukból, és egy-egy készülő vers építőkockáivá lesznek. Olyanok, mint a labrador-kő: ha messziről nézed, nincs benne semmi különös, szinte jelentéktelen. Ám ha kézbe veszed, kicsit melengeted, megforgatod, és a Nap felé fordítva a megfelelő szögben a fénybe állítod, egyedi és szikrázó, addig soha nem látott színeket mutat. Vers mindig lesz, mondom magamnak, és gyorsan le is írom, amíg van kéz, ami forgatja, és van fény, ami megvilágítja.
A Minden együtt van című versemet a legegyszerűbb emberi tapasztalás hívta életre: az egyidejű észlelések és történések elemi, felforgató erejű hatása. Ha kinyitsz egy ablakot és kinézel, elég egyetlen perc, hogy az élet szinte befogadhatatlan sokszínűsége eléd táruljon. Nincs ezen mit magyarázni; a tengerparti homokban ülve, egy sötét barlangból kilépve, egy repülőből kiszállva, egy Rahmanyinov-zongoradarab hallgatása vagy saját jegyzeteid rendezgetése közben is utolérhet a létezés szinkronicitásának, mondjuk így, csodája.
Erről szól a Gyógyulás is. Az apámmal egy évben született világhírű lengyel komponista, Krysztof Penderecki, aki egyébként nem is olyan régen, 2020-ban halt meg, mindig is nagy hatással volt rám. Azt is mondhatnám, gyógyító hatással. Először filmekben találkoztam a munkáival, holott ő maga nem komponált direktben filmzenét, előszeretettel használták fel zenéit olyan méltán elhíresült filmekben, mint a Katyń, a Viharsziget vagy a Ragyogás. Egy időben gyakran hallgattam a műveit, a hirosimai áldozatok emlékére írott gyászénekét, a free jazz zenekarra írott Action című munkáját, vagy a versemben szereplő, negyvennyolc vonóshangszerre írt bámulatos Polymorphiát.
A harmadik vers sem véletlenül került a válogatásba. Tavasszal szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy régi barátom, költő- és műfordító-
társam, a Parnasszus költészeti folyóirat szinte állandó szerzője, Szkárosi Bandi már hat éve nincs köztünk. Az ember az idő múlásával hajlamos belenyugodni dolgokba, de az ő váratlan elvesztése máig felkavar. Negyven évig voltunk jóban, már 1982-ben, az első tatai Múzsa-táborom idején is számíthattam rá az irodalmi szekciónk munkájában. Sok-sok közös irodalmi est, fellépések sora, remek olasz fordításai, higgadt szavai a Szépírók Társasága elnökeként, és a késő esti telefonbeszélgetések most mind belesűrűsödtek ebbe a rövidke versbe. Lám, a labradorkő teszi a dolgát, ha megfelelő szögbe állítod, legyen az egy Penderecki-mű vagy egy Szkárosi-emlék, felragyog.



