Valencia Spanyolország harmadik legnagyobb városa, lélekszáma nyolcszáznegyvenezer, az agglomeráció metróövezetével együtt 1,3 millió ember. A helybelieknek annyira kedves a szülőföldjük, hogy La Terreta becenévvel illetik, ami annyit tesz, hogy „a kis földem”. Kézenfekvő, hogy az idevalósiak spanyolul beszélnek. Ám ha ez bárhol szóba kerül, kiigazítják az idegent: mindenki tud spanyolul, de valójában valenciai a nyelvük. Szóval katalán – próbálkozik a látogató – mire a válasz: mondhatjuk úgy is, de nem. A valenciaiak valenciaiul beszélnek. És büszkék rá. Ahogyan a szállodai bejelentkező is kiigazít: mondhatjuk spanyolnak, csakhogy ő katalóniai. És büszke a származására.
A napot legjobb a központi piacon kezdeni, nemcsak a gasztronómiai örömök miatt, hanem mert a színes csempékkel gazdagon díszített szecessziós épület Valencia egyik ékessége, ahogyan vele átellenben a Selyembörze palotája is. Mielőtt leesne az állunk, beugrik a Vásárcsarnok képe a Duna-parton, kovácsoltvas szerkezetével és kapuival, zsolnai díszes épületkerámiájával. Kihúzzuk magunkat.
A lüktető forgalmú városban egy-két nap alatt lelassul az ember. A mañana életérzés lecsillapítja az idegeket, beállítja a vérkeringést. A székely bácsit juttatja eszembe, aki utánam szólt Székelykeresztúr főutcáján: oszt hova siet, még a végén elkésik. Eszünk egy tál forró csokiba mártogatott churrost – már ha bírjuk az édeset – és megállítjuk az időt, egy szóra. Nyugalomra lelünk. Legalábbis addig, míg bezörög a takarítók kis motorja, nagy víznyomású felszerelésével. A várost a nap huszonnégy órájában folyamatosan tisztítják. Takarítják és építik, pontosabban restaurálják olyan diszkrét módon, hogy alig zavarja a bámészkodót. A főpályaudvart, a valenciai szecesszió egyik legszebb, kastélyszerű polgári épületét például úgy teszik rendbe, hogy egyetlen napra sem áll le a forgalom.
Ideje felfedezni a nevezetességeket. A nehezen megtalálható Szent Miklós-templom festett mennyezete túlzás nélkül a Vatikán termeit idézi. Egyedülálló módon restaurálták: egy bizonyos – bocsánat, mikrobiológusok! – koszevő baktériummal tisztították meg a képfelületet, mely szó szerint leette róla az évszázadok alatt beleivódott port. Eredeti színükben pompáznak a freskók.
Lépdelünk tovább az ódon köveken, azaz lépdelnénk, mert a Plaza de la Reina felől síppal, dobbal közeledik a fehér köpenyesek több ezres tüntetése. Röplapjukon a munka és pihenő idő 24/24 órás feszítettsége miatt protestálnak.
Elvonulnak a haragos gyógyítók, kilátogatunk a futurisztikus Művészetek és Tudomány Városába. A Turia folyó kiszáradt medrében virágos, pálmafás liget húzódik hét kilométer hosszan. A város tüdeje. Ebben kapott teret a jövő építészete, a világhírű Santiago Calatrava tervei alapján. A szem alakú planetárium, a kitátott szájú cápát idéző akvárium, a Tudományok Múzeuma, ahol mindent szabad kézzel érinteni, és a szemből római sisakra, profilból cethalra emlékeztető Opera együtt igazolja, mi lesz abból, ha mernek nagyot álmodni, és a rászánt pénz sem szivárog el kézen-közön.
Félóra sétával háromszáz évet lépünk vissza az időben. A valenciai katedrálisnál elsősorban azért tolong a nép, mert a Szent Grál eredeti másolatát (sic) őrzik. Az egyik oldalhajóban különleges barokk szoborra találok. Virgen de la Esperanza, azaz a Reménység Boldogasszonya néz le rám. Az áldott állapotban lévő Szűz Máriát szinte kislányos arckifejezéssel, hosszú barna hajjal ábrázolja a művész. Domborodó hasán - a méhén - sugaras Nap-szimbólum. A Jelenések könyvére utal: „egy asszony, akinek öltözete a Nap”.
Itt a női test csodálatos, teremtő időszaka mély szakrális és közösségi elismerést kapott az évszázadok során. A helyi hagyomány szerint a környékbeli várandós anyák elzarándokolnak ide, kilenc körös sétát tesznek a katedrálisban, majd a várandós Szűz Mária szobránál imádkoznak, egészséget kérve leendő gyermeküknek.
Csendben elmorzsolunk egy Miatyánkot a jövő Valenciájáért.
Nyitókép: Művészetek és tudomány városa, Valencia. Forrás: Wikimedia Commons
