A szép reményű Forinthúsz folkbanda fellépéseit is, ahol Mihály szólózott, ő pedig vokálozott – jobb napokon a Johnny Cash házaspárnak álmodták magukat.

Nem jutottak egyről a kettőre, nyolcvanhétben azután megelégelték, dobbantottak. Mai ésszel kérdezhetnénk, hogy akkor már minek? De mi, akik benne éltünk, se hittük komolyan, hogy három éven belül befuccsol a Szovjetunió.

Csak a szűk család tudta, hogy mire készülnek. A búcsúebéd Mihály kedvence volt: Jókai bableves, mákos guba. Nekivágtak a világnak. Fél év menekülttábor valahol Európában, aztán végre megjött a befogadó nyilatkozat Frici bácsitól, irány a lehetőségek birodalma. Az álmok Amerikája Texas-külsőn várta őket. Frici bácsi bisztrójában dolgoztak napi tizenkét órát, szállást is kaptak a jó rokontól uzsoraáron.

Megelégelték, gyerünk Kaliforniába, az ígéret földjére. Dolgoztak és tanultak éjjel-nappal. Los Angeles egyik elővárosában telepedtek le, persze csak ideiglenesen. Ha jött a sirokkó, a közeli sivatag homokja beborított mindent. Megnyílt a kredit, végre lakást, új kocsit vettek húszéves hitelre, később egy kis házat, ahol már elfértek a gyerekekkel. Öt év alatt öttagúra gyarapodott a család. Féltek, hogy ha magyarul tanítják őket, gyöngébb lesz az angoljuk, ezért inkább ők is angolul beszéltek egymással. Így aztán Attila, Borbála és a kis Misi arrafelé nehezen kiejthető magyar névvel ízig-vérig amerikaiak lettek.

A régi bevándorlók egy idő után elfogadták a nyakas magyar bájos akcentusát, és hogy ragaszkodik a Mihály megszólításhoz. Lidi a három gyerek mellől már nem járt el dolgozni, az ingázó családfő inkább csak hétvégén látta ébren a gyerekeit.

Lassú őszüléséhez mérhető volt a gyarapodás üteme. Mire a legkisebb is iskolába ment, sikerült nagyobb házba költözni – a hitel lejárata harminc év – és valóra vált az ábránd: egy motorcsónak, ami a dunai nyarakra emlékeztette. Ritkán látott vizet, mert a legközelebbi tó is kétszáz mérföldre volt.
Tervezték, hogy hazalátogatnak. Majd, ha már fel tudunk mutatni valamit. Majd, ha a kicsik nagyobbak lesznek. Majd, ha Mihályt előléptetik, és telik utazásra is. Időközben meghalt a drága mama, egy évre rá a papát temették Pesten.

Az unokahúga esküvőjére mégiscsak fölkerekedett. Minden a régi volt, csak valamivel fényesebb. Az omladozó Várkert Bazárban működő Ifiparkot, ahol néhányszor ők is felléptek, életveszélyes állapotban zárva találta ugyanúgy, mint mikor elhagyta az országot. Csak tíz évvel később, 2014-ben avatták.

Otthon sem érezte magát, meg idegenben sem. Húga mákos gubája a mamát idézte, és a lelkifurdalást, hogy a sírjánál sem állhatott ott. Mogorva megrendüléssel repülte át az óceánt.

Az első csapást Lidi betegsége okozta. Ritka kórt állapítottak meg az orvosok, amire nem volt érvényes az általános betegbiztosítás. Ráment a gyógyulásra a gyerekek későbbi iskoláztatására rakosgatott pénz.

Mire kiheverték, beütött a világválság. Vitte a házat a fejük fölül. Kaptak egy csődgondnokot, negyvenhét évesen kezdhették újratervezni az életet. Ebből is kilábaltak, bár a motorcsónak és Amerika átszelése a legendás hatvanhatos úton végleg elúszott.

Maradt az amerikai álom, fapados kivitelben, és a hitelek, most már végelgyengülésig.

A gyerekek felnőttek, és ahogyan errefelé szokás, hamar szétszóródtak a földrésznyi országban. Egykedvűen ballagott velük az idő, számolgatták, hogyha minden jól megy, és Mihály kitart, teljes nyugdíjat kaphat majd. Akkor végre végleges otthonukba költözhetnek a sivatagiból. Barátaik nemigen voltak, hacsak nem számítjuk a Matyóföldről való Károlyékat, akik harminc mérföldre tőlük vertek ideiglenes tanyát. Annak is huszonöt éve már.

Egy nap fölhívta Mihályt egy pesti fazon, hogy személyes küldeményt hoz magyarból, szívesen átadná a repülőtéren. Otthon csomagolta ki, rövid levél kíséretében egy adag mákos guba volt a pakkban, a húga küldte sok szeretettel. Mihály ültő helyében megette, majd komótosan kisomfordált a fészerbe. Fogta a fejszét, és különösebb sietség nélkül, módszeresen ízzé-porrá zúzta a két gitárt, amiket még otthonról hozott.

Porfogók – mondta csöndesen.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini