A tavaszon fosztogatni kezdte a szürke gémek fészkeit. Mindennap kiemelt egy fiókát. A gémek tiltakoztak, de rikácsolásuk erőtlen maradt. Reszketve várták a másnapot, mikor újra lecsap otthonukra a félelmetes madárfejedelem. Látta ezt a holló, és éktelen dühre gerjedt siránkozó rokonai gyávasága láttán. A holló agyas madár, problémamegoldó képessége pedig kiemelkedő. Nem véletlen, hogy Írországban, Walesben az ország hivatalos madara, nem is beszélve a Hunyadiak címerállatáról. A hírnév kötelez. A holló nem hagyta annyiban a dolgot. Egy nap nagy hangon az éppen fiókavadászatra induló sasra támadt. Erre már felbátorodtak a dolmányos varjak, mert tudták, hogy a szürke gémek után ők következnek, és csatárláncot alkotva tucatjával röpültek szembe az agresszorral. Így ment ez néhány napig, mígnem a rétisas jobbnak látta, ha elkotródik
a környékről.

Ezópusnál hiába keresnénk, a történetet Böősi József szigetközi patriótától hallottuk, mikor rocsóján a legnagyobb nyárban körbevitt bennünket a folyóágak és ártéri erdők mesés labirintusában.

Valójában a máriakálnoki Rózsaszirom Fesztiválra érkeztünk, Tóásóné Gáspár Emma polgármester meghívására. A kétezer-háromszázötvenöt lelket számláló település úgy döntött, hogy tisztaságával és a házak elé ültetett virágágyásokkal nem tűnik ki eléggé a környezetéből. Ezért a kegykápolna szomszédságába olyan rózsakertet telepítettek, mely a török időkben is megállta volna a helyét.

Idén, mire a fesztivál elkezdődött, a korán jött forróságban elvirágoztak a rózsák. Mackókiállítással nyitottak, a kálnoki Jakab Ildikó nemzetközi gyűjteményével. Sok felnőtt ma is őrzi gyermekkora kifakult, szőrét vesztett plüssmaciját. Ezért aztán nincs abban semmi csodálni való, hogy
a kultúrház megtelt a falu aprajával és szüleikkel.

Másnap délután a nyitott portákon is sokan összejöttünk, hogy meghallgassuk Komka Tamás kőművesmester és versmondó előadásában Vas István sorait: „De szépek vagytok, tegnapi asszonyok! / Hamvadó szemetekben még néha felragyog / A régi büszkeség, amivel az első szeretőt / Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt…”

Szoka András asztalos a műgyűjteményét tárta a látogatók elé, miközben arról panaszkodott, hogy már nem küld inast a szakiskola, elfogytak a jelentkezők. Süteményről, borról, házi szörpről, anekdotákról mindenütt a vendégek gondoskodtak.

Ennyi történt Máriakálnokon 2026 aszályos nyarának közepén. Hírértéke, hogy hetek múltán is jólesik fölemlegetni. Jelentősége pedig a remény. Hisz Máriakálnok – melynek első írásos emlékei 1264-ből valók – ugyanúgy osztozik történelmi sorsunk megpróbáltatásaiban, mint teszem azt a Viharsarok, ahonnan családom apai ága származik. Ott is pusztított árvíz és kolera, háború és megszállás, lakosságcsere a német ajkúak ki- és a felvidéki magyarok erőszakos betelepítésével. Nehezen élik meg, hogy a határ túloldalán, Bősnél vízbőség és virágzó idegenforgalom van, mióta megépült a vízlépcső, amit nálunk a politikai felindulás elmosott a Duna legszebb kanyarulatában, de föl sem merült azóta sem, hogy más szakaszán a folyónak mégiscsak szükség lenne rá.

Szigetköz és Viharsarok. Mintha évtizedek választanák el a két jellegzetes magyar vidéket egymástól! Pedig a viharsarkiak sem rosszabbak az ittenieknél. Feléjük, a ma már csaknem sivatagi Dél-Alföldön mégis nehéz a reményről szólni, mert mindig várólistára tették őket.

A Nyugat onnan sokkal távolibbnak tűnik pár száz kilométernél.

Valóban szerencsés tájékra születtek a szigetköziek, de a szerencse önmagában nem elég. Meg kell ragadni ahhoz, hogy magabíró legyen az ember.
Magabíró ország. Alig vagyunk közelebb hozzá, mint harminchat évvel ezelőtt, a szabadság kezdeti lépéseinél. Olyan élethez, amelyben fontos, hogy mit művelnek a nevünkben odafönn, de mégiscsak annak van elsőbbsége, hogy a holló és a dolmányos varjak elűzik-e a fészkek fosztogatóját.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini