Eltűnt

valaki látta hogy meghalt
valaki látta
és azt mondja él

eltűnt
csak ennyi bizonyos

de a remény reflexei kontrollálhatatlanok
ahogy a csecsemő megmarkol bármit
amiben megkapaszkodhat
ahogy oxigén fogytán levegőt veszünk
akár víz alatt is

csak találják végre meg a testét
és aki azt beszéli látta őt
feltűnni itt-ott
metrón villamoson pályaudvaron
útban munkába
Budára vagy
az Örs vezér tere vagy
Damaszkusz felé
látta padon aludni
mintha élne vagy
vízparton üldögélve
látta mosolyogni
sírni
vízen járni látta
arról mondhassuk ki végre hogy
bolond

 

csak találják végre meg a testét
hogy akik szerették eltemessék
és hírül adhassák végre a világnak
halott a fiú
a fiú halott

hogy látva láthassuk
az arca
szeme
bőre
a szépség
a szelídség
itt hever legyőzve
ez az ő cipője
ez az ő kabátja
minden hiába
minden hiába
halott a fiú
a fiú halott

csak láthassuk végre mind a testét
hogy akik keresik többé ne keressék
mert méltatlan az emberhez a remény
a remény reflexei kontrollálhatatlanok
jobb nekünk
térdre rogyni a bizonyosság előtt

 

És mit gondolt Kulin Borbála?

Sokat gondolkodtam rajta, szabad-e ezt a verset megírnom. Saját életanyagból dolgozom, amikor verset írok, és az a tragédia, ami ezt a verset ihlette, nem az enyém. A költőknek persze joguk van, sőt, kötelességük is lehet mások fájdalmait megmutatni vagy megszólaltatni, saját döntés, ki mit vállal.

A médiából értesültem egy kamasz fiú eltűnéséről, akinek a nevét szándékosan nem írom le, mert nem akarok visszaélni azzal az intimitással, amit a szülők végső kétségbeesésükben osztottak meg a világgal, sem nem akarok figyelmet lopni ennek a versnek azzal, hogy rácsatlakozom az azóta is alig szűnő országos sokkra, már-már tömeghisztériára.

Minthogy az érintettségem, bevonódásom oka pszichológiailag könnyen felfejthető (kamasz fiaim vannak), az eset visszhangjait követve inkább azon gondolkodtam el, számomra mit „üzen” ez a nyugtalanító történet.

Megfigyelhető, hogy fontos történeteinkben nagy, mitikus történeteket élünk újra, vagy legalábbis ezek a fontossá váló események mind felkínálják a rákapcsolódást azokra a történetekre, amiket a kultúránk „nagy”, egzisztenciális téttel bíró történetekként őriz. Ez a vers erről a kapcsolódásról szól. Ha nem sikerül ezt a kapcsolódást létrehoznia, akkor nem lett volna szabad megírnom.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán / Gemini