Felébredtem.
Oh, azok a régi jó tejbegrízek! Senki nem készítette olyan jól, mint Szappanyos Virág az óvodában. Persze mi, gyerekek csak SzappanVirágnak hívtuk, hisz az sokkal rövidebb és könnyebb kiejteni. Nagyon szerettük őt, és akárhogy perelt vele az igazgató, amikor rajtakapta, mindig adott repetát mindenkinek, aki kért. Ha kifogyott a kondér, akkor a köténye feneketlen zsebéből varázsolt elő valami finomságot vigasztalásul. Nyalókát, gumicukrot, cigirágót. Zsenge gyökereket, gyönge szekereket… Jó, ezeket már utólag képzelem hozzá, felnőtt agyammal. Ilyen az, amikor elcsapja az embert a nosztalgiavonat. Proust-i gondolatfolyam egy frászt! Én csak egy jó tejbepapit szeretnék enni, ha már a hülye agyam megidézte nekem az ízét, az illatát, az állagát negyven év homályából.
Hogy is magyarázta annak idején Virág néni? Mérj ki három deci tejet és három evőkanál grízt. Kell még három teáskanál kristálycukor meg egy zacskó vaníliás cukor, ha van otthon. Nincs otthon. Szerintem ebben a konyhában még sosem volt vaníliás cukor, és nem is lesz, jól megvagyok nélküle. Hol a kisebb fazekam? Kiöntöm a tejet, de még nem gyújtok alá, mert félek, hogy elszúrok valamit, az egész összeomlik egy gravitációs szingularitássá, és elpusztítom a világot. Nem-nem, először a többi hozzávalót is kimérem. A grízt meg a cukrot egybeöntöm egy tálkában, és teszek hozzá egy csipet sót is. Összerázom, hogy majd egyszerre tudjam beleönteni a forrásban lévő tejbe – nem vízbe, ez nagyon fontos! Fakanállal kevergetem, homlokomon gyűlik az izzadtság. Istenem, most segíts meg, ki ne fusson, mert akkor nem tudom, mi lesz!
SzappanVirág homlokán is csak gyűltek az izzadságcseppek. Középsőben, a téliszünet után vettem észre először. Különösnek találtam, miért verejtékezik a hűvös étkezőben. Aztán megvontam a vállam – a felnőttek furcsák. Pedig akkor már egy ideje kitartóan sakkozott, de ezt még nem tudta senki. Ő maga sem. Ugyanolyan mosolygós volt, mint mindig, talán az ölelése vesztett az erejéből, nem emelt fel minket automatikusan, amikor megrohamoztuk. Aztán nagycsoport elején jött a döbbenet. Nagyon sokat fogyott, már közel sem hasonlított Dongó nénire a Bogyó és Babócából… Oké, ez megint valami utólagos emléktranszplantáció vagy mi, hol volt még B&B az én kiskoromban?
Zubog már a tej, beleöntöm a keveréket, keverem-kavarom. Csak ne legyen csomós! Csak ne legyen túl híg! Mennyi ideje csinálom? Nagyjából két perce, még egy visszavan. Egy pillanatra megakad a kezem. Megint egy hármas, tiszta népmesei eledelt készítek. Félrehúzom, lekapcsolom a tűzhelyt, nagy lapostányérra kiöntöm. Szétterítem a kanállal. Nesquick kakaóporral megszórom, baracklekvárból néhány pöttyöt ráteszek, megkóstolom. Sikerült! Ugyanaz az íz, mint gyerekkoromban! Mennyei.
Igazából nem volt szép dolog SzappanVirágtól, hogy még azelőtt elvesztette a játékot a vén kaszás ellen, hogy elballagtunk volna. Májusban jött a hír, hogy többet nem főz nekünk tejbegrízt, többet nem ad nekünk mindenféle tiltott édességet a köpenye rejtekéből. „Mert meghaltál, mert elmentél örökre” – ahogy Lorca írja. Igen, ez is már felnőttagyam kora reggeli túlműködése, de kit érdekel? Feketébe öltöztünk, és minden gyereknek hoznia kellett egy szál rózsát, amit leraktunk a fényképed alá. Szegény SzappanVirág… De az óvónénik azt mondták, most már az angyaloknak csinálod a reggelit odafent. Ezt el tudtuk hinni.
Jól laktam, tele vagyok. Kicsit szúr a hasam, de nem számít, megérte. Az edényeket berakom a mosogatóba, engedek rájuk vizet. A mosogatás megvár, most indulni kell a melóba. Csípős az idő, de attól azért nem kell tartani, hogy a könnyek ráfagynak az arcomra. Felszállok a buszra. Sok büdös ember. Sóhajtok. Holnap főtt tojást fogok reggelizni Sriracha szósszal.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
