Pontosan tudják a biológusok, hogy miért tűntek el ezek az apró élőlények, a magyarázatuk pedig hátborzongatóan rímel a mai társadalom lelki folyamataira. Ahogy a szentjánosbogarak eltűnnek a kertekből, úgy fogyatkoznak az igazi, hitüket megélő keresztények a mindennapjainkból. A pusztulás okai a fizikai és a szellemi valóságban megegyeznek.

Első és legfőbb ok a fényszennyezés. A szentjánosbogarak a sötétben kommunikálnak; apró fényükkel így találják meg egymást. A modern városok állandó, mesterséges „nappala” megvakítja őket. Szellemi értelemben a mai társadalom pontosan ezt teszi velünk. A világ zajos, villódzó ingeráradata, a képernyők folyamatos fénye, a fogyasztói kultúra csillogása olyan mesterséges, neonfényes burkot von körénk, amely elvakítja az embert. Ez a szűnni nem akaró vizuális és információs zaj elnyomja azt a csendet, amelyben Isten hangja és egy másik hívő fénye felismerhető lenne.

Második ok az élőhelyek pusztulása. A szentjánosbogaraknak háborítatlan aljnövényzetre, avarral borított, szerves talajra van szükségük az élethez.
A modern, patikatisztaságúra nyírt, lebetonozott és térkövezett kertekben nem tudnak túlélni. Éppígy a keresztény hitnek is szüksége van az „élőhelyre”: a megtartó közösségekre, a megszentelt otthonokra, a családra, a hagyományok organikus, éltető talajára. Ahol a társadalmi struktúrákat sterilizálják, ahol a közösségeket felszámolják a szélsőséges individualizmus oltárán, ott a hit gyökerei óhatatlanul kiszáradnak.

Végül ott vannak a vegyszerek. A mindent elborító rovarirtók és műtrágyák mérgezik a földet, csendben elpusztítva a lárvákat, mielőtt egyáltalán kikelhetnének. A mi kultúránk talaját is ilyen láthatatlan mérgek itatják át: az embert és Istent tagadó ideológiák, a mindent felemésztő relativizmus és cinizmus, amelyek észrevétlenül fertőzik meg a gondolkodást, sokszor már a legkisebbek szintjén is.

Ezen a ponton válik húsba vágóan aktuálissá a hatszáz évvel ezelőtt élt szerzetes üzenete. Giovanni Dominici 1405-ben írta Lucula Noctis (Az éjszaka szentjánosbogara) című értekezését. Amikor ezt a művet papírra vetette, Firenze a humanizmus mámorában élt, és kísértetiesen hasonlított a mai globális Nyugat állapotához. Az akkori elit felfedezte a pogány ókort, és az emberi intellektust, a világi szépséget és dicsőséget tette meg a mindenség mércéjévé. Dominici látta, hogy ez a csillogás vakító, de a megváltás szempontjából üres. Művében az alázatos kis rovart, a szentjánosbogarat állította szembe a világ hivalkodó, hamis fényeivel.

Vajon miért éppen az ő szavára kellene ma figyelnünk? Dominici nem elszigetelt, magányos harcos volt, hanem az Európa-szerte ható, mély spirituális és kulturális megújulási hullám, a dominikánus obszervancia vezéralakja. Élete önmagában is bátorítás: beszédhibája miatt kezdetben nehezen talált utat a rendbe, ám a kor legnagyobb misztikusa, Sienai Szent Katalin inspirálta őt, akinek szellemisége végigkísérte az egyház egységéért vívott harcaiban. Később Capuai Boldog Rajmunddal szövetségben indította el a rend megújítását, és olyan zseniális szellemi hálózatot épített ki, amelynek tagjai ragyogó fényként világítottak a korban. Kiválóságát mutatja, hogy a kor másik zseniális vándorszónoka, Ferreri Szent Vince akkora tisztelettel viseltetett iránta, hogy amikor Firenzébe hívták, így felelt: „Minek mennék, hiszen már egy szent él és prédikál köztetek.”

Dominici tanítványai ecsettel és tettekkel vitték tovább a „szentjánosbogár” örökségét, megmutatva, hogyan kell a sötétségben világítani. Ott volt a fiesolei kolostorba belépő Fra Angelico, akinek tiszta, meditatív és fénnyel teli művészetét közvetlenül Dominici azon teológiai tanításai inspirálták, melyek a képek vallásos, nevelő és lélekemelő erejét hangsúlyozták. Másik kiváló tanítványa, Firenzei Szent Antoninusz érsekké válva a szegények elszánt gyámolításával és jogi műveltségével ültette át a gyakorlatba a mester elveit.

Ez a szellemi magatartás – a sötétségben a csendes világítás – a magyar irodalomban is gyönyörű kifejezést talált, amely hajszálpontosan visszhangozza Dominici örökségét. Kosztolányi Dezső finom megfigyeléssel mutatott rá a világ hangos nyüzsgése és a belső fény közötti különbségre: „Szerelmes tücskök énekelnek, / de a kis fénybogár nagyobb. / Az némán vall szerelmet: / ragyog.” Ez a hangtalan, tiszta ragyogás maga a megélt hit tanúságtétele. Sík Sándor pedig egyenesen programszerű küldetésként fogalmazta meg ezt a létezést 1916-ban:

„Az Isten küld, testvéreim tinéktek, / hogy sugarai eleven tüzét, / amik arcáról a szívembe égtek, / sugározzam csendesen szerteszét / a testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”

Hogy ez a parányi, csendes fény mekkora iránymutató erővel bírhat, azt Reményik Sándor világítja meg Két fény között című versében. A fiumei kikötőben állva állítja szembe a hatalmas, forgó fénykévéket futtató világítótornyot a sziklarepedésben megbúvó aprósággal: „Parányi fényű szentjánosbogár. / Kis hangya, kóbor pille, valaki / Az ő fényénél is hazatalál.” Nem kell tehát monumentális fárosznak lennünk ahhoz, hogy utat mutassunk a tévelygőknek; a legkisebb fénynél is megnyílhat a hazavezető út.

Mit kell hát a mai kor emberének megtanulnia ettől a szellemi körtől? Dominici és társai három egyetemes emberi iránytűt hagytak ránk. Az első a benső megújulás képessége a válságban. Ők olyan kaotikus korban éltek, amelyet a három pápa vetélkedése miatti egyházszakadás morálisan megbénított, és amelyet a pestisjárványok fizikailag is tizedeltek. Dominiciék nem kívülről, hangos vádaskodással bírálták a rendszert, hanem belülről, saját életük megreformálásával, személyes példamutatással indították el a változást, megmutatva, hogy a legnagyobb intézményi krízisek idején is a személyes integritás a megújulás alapja. A második a szellem és a szív egyensúlya: a tudást soha nem öncélú, elefántcsonttoronyba zárt értelmiségi gőgként kell megélni, hanem a rászorulók megsegítésére, felemelésére kell használni. A harmadik pedig a párbeszéd és a hídépítés fontossága. Bár elvhű és szigorú ember volt, a konstanzi zsinaton képes volt elérni, hogy az akkori legitim pápa, XII. Gergely a béke és az egység érdekében önként lemondjon a trónról. Ez a közjó érdekében hozott kompromisszumkészség rendkívül fontos példa a mai, mélyen polarizált és megosztott világunk számára.

Ez a rendkívüli ember nem maradt idegen a számunkra: Dominici a mi történelmünknek is része. Pápai legátusként hozott iránymutatást Luxemburgi Zsigmondnak Magyarországra, akit küldetése során, 1419-ben itt, Budán érte a halál.

A budai Szent Pál-templomban temették el, és a feljegyzések szerint sírjánál évtizedeken át számtalan csoda történt. Zarándokok sokasága kereste fel nyughelyét, egészen addig, míg 1541-ben a törökök fel nem dúlták a szentélyt. Amikor a hódítók megsemmisítették a budai sírhelyet, a fizikai relikviák ugyan elvesztek, de a szellemi örökség – amelyet tanítványai ecsettel, tettekkel és tiszta gondolatokkal Európa-szerte elvetettek – elpusztíthatatlan maradt. Csontjai magyar földben nyugszanak, szellemi üzenete pedig ma is él – és talán érvényesebb hazánk számára, mint valaha.

Bár Magyarország történelme során sokszor volt a kereszténység védőbástyája, a globális Nyugat mesterséges fényei és szellemi „peszticidei” ma a mi határainkat sem kímélik. A mai magyar keresztények pontosan ugyanazzal a kihívással néznek szembe: hogyan lehet megőrizni a hitet abban a környezetben, amely az evangélium üzenetét sokszor már nem is támadja, csak egyszerűen elavultnak, feleslegesnek tartja. A társadalom alig veszi észre a hívőket. Kérdésként merülhet fel bennünk: vajon az a kevés világosság, amit a ma keresztényei sugároznak, elég-e ahhoz, hogy elkerüljük korunk buktatóit?

Dominici válasza az idő távolából is határozott, reményteljes igen. Azt üzeni nekünk, hogy a mi feladatunk nem a fényszennyezés túlharsogása. Nem kell gigantikus neonfényként versenyeznünk a világ hamis csillogásával, mert az a csillogás hideg, és idővel el fog halni. A mi feladatunk az, amit Krisztus ránk bízott, és amit Dominici olyan gyönyörűen megfogalmazott: vállalni a szentjánosbogár szerepét. Bármilyen kevesen vagyunk is, és bármilyen halványnak tűnik is a mi fényünk a világzajban, a mi fényünk élő fény. Csendes kitartásunk, imádságunk, a mindennapokban megélt szeretetünk és hűségünk az, ami valóban világít. És amikor a történelem vagy a személyes sorsok mesterséges fényei egyszer csak kihunynak, és beáll a valódi sötétség, egyetlen élő fénypont is elég lesz ahhoz, hogy utat mutasson a hazatéréshez.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini