•Mikor kezdtél el írni, volt-e olyan pont az életedben, amikor megvilágosodtál, hogy neked az írás létszükséglet?
Tizennégy éves koromban kezdtem írni. Páros rímes sorokkal indítottam, tetszett a rendszer, az a biztonsági keret, amit adott. Mégis, akkor egy regénykezdemény vitte el inkább az időmet, a versekhez később tértem csak vissza. Talán már ezektől az időktől bennem volt az a gondolat, hogy nekem ez fontos, kezdetben mint hobbi, kikapcsolódás, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy velem nőtt az írás is, szépen lassan belenőttem az irodalomba.
•Történt-e valami, ami kifejezetten inspirált az alkotásra?
Gyerekként észrevettem, hogy fejben történeteket írok. Mint egy film, úgy jelent meg egy-egy kitalált sztori, jöttek velem az iskolába, sokszor alvás közben szőttem őket tovább.
A páros rímes sorok először fényképek hátán jelentek meg.
Nagy emlékőrző vagyok, sokszor veszem elő a régi fotókat a nosztalgia okán, és egyszer csak megtalált a gondolat, hogy a képek által keltett sorokat írásban is megörökítsem. Pár fotó ezekkel a versrészletekkel a mai napig megvan.
•Hogyan látod a pályakezdést, a ,,belenövést” az irodalomba? Volt stratégiád, mesterterved, hogy honnan hová szeretnél eljutni a szövegekkel?
Saját tapasztalatom mondatja velem, hogy elengedhetetlen volt az, hogy felköltözzem az egyetem miatt Budapestre, ezáltal automatikusan közelebb kerültem az irodalomhoz. Vidéken, kisebb városokban, amikor középiskolás voltam, még nem volt annyi lehetőség irodalmi kapcsolódásokra. A főváros ilyen szempontból is kinyitotta előttem a kapukat. Stratégiám, tervem nem igazán volt.
Az első néhány félévben az egyetemi újság cikkírója lettem,
el is kerültek akkoriban a versek. Valamikor, a szakdolgozathoz közeledve, egy friss szerelem hatására vettem újra kézbe a tollat. Attól kezdve újra ráléptem a líra által kijelölt útra.
•Ez a lírai út mennyire volt járható? Hagyományos receptnek látod-e az irodalomba való betagozódást ajánlások, kapcsolódások révén, könnyebb-e debütálni jelenségként, mint pusztán a szövegek által?
Vannak buktatók, de ha az ember szereti, amit csinál, abból erőt tud meríteni, ezek az akadályok megmászhatók. Ott lesznek a horzsolásnyomok, de ettől egyedi az út. Hagyományos receptnek látom az ajánlások, betagozódások módszerét, azonban egyéne válogatja, hogy jelenségként vagy pusztán a szövegek által könnyebb-e becsatlakozni ebbe a világba. Nekem, azt hiszem, az utóbbi módszer volt a leginkább önazonos.
•Voltak-e olyanok, akiket ezen az úton példaképnek tekintettél, akik motiváltak, vagy esetleg hatottak rád, és a hatásukat érvényesnek érzed a költészetedre?
Középiskolai irodalomtanáromat említhetem, aki a kezdetektől mellettem állt, de a családom, barátaim is nagyon nagy támogató közeget jelentenek mind a mai napig, olyan teret, ahol a költészetemet szabadon kibontakoztathatom.
Hosszú a lista, akik motiváltak, illetve hatással voltak rám,
és akiknek nagyon hálás vagyok, de mindenképpen meg kell említenem a mentoraimat, Seres Lili Hannát, Turczi Istvánt és Pion Istvánt, s azokat, akik nyitottan és nagy szakmaisággal foglalkoztak a szövegeimmel, mint például Sirokai Mátyás, vagy az íróműhelyek – köztük az általam vezetett Papírhajó – résztvevői, kortárs írótársak, szerkesztők. Mindegyikük hozzátett ahhoz, hogy olyan versek szülessenek, amelyeket teljesen a magaméinak érzek.
•A műhelyvezetés hogyan segíti a saját versek kibontakozását?
Nagyon sokat segítenek a műhelyeseim, hogy élesebb és kritikusabb szemmel vizsgáljam a saját szövegeimet is. Nekik köszönhetően nagyon támogató és pontos érvekkel dolgozó közeg vesz körbe, amikor új szöveget viszek hozzájuk, a ,,szövegvakságomból” minden alkalommal elég hamar kigyógyítanak. Ezáltal nemcsak műhelyvezető, hanem egyben aktív műhelyes is lehetek az általam vezetett alkalmakon.
A víz: történet, a versek szintén, egyik parttól a másikig Filotás Karina kötetében
•Költészetedben hangsúlyosan megjelenik Budapest, és nem csupán mint háttérdíszlet. Te hogyan látod a Budapest–vidék diskurzust? Mitől olyan zsigeri, hogy ilyen sokunkat megérint?
Szerintem Budapest legnagyobb ereje, hogy aki idejön vidékről, azzal szembesül, hogy ez a város az újdonság varázsát hordozza magában. Ajtókat nyit, mozgásban tart, egyszerre új és régi, sosem hagyja, hogy unatkozz. Nekem ez a város a felnőtté válásom. Szárnya alá vett és terelgetett. Tanított magáról, és általa én is tanulhattam önmagamról. Szerintem sokan hordozzuk így magunkon a nyomát, többünk nevelőanyja, barátja, tanára lett a főváros.
•A kötetedben a felnövés vonulata mellett „sok víz lefolyik”. Hogyan lett a víz rendező elem?
Egyszer arról olvastam, hogy a víz „emlékszik”. Ez a gondolat annyira megmozgatott bennem valamit, hogy újra és újra felbukkant. Végül Folyó címmel verssé állt össze. A kötet verseinek összeállításakor, sorrendbe tételekor tűnt fel, hogy ez az elem újra és újra megjelenik a szövegeimben egy-egy gondolat erejéig. Éreztem, hogy ennek a témának külön ciklus kell. Mondhatni, utat tört magának.
Ott volt benne az ,,indulási oldal”, a kezdő- és a végpont.
Ahogy a víz magában hordozza a történeteket, és közben annyi mindent egyben tart, úgy a verseim is átfolyatják magukon a parttól partig tartó utak történetét.
•Milyen érzés „vízre tenni” az Indulási oldalt?
Hihetetlen. Fejben természetesen készül rá az ember, dolgozik az anyaggal, ezzel kel reggel, és még álmában is ezen dolgozik. Szavakat cserél, metaforákat kutat, sosincs nyugalma, még akkor sem, amikor kiadja a kéziratot a kezei közül. Mozgalmas időszak van mögöttem, és biztos, hogy hasonlóan mozgalmas idők jönnek a kötet megjelenése után is. Kicsit olyan érzés, mintha elköltözött volna mellőlem egy nagyon jó lakótárs. A hiányt nehéz volt megszokni, de nagyon örülök, hogy lehetősége van a szövegeknek kilépni az olvasók elé, és megkeresni velük a rokonságot, amiben azóta hiszek, hogy először fogtam tollat versírásra.
Fotók: Almási Ágnes/Filotás Karina aechívumából, engedélyével
