Mire járni és beszélni kezdett, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy erős lélekkel érkezett a mulandó életbe. Korábban bevált nevelési elvek, módszerek nála mit sem értek. Már első dackorszaka idején, ha sarokba állították, mikor letelt a büntetésre rendelt idő, közölte, hogy akkor jön ki onnan, ha úgy akarja. Azzal ült tovább a sötét zugban, láthatóan ott sem érezte rosszul magát, fejben játszott valamit, amihez földi halandónak semmi köze. Fiúsítva volt a bátyjai és unokatestvérei között, így aztán négyéves korában már fára mászott, birkózott és versenyt kiabált velük.

Ildikó mégis nagyon nőci. Óvodaérett korától reggelente maga választja ki a ruhadarabjait, a fodros zoknik, harisnyák világában percekig elidőz. Imád főzni, eleinte játékból, a babájának, nem sokra rá nagymamájával a konyhában. A vargabéles tésztáját – amit egyébként „vargabélának” hív a könnyebbség kedvéért – háromévesen csomómentesre keverte.

Kiránduláskor nagymamájával gyógynövényeket szed, már felismeri az útifüvet, és tudja, hogy darázscsípésre is jó, ha frissen szedjük, és alaposan megrágcsáljuk. Apját így gyógyította legutóbb, kérés nélkül lelkesen masszírozza a hátát, és csavargatja a haját, ha ideges, mert tudja, hogy attól menten elalél.

Mikor látja, hogy olvasnak körülötte, maga elé vesz egy képeskönyvet, és mesét mond belőle, bár a betűket még nem ismeri.

Egyébként szeszélyes, kiismerhetetlen, a férfiakat általában elnéző mosollyal lenézi. Ilyenkor égre emeli a tekintetét, nagyot sóhajt, kecsesen legyint. Múltkor ebédnél kijelentette, most már biztos, hogy megkéri az apja kezét, mert csakis ő lehet a férje, ha megnő. Az emberiség hímnemű felét középső csoportos óvodás korát meghazudtolva, zavarba ejtően szakértő szemmel méricskéli. Képes megállni egy plakát előtt, és felsóhajtani: Istenem, de szép ez a férfi!

Túlzás nélkül mondható, hogy Ildikó biztonsági őr specialista. Babakocsis korszakában elérte, hogy a cipőbolt nyugállományú őrző-védője szandálokat próbáljon a lábára. Legutóbb pedig István bácsi, a kerületi kapitányság őrszolgálatosa forrócsokiztatta a rendőrség folyosóján lévő automatából.

Nagymamája megkérdezte tőle, mi a titka, hogy a kiválasztott férfinépnél ekkora sikereket ér el. Egyszerű, mondta Ildikó, miközben szórakozottan rápillantott az édesanyjától kikönyörgött körömlakkos ujjaira. Odamész, bemutatkozol, és megkérdezed, hogy őt hogy hívják, majd rámosolyogsz, és megöleled. Nagymamája fölvetette, hogy mit fog szólni Papa ahhoz, ha vadidegen férfiakat ölelget. Ildikó tűnődött egy sort, és kész volt a válasszal: jaj, hát nem kell a Papának mindenről tudnia. Na jó – tett nagyvonalú engedményt –, elég, ha mosolyogsz, és nem öleled meg. Bár úgy a jó.

Mivel betöltötte az ötödik életévét, szülei elvitték a területileg illetékes védőnőhöz, aki kötelező érettségi felmérést végzett rajta. Testsúly, magasság, szívműködés, fogazat rendben. A kérdésre, hogy tud-e mondókát vagy versikét, Ildikó belekezdett a lila csoport anyák napi köszöntőműsorába. Úgy kellett leállítani, hogy maradjon még idő az utolsó kérdésre, mely így hangzott: „És mondd csak, tündérke, te minek érzed magad? Lánynak vagy fiúnak? Nem baj ám, ha még nem döntötted el.” Ildikó a döbbenettől elkerekedett szemmel nézett rá: „Micsoda? Hát nem látod?! Apa, ez nem látja, hogy lány vagyok!”

Attól kezdve Ildikó számára véget ért a vizit, egy szót sem szólt. Mikor édesapja elmesélte az esetet, páran fölvetették a családban, hogy be kellene jelenteni a történteket. Apa a fejét csóválta: hagyjuk, nem akarom, hogy meghurcolják a védőnőt. Róza születése óta ismerjük, nagyon rendes asszony. Ezeket a kérdéseket is egy papírból olvasta.

Mégiscsak be kellene jelenteni, hisz sorra mennek a gyerekek a kötelező vizsgálatra. Hova? Kinek?

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán / Gemini