Kegyetlen logikája van a keresletnek és a kínálatnak. A politika világában a közbeszéd nem véletlenszerűen válik agresszívvé; ez egyfajta piaci alkalmazkodás. A politikai szereplők azt a nyelvezetet és stílust használják, amelyre igény mutatkozik. Ha a választópolgár árnyalt érvelés helyett „beszólásra”, vita helyett karaktergyilkosságra, tények helyett pedig érzelmi hergelésre reagál (lájkkal, megosztással vagy szavazattal), akkor a politika ezt fogja szállítani.

Valójában tükör a közbeszéd eldurvulása: azt mutatja meg, mi az, ami az ingerküszöbünket ma még képes áttörni. A választó felelőssége itt érhető tetten először: fogyasztóként döntünk. Amíg a gyűlöletbeszéd és a dehumanizálás politikai hasznot hajt, addig a kínálat nem fog változni.

A polgár felelőssége, hogy felismerje:

a „szórakoztató” agresszió hosszú távon a saját életminőségét és a társadalmi békét rombolja. A modern technológia lehetővé tette, hogy csak olyan véleményekkel találkozzunk, amelyek megerősítik a saját világképünket. A választópolgár felelőssége lenne azonban az intellektuális kíváncsiság fenntartása. Ha önként vonulunk be a digitális véleménybuborékokba, és minden ellenvéleményt ellenséges támadásként élünk meg, magunk is hozzájárulunk a közbeszéd kettészakadásához.

A felelős választó nem csupán passzív befogadó, hanem „szűrő” is egyben. Megkérdőjelezi a saját oldala által terjesztett csúsztatásokat is. Él a forráskritikával, kritikus gondolkodás jellemzi, nem oszt meg ellenőrizetlen, kizárólag érzelmi sokkolásra építő tartalmakat. Empatikus, ezért képes felismerni a politikai ellenfélben is az embert.

Sokan úgy gondolják, hogy a közbeszédet a parlamentben vagy a tévéstúdiókban rontják el. Valójában

a közbeszéd ott alakul, ahol az emberek érintkeznek:

a Facebook-kommentek között, a családi ebédeknél és a munkahelyi szünetekben. A választópolgár felelőssége a saját hangvétele. Amikor egy névtelen profil mögé bújva, vagy akár saját névvel olyasmit írunk le a neten, amit szemtől szembe soha nem mondanánk ki, aktívan mérgezzük a közhangulatot. A „kicsiben” elkövetett verbális erőszak legitimálja a „nagyban” zajló politikai sárdobálást.

Nem gép a demokrácia, amely magától működik, hanem élő szövet, amelynek a közbeszéd a vérkeringése. Ha ez a vérkeringés gyűlölettel és cinizmussal fertőződik, az egész szervezet megbetegszik. A választópolgár felelőssége nem ér véget a szavazóurna mellett. Naponta döntünk arról, hogy jutalmazzuk-e a higgadt, szakmai alapú érvelést. Büntetjük-e (elfordulással, kritikával) a méltatlan stílust? Képesek vagyunk-e a saját közösségeinken belül gátat vetni az elszabadult indulatoknak?

Csak akkor fog finomodni a közbeszéd, ha a választópolgár elvárja a minőséget,

és nem elégszik meg a politikai cirkusszal. Végső soron mi vagyunk a közbeszéd minőségellenőrei. Ha mi nem húzzuk meg a határokat, senki nem fogja megtenni helyettünk.

Gyakran egy-egy nagyobb technológiai váltáshoz vagy mély társadalmi válsághoz köthető a történelem során a közbeszéd eldurvulása. Bár a mai helyzet (az algoritmusok és a mesterséges intelligencia miatt) egyedi, több korszak is kísérteties párhuzamokat mutat a jelennel. A kései Római Köztársaságban az íratlan szabályok megbuktak, hiszen a Kr. e. II. és I. században a római politika elképesztően durvává vált. Itt nem technológiai, hanem intézményi válság történt. A politikusok rájöttek, hogy ha elég hangosan hergelik a népet (populizmus), és ha átlépik az udvariasság hagyományos kereteit (mos maiorum), akkor gyorsabban szerezhetnek hatalmat. A szenátusi vitákat felváltották az utcai zavargások és a nyilvános rágalmazások. Cicero és Marcus Antonius olyan durvasággal gyalázták egymást, ami a mai parlamentekben is megdöbbentő lenne. A közbeszéd és a normák szétesése a köztársaság bukásához és az egyeduralom (a császárság) eljöveteléhez vezetett.

Az első „közösségi média”-robbanás a reformáció korában történt. A XVI. században a könyvnyomtatás elterjedése valószínűleg

pont olyan sokkot okozott, mint ma az internet.

Korábban az információt az egyház kontrollálta. A nyomda lehetővé tette, hogy bárki (például Luther Márton vagy ellenfelei) röplapokon terjessze a gondolatait. A korabeli pamfletek nem finomkodtak: a vitapartnereket az Antikrisztus szolgáinak, mocskos állatoknak nevezték, és válogatott sértésekkel illették. Az információ kontrollálhatatlan áramlása és a totális dehumanizálás végül évszázados vallásháborúkhoz vezetett. Itt is látható, hogy egy-egy új technológia először nem a békét, hanem a megosztottságot hozta el.

A XX. század harmincas évei meghozták a tömegpropaganda felemelkedését.

Ez a leggyakrabban emlegetett és legfélelmetesebb párhuzam. A rádió és a modern újságírás lehetővé tette a tömegek közvetlen elérését. A politikai ellenfelet már nem „tévedő embernek”, hanem „kiirtandó vírusnak” vagy a „nép ellenségének” láttatták. A közbeszéd célja nem a meggyőzés volt, hanem az ellenfél emberi mivoltának megsemmisítése. Megtörtént a totális polarizáció. Aki nem velünk van, az a nemzet/nép ellensége. A nyelv brutálissá és leegyszerűsítővé vált. Tanulságos tapasztalat, amikor a közbeszéd eléri azt a pontot, ahol a „másik oldal” már nem polgártárs, hanem létezési fenyegetés, onnan már csak egy lépés a fizikai erőszak.

Bár a fenti korok durvák voltak, a mai helyzetet specifikus tényező teszi veszélyesebbé: a visszacsatolási hurok sebessége. Míg a reformáció idején hetekbe telt, mire egy röplap eljutott az emberekhez, ma egy dühös poszt másodpercek alatt milliókat ér el. Az algoritmusok pedig (mivel a düh több kattintást generál) tudatosan jutalmazzák a legdurvább hangvételt.

Van kiút?

A történelem azt mutatja, hogy ezek a korszakok általában kétféleképpen érnek véget. Bekövetkezik az összeomlás, a verbális agresszió fizikai erőszakba csap át (például az 1930-as évek vagy a vallásháborúk). Vagy a folyamat kifárad, és új normák születnek: a társadalom „túladagolja” a gyűlöletet, és kialakul az igény a rendre és a mértéktartásra.

A választópolgár felelőssége – amiről az elején beszéltem – éppen az, hogy segítse a második forgatókönyv megvalósulását, és felismerje: a történelemben a durva szavakat szinte mindig durva tettek követték. Ne feledjük: a történelemben ezek a korszakok akkor értek véget, amikor a társadalom rájött, hogy a gyűlölet nem épít utat, nem gyógyít beteget és nem tanít gyereket.

Érdemes a kiútkeresésben a művészetek felé fordulni. A művészet nem csupán díszlet az életünkben, hanem a társadalom immunrendszere és terápiás eszköze. Amikor a szavak már elhasználódtak vagy fegyverré váltak, a művészet képes olyan rétegeket megszólítani bennünk, ahol még létezik közös emberi tapasztalat.

Három módon is adhat gyógyírt. Egyrészt

edzi az empátia izomzatát.

Egy jó regény vagy film kényszerít, hogy egy másik ember (akár a „másik oldal”) bőrébe bújjunk. Ez ellenszere a dehumanizációnak. Másrészt közös rítusokat kínál. A koncertek, kiállítások vagy színházi előadások olyan terek, ahol nem számít, kire szavaztunk. Ott csak emberek vagyunk, akiket ugyanaz a dallam vagy látvány indít meg. Segít a komplexitás visszaállításában. A politika leegyszerűsít (fekete-fehér). A művészet megmutatja az árnyalatokat. A gyógyulás ott kezdődik, amikor rájövünk: a világ és a másik ember sokkal bonyolultabb, mint egy politikai szlogen. A művészet nem válaszokat ad, hanem segít elviselni a kérdéseket, és már ezzel is gyógyít.

Fiatal medikus koromban Magyar Imre belgyógyászprofesszort hallgattam három éven át. Ő azt mondta, hogy egy orvosnak kötelező mindennap szépirodalmat olvasnia. Miért? Mert szűk mezsgyén szocializálódik, és az élet ennél gazdagabb. Ahhoz, hogy a betegeit megértse, velük empatikus legyen, folyamatosan ki kell szélesítenie saját szocializációs mezőjét. A beteg nem egy „eset”, hanem egy történet. Az orvostudomány ma már külön diszciplínaként kezeli a narratív medicinát. A lényege pontosan az, amit Magyar Imre hirdetett: a beteg nem tünetek listáját hozza be a rendelőbe, hanem egy sorsot.

Az irodalom megtanít olvasni a sorok között.

Aki sokat olvas, az észreveszi a beteg elcsukló hangját, a tekintetében bujkáló félelmet, vagy azt, amit nem mond ki. Az irodalom segít abban, hogy az orvos ne csak „szereljen” egy testet, hanem értelmezzen egy emberi állapotot. A szépirodalom „idegen életeket” kölcsönöz nekünk. Egy regény elolvasása során olyan sorsokat élünk át, amelyekkel a saját buborékunkban soha nem találkoznánk. Ez az empátia edzőterme. Magyar Imre tanácsa a „közbeszéd eldurvulása” ellen a legjobb recept ma is. A politika és a durva közbeszéd leegyszerűsít (fekete-fehér, barát–ellenség). A jó irodalom viszont megmutatja, hogy senki sem vegytisztán jó vagy rossz. Aki olvas, azt nehezebb uszítani, mert tudja: a „másik” is összetett lény. Aki igényes irodalmat olvas, annak „sérteni fogja a fülét” a trágárság és a primitív érvelés. Az irodalom belső igényességet alakít ki a szóhasználatunkban is.

Ma a „szépirodalmi mélységet” felváltotta a „digitális felszínesség”. Ez nem csupán kulturális ízlés kérdése, hanem mélyreható neurobiológiai és szociológiai változás, amit a kutatók gyakran az „olvasás végének” vagy a „figyelem válságának” neveznek. Ez a váltás – a könyvtől a rövid üzenetekig (SMS, tweet, komment, TikTok) – alapjaiban rengeti meg azt az empátiát, amiről Magyar Imre beszélt.

Ha a társadalom leszokik a mélyolvasásról, az nemcsak azt jelenti, hogy kevesebb verset ismerünk,

hanem azt is, hogy megváltozik az agyunk működése. Elvész a kontextus. Egy rövid üzenet (poszt) csak a „mit” mondja el, de soha nem a „miértet”. Az irodalom ezzel szemben a folyamatokat, az ok-okozati összefüggéseket mutatja be. Aki csak rövid üzeneteken él, az hajlamos lesz a világot is fekete-fehérnek, pillanatnyi impulzusok sorozatának látni. Dominál benne a „kognitív türelem” hiánya. A szépirodalom olvasása erőfeszítést igényel. Ki kell várni, amíg a cselekmény kibontakozik, meg kell érteni a karakterek motivációit. A közösségi média viszont azonnali dopaminlöketet ad. Ha elveszítjük a türelmünket a hosszú szövegek iránt, elveszítjük a türelmünket a bonyolult társadalmi problémák és a „másik ember” megértése iránt is. Egy könyvbe „bele kell költözni” órákra vagy napokra. Ezalatt az agyunk kénytelen befogadni egy idegen nézőpontot. A rövid üzenetek viszont olyan gyorsan pörögnek, hogy csak azokra figyelünk fel, amelyek megerősítik saját előítéleteinket.

Ha a tömeg nem olvas, akkor nem „közösséggé” válik, hanem „aggregátummá”:

egymás mellett létező, de egymást meg nem értő egyének halmazává, akiket csak a pillanatnyi indulat (a rövid üzenetek érzelmi töltete) köt össze. Bár a technológiai trendek a „rövidülés” irányába mutatnak, létezik egyfajta ellenállás is. Ahogy a „slow food” mozgalom megjelent a gyorséttermekkel szemben, úgy kezd alakulni a „slow reading” (a lassú olvasás) igénye is. Az egyén felelőssége itt kapcsolódik vissza az esszém elejéhez: a választópolgár felelőssége, hogy tudatosan korlátozza a digitális zajt, és naponta legalább tizenöt-húsz percet szánjon olyan szövegre, ami nem „üzen”, hanem „mesél”. Ez a lelki higiénia alapja, és talán a közbeszéd színvonalának emelése irányába tett első, de nagyon fontos lépés.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán/Gemini