Tudtam erről, bár nem tőle. Ugyan szinte diákkoromból ismertem Kolozsvárról (sokat jártam oda egykor), előbb csak látásból, az Utunk szerkesztőségéből, ahová hetente bevitte soros karcolatát. Később aztán a főtéri Moldován kocsmából, a szerkesztőség néhány tagjának (egyik) törzshelyéről. Áttelepülése után sűrűn találkoztunk, az említett időszakban például egyazon épületben volt a munkahelyünk, a Vörösmarty téri monstrumban, ahol legalább tucatnyi kultúrintézmény működött. A miénk, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a tizedik emeleten volt, a Magvető Kiadó szerkesztői szobáinak többsége a kilencediken. Ő, ahogy Csiki László is, a Magvetőnek volt a szerkesztője akkor. (Erdélyi barátaim közül Köntös-Szabó Zoltán dolgozott még a házban, ő az első szinten, a Rakéta Regényújságnál, amelyet szintén a Magvető adott ki.)

Csiki mesélte ez időben, hogy Ádám gondban van; nem tudja fölidézni a szamosújvári börtön kapujának latin feliratát, amelynek szerepelnie kell a regényben. Az egykori várból kialakított intézetben, ahogy utólag írta: büntetőtelepen szállásolták el őt tizenhat éves korában. Apját, a Márton Áron-perben elítélt Bodor Bertalant is ott tartották akkoriban, de nem tudtak egymásról. A börtön szaga című interjúregényben lehet bővebben olvasni erről.

– Hadd a fenébe! – Csiki Laci, pragmatikus szerkesztő lévén, ezt mondta neki. – Kihagyod a helyét, megírod a regényt, aztán elmegyünk Szamosújvárra, megnézzük, beírjuk.

– Nem – rázta Bodor a fejét. – Amíg nincs meg, egy mondatot sem tudok leírni.

Hogy melyik fel- vagy köriratra, kőbe vésett jeligére gondolhatott Ádám, nem tudom. Most, hogy utánaolvastam, úgy látom, legesélyesebbként a Martinuzzi-kastély kapuja fölötti latin passzus jöhet számításba: „Deus adiutor et protector meus quem timebo” („Az Úr az én segítőm és gyámolom, akit félek”, vö. Zsolt 27,1). Azonban ez sem szerepel a végül 1992-ben megjelent Sinistra körzetben (első megjelent regénye lévén, gondolom, ennek valamely változatáról vagy előzményéről lehetett szó akkor, a nyolcvanas évek második felében), lehet, hogy nem is illett bele; persze sejtelmem sincs róla, mi célt szolgált volna ott, nyilván nem „tulajdon jegyzísben” lett volna veendő.

A regény befejezését más kalamitások is késleltették.

Ádám, ez talán köztudott, szenvedélyes vagy inkább konok havasjáró volt gyerekkora óta, a regényben is szereplő hegyi vadászok (persze nem ugyanazok; a regény más valóság) éppen a hegyekben, a Radnai-havasokban fogták el 1952-ben; nem mintha bujkált volna. Meg sem fordult a fejében, hogy kolozsvári cimborái lebuktak. Különben évtizedekkel később a börtönélményekről ezt (is) nyilatkozta: ha valaki írónak készül, nem árt, ha történik vele valami az életben.

Akkoriban, amikor első regényét írta, az Alacsony- vagy a Magas-Tátrába ment síelni, elütötte egy autó,
s a csehszlovák televízió, úgy hallottam, bemutatta, mint hullát. Hazaszállították egy itthoni kórházba, és Csiki Laci meg tudta látogatni. Zavarában – így mesélte valamivel később – nem tudott egyebet kitalálni, megkérdezte hát:

– Hogy állsz a regénnyel?

Bodor, nyilván szemöldökig gipszben, s gondolom, csövek lándzsaerdeje is kilógott belőle, halántékához emelte kezét:

– Már majdnem készen állt a szerkezete. Csak, tudod, megütöttem a fejem. Most felborult az egész.

Aztán eljött az az idő is, amikor testébe épített fémrudakkal visszaült szerkesztői asztalához. Közben Prágában elkezdődött, s hosszan zajlott a „bársonyos” forradalmat előkészítő békés megmozdulássorozat. Hónapokig ezren, majd tízezren tüntettek a cseh főváros utcáin, terein; végül a november 17-i, egyébként engedélyezett diáktüntetést a hatalom brutálisan szétverette, amibe aztán napok alatt belerokkant a rendszer – nálunk ehhez képest viszonylag lassan, de szinte simán folyt az átmenet. Én ugyan azt gondoltam, s mondtam is, hogy valamelyik demonstrációnkon bizonyára elfogy majd a türelmük, tönkremennek az idegeik, valaki kiadja a tűzparancsot, de lehurrogtak, hogy badarságokat beszélek. Nem sajnálom, hogy nem nekem lett igazam.

– Nem megyünk el Prágába, körülnézni, mi van ott? – kérdeztem azokban a hetekben Ádámtól a Vörösmarty téri épület kilencedik emeletének folyosóján.

– Mennék – válaszolta –, de túl sok vas van a testemben. Nem tudok szaladni. Sem előlük, sem utánuk.

 

A szerző eszmetörténész, az ELTE TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa

Nyitókép: Vaclav Havel csehszlovák író szabadon bocsátásáért rendezett tiltakozó gyűlés 1989. március 2-án a Vöröstmarty téren, az ORI (Országos Rendező Iroda) székháza előtt, ahol a cikkben említett  Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése is működött. A szocialista brutalista-modernista épületet („Elizélt-palotát”) 2004-ben lebontották, és újat építettek helyébe (fotó: Vimola Károly / Fortepan)