Jó falat reményében a rovarok után madarak kapkodtak, így azok is belegabalyodtak, idővel éhségtől pusztultak.
Lent a völgyben terült el Szentlázár gazdag falva. Gazdagságát köszönhette a hegyek oldalában rejtező sónak, aranynak. Féltékenyen őrizték mindkettőt. Általában a javakban dúskáló falvakat minden időkben szétverték, de ezt tatár, török, német, orosz nem járta. Idegenek is alig, azok is csak kereskedni jöttek, vitték az aranyat, a sót, hozták a kelmét, a vasat, az üveget, az élelmet, az élet minden kellékét. Ha egy-egy lányt megejtettek, nem szólt a falu, valamennyire így kerülték el a belterjességet. Ha egy idegen tovább maradt a kelleténél, netán házról, gazdaságról érdeklődött, könnyen a sóbányában végezhette. Papnak, tanítónak, orvosnak valót gondosan megválasztva maguk közül küldtek tanulni a nagyvilágba. Amikor visszatértek, hónapokig vizsgálták, milyen változás esett rajtuk, nem vinnék-e el a szélnek is az arany, a só, végső soron a béke titkát.
Hogy a két legény megmászta a két csúcsot, nem keltett meglepetést a faluban. Miként a hegyek gyomrában, a hegyen is otthon voltak a szentlázáriak, olykor hetekre eltűntek a szirtek, szakadékok, erdők között. Farkast, rókát, nyulat, medvét vadásztak, de még a denevért is elkapták röptében, kiitták a vérét. Nyughatatlan láz égett bensejükben, így égették ki, mint ács a gerendába fúrt lyukat. Hogy a két legény hálót szőtt, az már nyugtalansággal töltötte el a falu vezető öregeit. Nem sokat tanakodtak, két szép lyányt küldtek a legényekhez. Hátha csak vágyuk végett sodornak, fonnak, szőnek; a birkát is nyájba küldik, amikor nem bírnak vele.
És mászott a két lyány a hegycsúcsokra. Olyan szépek voltak, hogy a Nap is gyönyörködött bennük, meg is állt az égbolton, a keleti szél sem bírta meg simogatásuk nélkül, szelíden törülte le homlokukról a verejtéket. Medvék gyűjtöttek nekik erdei gyümölcsöt, nyulak loptak havasi gyopárt az ennivaló mellé, kavicsok, kövek mozdultak útjukból, alig észrevehetően. És egyszerre ért a két lyány a két csúcsra, és pihegve pihentek a legények mellett, megvillant nyakukban az aranypénzekkel teleaggatott nyaklánc, és a villanásokból tudtak érkezésükről Szentlázár falvában. Összenéztek és mosolyogtak az öregek, pipára gyújtottak, lábukat vörösbor mellett nyújtották ki, ahogy hátradőltek a lócákon. Lám, meghosszabbodott a nap is, immáron nincs mitől félniök, dolgozik a sok aranyon vett varázs.
És a két lyány lassan, egyenként vált meg minden ruhadarabjától a hálót szövő legények mellett, de azok rájuk sem pillantottak. Messze kinyúltak a háló szárnyai az égbolton, számtalan madár oszladozó tetemének bűzét terítette szét a csöppet sem finnyás déli szél, hogy a két lyány kénytelen-kelletlen az orrát is befogta, úgy kínálták oda magukat a legényeknek. De azok rájuk sem hederintettek, sodortak, fontak szüntelenül, kezük annyira a szövésre finomodott, hogy másra talán már nem is használhatták volna.
Három nap és három éjszaka kellette magát a két meztelen lyány, lejtettek lágy vagy éppen forró táncot, suttogtak szavakat, melyektől elpirult a hajnal, vettek fel testtartást, melyektől elsötétült az ég, ám a két legény rájuk sem pillantott, egyre csak növelték a hálót a két hegycsúcs között. Végül a két lány szégyenkezve kotródott le a hegyekből. Egyre inkább értek lefelé, annál inkább vesztette rajtok erejét Simon mágus varázslata, melyért egykoron annyi drága aranyat adtak Szentlázár lakói. Medvék morogtak rájuk dühösen, a Nap ráncolta homlokát mérgesen, okádott lángcsóvákat, megégették a két leányt, hiába könyörögtek enyhülésért a keleti szélnek. Mire Szentlázárra értek, alig volt bennük élet. Előbb a tanító, aztán a pap nézte meg őket, végül az orvos mondta ki felettük a halál szentenciáját.
Ha nem megy szerelemmel, megy vassal, gyújtottak ismét pipára az öregek. Előbb négy vadász mászta volna meg a két csúcsot, de vad kőgörgetegek végeztek velük, kis híján a falut is elérték. A pipafüst íze most már keseredni kezdett, némelyik öreg pipája bizony ki is aludt, mire rájöttek: bolondosság vadászt küldeni, az inkább szereti a magaslest, a cifra vadászruhát, a csillogó fegyvert és a nagy trófeát. Menjenek a szürke, életedzett favágók, ők szokva vannak a magaslatokhoz, szakadékokhoz, erdőkhöz, a Nap égetéséhez, a keleti szél szaggatásához, a nélkülözéshez. És indultak a favágók, hogy többé ne halljanak felőlük.
Ekkorra a két háló összeért. Finom munka volt, alig látható, szél át nem hatolt rajta, jóformán csak a madarak teteme jelezte meglétét. A rohadás bűze lassan úgy belepte a falut, hogy az arany- és sóbányák aknáiba menekültek az emberek.
Amikor már beletörődtek a föld alatti életbe, és bevezették az elektromosság izzó, furcsán sercegő fényét is, és a csákányt, kalapácsot, vésőt, baltát is az enni nem kérő erő által hajtott gépezetekre cserélték, egy este valaki megverte a bánya bejáratának gondosan őrzött ajtaját.
„Késő van kalmárhoz, hadd rohadjon meg odakint”, szólt az egyik öreg, mire a vasajtót még erősebben verték.
„Megbízható embereink vannak, akikhez elkerül a só, az arany”, fortyant fel a másik öreg. Ütötték-verték a vasajtót, döndültek bele a tárnák.
„Engedd csak be, hadd lássuk el a tiszteletlen dolgát”, hörögte a harmadik, amire már rábólintottak az öregek. A közös tárnában gyűltek össze, oda várták az idegent.
Mikor az belépett a bányába, az elektromosság sercegése egyszerre elcsendesedett. Szükségre helyezett fáklyák lobbantak fel, némelyik öreg arcán aggodalom, másokén öröm villant. „Simon mágus”, gyűltek az idegen köré. Aztán egyszerre hátrahőköltek.
Kalapját, mely fehér arcát eltakarta, asztalra dobta az idegen, lehúzta vastag, finom gyapjúból és bárány bőréből készült kabátját, bőrkesztyűs kezével derekáról kardját is lecsatolta, tette a kalap és kabát mellé.
Körülnézett.
„Simon mágus halott”, mondta végül. „De mielőtt meghalt volna, megbízott, adjam át nektek jókívánságait.” Belső zsebébe nyúlt, tárcát vett elő, melyben szivarkák nyújtóztak. Rágyújtott, úgy ült le.
„Híre járja Szentlázár bajának”, mondta később, mit sem törődve az aggok izgága kérdéseivel.
„Nincs nekünk semmi bajunk”, fortyantak fel azok.
Az idegen körbemutatott. „Azért zárkóztatok ide, hordjátok titkos alagutakon az aranyat, a sót, mert kalmár már meg nem közelíti a dögszagú völgyet. Bizony híre járja Szentlázár bajának”, mondta.
„Mindig békére vágytunk”, vágott vissza az egyik öreg.
„Akkor ti küldtétek a két hegy csúcsára a két legényt? Befedte már a völgyet a háló, elpusztult és elrohadt alatta minden.”
Tettetett gúnnyal kacagott fel a másik öreg. „Ha így van, mit keresel a holtak között, Simon mágus barátja? Mert a barátja lehettél, ha üdvözletét és halálának hírét hozod.”
Kacagott az idegen. Szivarját a padlóra dobta, eltaposta. „A feléért vége minden bajotoknak. Aranynak, sónak.”
„Reggelre megkapod a választ”, vágta rá a harmadik öreg. „Szobát, ennivalót, italt kapsz addig, mondta a negyedik, ne mondja senki, hogy Szentlázár lakói nem ismerik a tisztesség módjait.”
És megindultak kifelé, de útközben intettek az őrzőknek. Azok szuronnyal estek az idegennek.
Hajnalra egyetlen élő lakója sem maradt Szentlázár tárnáinak.
Megvárta a sötétség nyugodt biztonságát a vámpír. Akkor kilépett az arany és a só honából, ördöngös ügyességgel, gyorsasággal mászta meg a hálót a hegycsúcsokig. Érintésére visszaváltoztak a legények.
„Menjetek békével, gyermekeim”, mondta a két hatalmas póknak.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
