– Legalább tíz méter – gondolta magában a fiú, és szeme elé tartott tenyere alatt még egyszer végigkövette a szürke betonfalak hosszát. – Tíz méter, annyi biztosan van.
Zavarosan tört meg a folyó az oszlopok alján, sínpárok futottak benne, melyek a megvasalt deszkazsilipeket tartották. A zsilipeket már nem engedték fel, csak ha áradás volt, vagy mint legutóbb, amikor a vízbe fúlt fiú testét keresték. A deszkák fölött óriási robajjal zúdult alá a feltorlódott víz, akkora súllyal, hogy még a legmerészebb fürdőzők is nehezen tudtak a gát elé beúszni. A túlsó parton, közvetlen a fal közelében, a folyó fölé hajolva terebélyes fűzfa nőtt ki a földből, Stopper szerint jókora gödör volt a fűzfától pár méternyire a folyó medrében. Stopper, akinek teljes nevét a fiú nem ismerte, mert mindenki csak így szólította, a szomszéd faluban lakott, és a legjobb úszó volt a környéken. Egy vasárnap délután, amikor tele volt a folyó fürdőzőkkel, ez a jókötésű, barna fiú felment a zsilipgát tetejére, és megcsinálta azt, amire odáig még senki nem vállalkozott: az oszlop tetejéről egy mesterien kivitelezett fejessel a vízbe ugrott. Először lábujjhegyre, majd a talpára állt, rugózott egy keveset, aztán egy rövid dobbantást követően a gát tetejéről a mélybe vetette magát. Gyönyörű ugrás volt. Karjait az elrugaszkodás pillanatában széttárta, majd már a levegőben feje fölött szorosan összezárta, és egyenes testtel, mint a kilőtt nyíl a habzó vízbe csapódott. Hogy Stopper felmérte-e nyaktörő mutatványa előtt a terepet, lemerült-e korábban a folyó felszíne alá, kitapogatta-e a gödör terjedelmét, efelett megoszlottak a vélemények. Egy biztos, elhíresült mutatványa nem talált követőkre a későbbiekben. Stopper nem beszélt róla, ha erről kérdezték, nem kérkedett tettével, igazi sportemberként viselkedett. Akciószámba menő tettével soha nem dicsekedett. – Egész biztosan járhatott a zsilipgát alján – gondolta a fiú –, bármilyen merész valaki, nem rohan a saját vesztébe. Különben is, nem von le a teljesítményéből semmit, ha előzőleg kikémlelte, milyen mély a víz, ahova ugrani fog.
Állt összefont karral a folyó partján, és Stopperen gondolkodott. A magas fű jólesően cirógatta lábszárát, a nap égette a testét trikója alatt. Levetette a szandálját, és lassan, lábujjai között engedve át a selymes füvet, megindult a partszél felé. A zsilipek fölött keskeny kis átjáró ívelt, melynek közepén vasoszlopra szerelve még mindig ott volt a kormánykerék, amelynek forgatásával a zsilipeket bármikor felhúzhatták. Áthaladt a kis átjárón, melynek végében a betongát szürke fala magasodott. Lépcső vezetett fel a zsilipgát tetejére, de a fiú lefelé indult a nagy fűzfa irányába. Néhány méterre állt attól a helytől, ahol Stopper a folyóba ért. Összetéveszthetetlen szaga volt a víznek. Több folyóban fürdött már, szülei gyakran elvitték távolban élő rokonaihoz, ott is volt folyó, de egynek sem volt ilyen vad, mohos szaga, mint ennek. Szerette. Ebben tanult meg úszni, keresztapja ebbe dobta bele még egészen kisgyerek korában, nevetett is könnyezve, valahányszor elmesélte a történetet: – Úgy vágtam bele a kölyköt a vízbe, mint a rossz macskát, de legalább megtanult úszni – göcögte. Akkor nagyon haragudott a keresztapjára, hogy lehet ilyen durva, lelketlen, és csak jóval később jött rá, hogy keresztapja úgy őrizte, mint a ragadozó a zsákmányát, ott állt tőle kétugrásnyira, hogy bármikor kikanalazza a vízből, ha baja esne. Lassan vetkőzni kezdett, öntudatlanul szabadult meg a trikójától, húzta le rövidnadrágját. Belelábalt a vízbe, s mindjárt derékig csúszott, mert a part azon a részen sikamlós volt, agyagos. Kezével még időben elkapta a fűz egyik ágát, de a gally nem tartotta fenn, nyakig süllyedt a vízben. Fodros, habos, hűs volt a folyó. Elengedte az ágat, és néhány karcsapásnyit úszott abba az irányba, ahol számítása szerint Stopper a vízbe érkezett. Akkor nagy levegőt vett, és lebukott a habok közé. Fülsiketítő lárma fogadta a felszín alatt, az egyik zsilipdeszka engedhette át a vizet, érezte sodrását, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merült, de keze nem érzékelt akadályt, ágat vagy érdes követ. Kiengedte a levegő egy részét a tüdejéből, és még lejjebb úszott. A semmiben forgolódott, talpa nem érintett talajt. Kipréselte magából a maradék levegőt, és nagy lendülettel feltornászta magát. Egy hatalmas, a víz körforgásától kivájt gödör rejtőzött a mederben. Stoppernek igaza volt.
Visszamászott a zsilipátjáróra, és végigfeküdt a pallón. Szárítkozott. Nagyapja mondása jutott eszébe a félbehagyott munkáról, melynek nincs semmi haszna. Félbe munka mit sem ér, így mondta a nagyapja, s most már teljes bizonysággal tudta, hogy megkísérli Stopper ugrását a gátoszlop tetejéről. Feküdt hason a zsilipátjárón, élvezte, ahogy apró erekben fut végig testén a sok pici vízcsepp. Akkor valami nyugtalanságféle költözött belé. Újból lement a folyópartra, és a fűz ágába kapaszkodva, feje búbjáig merült a habokba. Csatakosan, vizes testtel ment fel az oszlop tetejére. Mélyen alatta kanyargott a folyó, nem messze tőle a fűz óriás lombkoronája hajladozott. Innen fentről ellátott faluja tornyáig, a kertek alja mögött az utcákra, és még azon is túl, a szomszéd határig. Egy csapat fehér galamb szállt felé a folyó vize felett, röptükkel követték a folyó nyomvonalát, mely szeszélyesen kanyargott a rétek között. Mikor a galambok a feje fölé értek, megbillentette a lábfejét, nagy levegőt vett, s karját combjához csapva, az oszlop tetején futásba kezdett. Ugrás közben nem érzett félelmet, a zuhanás kiiktatott belőle minden érzést, egyedül a közeledő sárgás víztömeget látta, s mintha teste megfordult volna esés közben. Egy hatalmas ütést érzett a fején, de nem is annyira ez az ütés fájt, hanem a hasa, melyet mintha késsel vágtak volna fel, szaggató fájdalommal égni kezdett. Összegörnyedve kalimpált a vízben, mely lent jegesen hideg volt, ellenséges és nagyon sötét. Aztán maga sem tudta, hogyan, lassan a felszínre vergődött.
Ott elfeküdt az iszapos partrészen, sajgó testtel, zihálva az átélt izgalomtól. A feje már nem fájt, de a hasán hatalmas folt vöröslött az erős becsapódástól, mely mintha fel is horzsolódott volna. Ujjával megtapogatta a foltot, felszisszent, ahogy megérintette, amikor a túloldalon emberi hangokra lett figyelmes. Három falubeli férfi állt a fűben.
– Hát erre még ráfér egy kis gyakorlás – mondta az egyik, minden gúny nélkül, tárgyilagosan.
– Stopper fejese jobban sikerült.
A fiú nézte őket, fintorgó arccal, mert a hasa változatlanul fájt az eséstől, és fejével visszahanyatlott a földre. Keservesen felnevetett. Tudta ő ezt nagyon jól, messze, nagyon messze volt az ő teljesítménye a Stopperétől, de legalább megpróbálta.
Felállt, felöltözködött és hazafelé indult. Már a kapuban állt, a rács mögött locsolókannával az édesanyját látta a kert felé ballagni, amikor az alsó bordák alatt, pontosan ott, ahol a vörös, addigra már enyhén lilába forduló folt volt, újra beléhasított a fájdalom. Amíg haza nem ért, úgy határozott, hogy ad még magának néhány hetet, s utána ismét megkísérli az ugrást, de most, a kapu előtt már tudta, hogy megvárja a következő évet.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
