Őt is sokszor elhívhatta volna, először karon ülő korában, vagy később, amikor többször kísértette a gondolat, hogy ő maga hívja. Nem volt hát miért félnie.

Túl ezen: a neki szánt munkát elvégezte. Úgy, hogy azt annál jobban nem lehetett elvégezni: maradandóan, terjedelmét nézve is

hatalmas életművet hagyott örökül.

De ennél sokkal többet jelent, hogy minden leírt sora fontos, kivételes, csak a legnagyobbakat jellemző szellemi sugárzás hatja át minden mondatát. Ezt ő is pontosan tudta, ahogyan azt is, hogy az élet véges. És nagyszerű, meg iszonyatos, és hogy minden pillanata telítve lehet szeretettel és gyűlölettel (meg ami a kettő között van). Személyes tragédiája, egész életét belengő sebzettsége, hogy ott, akkor és akiktől a legnagyobb szüksége lett volna szeretetre, nem kapta meg. Ezért olyan fájdalmas, hogy műveiben a szeretet sokkal inkább gondolati tárgy, mint megélt érzés. Amiért arra kényszerült, hogy ezt a szeretethiányt intellektualitásával gyógyítsa. Ez a kényszerből is született erény elemi erővel hatott: művei szinte minden pontját alkalmassá tette arra, hogy abból kiindulva ki lehessen fordítani sarkából a világot.

Aki mindezt tudja, annak nincs mitől félnie.

Tudása szinte észrevétlenül nőtt művei fölé:

összekötötte és besugározta őket. Amilyen adomány ez, olyannyira csapda is. Az írói mindentudás végzetes is lehet, mert magába zárhatja az írót, és miközben új dimenziókat nyit előtte, érzéseit is a hatalma alá vonja. Amikor Nádas Péter lezárt magában valamit, akkor újabb tárgyak, témák, rejtvények törtek rá, a gondolatiságnak olyan fékezhetetlen örvényei, amelyeknek a rendjét csak ő tudta megteremteni. Ebből következett írói létformájának súlyosan termékeny kérdése: hol húzódik a határ az irodalom mint művészet és a műalkotás mint gondolkodói teljesítmény között, amikor mindkettő szellemi energiák csúcsra járatása?

Nádas írói életműve folyamatos kísérlet

a hagyományos realista ábrázolás (tárgyi, társadalmi, lelki értelemben) és a filozófiai esszé egybeépítésére. Akik e kísérlet eredményét ügyesen formált címkével minősíthetőnek vélik, mondhatják posztmodernnek, de ez nem pontosabb, mintha posztromantikusnak vagy posztrealistának neveznék. Okkal tehetnék, hiszen az irodalom történetének minden vívmányát magától értetődő természetességgel használta – ilyenformán értelmezések, elemzések tárgyaként is kimeríthetetlen.

Sokszor megkaptam azt a megjegyzést, hogy eleve ellenérzéssel („averzióval”) olvasom. Ez a kép közéleti, politikai megnyilvánulásainak elutasítását illetően valamelyest igaz: ezen a téren alig valamiben tudtam elfogadni a nézeteit – már ami az aktualitásokat illette. Csakhogy nem ez volt életműve meghatározója, még akkor sem, ha számosan nem a műveire, hanem csak ezekre a gesztusaira figyeltek. Más azonban a néhány oldalnyi politikai nyilatkozat, mint több ezer oldalnyi, kőkeményen gondolati, irodalmi alkotás: Nádas teljesítményét vétek politikai szemüvegen át nézni. Hol van a Párhuzamos történetek vagy a Világló részletek az olyan publicisztikáktól, mint az, amelyikben Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét – tárgyától, tartalmától elvonatkoztatva – retorikai remeklésnek mondta?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem volt nehéz elvonatkoztatnom attól, amit még tőle is elfogadhatatlannak tartottam. Valamikor, még a Nagy Változás küszöbén, amikor

megfért egy lapon (lapban) egymás mellett Nádas Péter és Csoóri Sándor, Mészöly Miklós és Szőcs Géza.

Ekkor történt, hogy hetilapunk hírveréseként Kelet-Magyarországon járt akkori szerkesztőségünk néhány tagja (köztük én), és mint (egyik) lobogónk, Nádas Péter. Vagyis két napig együtt zötyögtünk egy mára legendákba költözött fekete Volgán, ültünk egymás mellett étkezéseknél és előadói pulpituson. Nincs mit részletezni: életem legnagyobb intellektuális kihívása volt a rá való figyelem, és olykor a párbeszéd. Az gyakran előfordul mindannyiunkkal, hogy érezzük testünk vegetatív mozgásait, vérünk áramlását, izmaink feszülését, emésztőrendszerünk perisztaltikus mozgásait. Én ezen az úton, életemben először és talán utoljára, agysejtjeim feszült munkálkodását éreztem, mintha fogaskerekek forogtak volna a fejemben. Azóta is ámulva olvasom Nádas szövegeit (és úgy gondolom, hogy – kalkulálva a Nobel-díj bizottság sajátos preferenciáit is – neki kellett volna igazán magyar díjazottnak lennie). Az igazán nagyoknak még szakmán belül sem csak (így vagy úgy) elfogult olvasói vannak, hanem rajongói is, ráadásul a szellemi és politikai élet széthasadása után a Nádas közéleti írásairól születő kritikák az előzetes vélemények jegyében polarizálódtak. Fájdalom: úgy, hogy elutasítása nemcsak hallgatást, hanem – főként –

nem-olvasását is jelentette.

Ami azért baj, mert minden írónak szüksége van méltányos bírálatokra. Nádas ilyet alig kapott, és bármennyire része volt gondolkodásának a kritikus önreflexió, aligha ártott volna műveinek, ha kívülről kevesebb rajongást és több elemző bírálatot kap.

Erről azonban már fölösleges minden beszéd. Nádas Péter elment. Bármilyen hatalmas életművet hagyott is maga után, jelenlétének hiánya személyes veszteségünk. Bármilyen messze voltam tőle, bármennyi ellenérzés, kifogás mozdult meg műveit olvasva bennem, a tőle kapott, felejthetetlen teljességű irodalmi pillanatokat őrzöm mindhalálig. Távoztával úgy érzem: belőlem is elvitt egy darabot.

 

Nyitókép: Nádas Péter (fotó: Stekovics Gáspár, forrás: Wikimedia Commons)