•Hogyan kerültél kapcsolatba az írással? Mindig a novella volt számodra a nagybetűs műfaj?
Nem, egyáltalán nem a novella volt a műfajom, a regény és a hosszabb próza felől érkeztem. Ahogy sokan mások, kistinédzserként versekkel próbálkoztam először, de ezek inkább feszültséglevezető zsengék voltak. Tizenhat éves koromban, egy barátnőmmel kötött egyezség miatt belekezdtem egy regénybe.
Másfél éven át írtam kézzel,
A4-es papírlapokra. Majd az akkori barátom véletlenül megtalálta, egy éjszaka alatt elolvasta, és hajnalban a kapuban azzal várt, hogy ez nagyon durva, de neki nagyon tetszik. Elsősorban az amerikai ponyvák leírási módja, párbeszédes technikája köszönt benne vissza, és egy bántalmazó párkapcsolatról szólt.
A gimnázium első évét egyébként Amerikában, a második év első felét pedig Angliában végeztem. A sűrű idegen nyelvi környezet radikálisan hatott a világomra. A mai napig megkapom azt a visszajelzést, hogy a mondatszerkesztésem vagy a szórendem kissé „magyartalan” vagy szakadozott. Sokan ezt a traumanyelv részének látják, és gyakran tényleg hozzáad az írásaimhoz, de részben arról van szó, hogy az angol nyelv szerkezete mélyen beépült a gondolkodásomba, és a fejemben az oda-vissza fordítás is évekig nehézséget okozott.
Éveken át vezettem naplót.
Aztán a húszas éveim elején ezeket beleforgattam egy félig fiktív, félig önéletrajzi kisregénybe. Ezt a negyvenedik születésnapomra jelentette meg a családom ötven példányban, ami ma is szamizdatként terjed, sokan kérik tőlem. Abban az időszakban rengeteg olyan könyvet olvastam, amely nem hagyományos szépirodalom, hanem hétköznapi emberek nem hétköznapi borzalmakra való vissza-
emlékezései: holokausztnaplók, koncentrációs táborok orvosainak emlékiratai, magáncellába zárt emberek feljegyzései. Hatottak rám, és beépültek az akkori világomba. A kisregényt végül az akkor a bura.hu mentális betegséggel élők segítőoldalára tette fel Babarczy Eszter, akinek szintén nagyon tetszett, és ajánlót is írt hozzá. Az évek során komoly visszhangja lett: sorstársaknak segített, és orvostanhallgatók, mentálhigiénés szakemberek olvasták segédanyagként a borderline személyiségzavar megértéséhez. Nagyon nyers, ma már újraírnám, mégis meghatározó állomás volt.
Később írószemináriumokon tanultam meg a korábbi, magyar szakos, cizellált és terjengős nyelvezetet lekoptatni. Ahelyett, hogy szájba rágnám a szereplők érzéseit, átszoktattam magam arra, hogy inkább láttassam azokat. A sallangok lefaragásával találtam meg végül a hangomat és a novellát mint formát.
Az interjú további részéből megtudhatják:
Milyen világirodalmi és drámai hatások – Dosztojevszkijtől a háború utáni amerikai kamaradrámákig – csiszolták ki a szerző ökonomikus stílusát, és miként válnak a puszta színpadi instrukciók a szöveg lüktető motorjává.
Mit jelent a hétköznapok festékrétegének kényszeres „lehántása”, amellyel a szerző a hiány, a veszteség és a transzgenerációs kötelékek rejtett, húsba vágó mélyrétegeit teszi láthatóvá.
Miért tekinti kiüresedett, a valódi esztétikumot elfedő marketingcímkének ezt a divatos kategóriát, és miként védi meg a nyelvi megformáltság értékét a puszta esettanulmányként vagy terápiás szövegként való olvasattal szemben.
