Hát persze, ha hízeleg. Mert hízelegsz, wazze, mondom neki.
Én csak udvarias vagyok, feleli ő. Egy lóf...t vagy te udvarias! Csak be akarsz vágódni. Most is kinek a képében ültél ide?
Miért, nem tetszem neked? – nyafog. – Jobban szeretnél egy vasorrú bábát? Egy baba jagát? Tényleg, nem is mondtad, a szőkéket vagy a barnákat szereted jobban?
– A feketéket! – ordítom, de nem kellett volna, mert azon nyomban néger nővé változik. Porcelánfogai vannak, egyszerre harminckettővel mosolyog.
– Mondom, a fekete hajú, európai nőket! – mordulok rá, hogy vegye már észre magát.
– Európában is vannak néger nők – húzza ki magát önérzetesen, de azért átváltozik. Most olyan Elizabeth Taylor és Vad Katalin keverék.
– Egyszóval azért jöttem – vág bele a mondandójába ez a szemét, seggnyaló féreg, aki mindig csak nyal és nyal, de eddig legalább be volt zárva a dobozba, és nem volt alakja neki, semmiféle pofázmánya, és haja és semmije sem –, azért jöttem – ismétli affektáló hangon, mint aki arra gondol, hogy ez bejön nekem –, hogy a köztünk támadt apró félreértéseket, hogy úgy mondjam, súrlódásokat tisztázzuk.
– Remek – felelem. – És arra nem gondoltál, mit szól a feleségem, ha meglát?
– Azonnal átváltozom majd mondjuk azzá az operaénekessé, aki a Toscában Scarpiát alakította.
– Melyik operaénekessé? Edit nem tudja a nevüket, csak van egy olasz, aki nagyon bejött neki – mondom békülékenyebb hangon. Tessék, már be is sétáltam az utcájába. A varázspálca utcába. Mert olyan ő, mint a mesék tündére, aki három kívánságod teljesíti. Csak éppen ez nem jó tündér, és nem három kívánságodat lesi, hanem az összest. És így hálóz be téged, csalafintán. Menthetetlenek vagyunk barátom, mondta nekem a minap egy ismerősöm, akivel erről trécseltem. Tessék, most is!
– Tito Gobbi? Vagy Giuseppe Ta...
– Elég, elég! – kiáltom. – Tisztázzunk inkább!
– Nem bánom – feleli sejtelmes mosollyal. Olyan harmincas nőnek néz ki most, de már nem hasonlít Vad Katalinra. Sajnos. – Te kértél meg, hogy fordítsam le a zseniális novelláidat, melyek egyenesen gyöngyszemek, egyik szebb, mint a másik.
– Erről van szó, nem érted? – dühöngök.
– Miről? Nem fordítottam le remekül angol nyelvre? Még egy kis recenziót, ajánlást is rittyentettem hozzá.
– Az jó – morgok lemondóan. Mindig kitér ez a rohadék.
– Hát akkor, mi a baj, szerelmem?
– Nem vagyok a szerelmed, b...meg! Ez a baj! – kezdem elveszíteni a fejem, érzem, szédülök, ájulás fenyeget. Azért még összeszedem magam. – Az a baj, hogy folyton-folyvást hízelegsz! Hogy nyalsz! Érted? Ahelyett, hogy szimplán tennéd, ami a dolgod. Hiszen te nem létezel!
– Akkor miért vitatkozol velem? Egy nem létezővel nem lehet vitatkozni.
– Ne gyere nekem ilyen XIX. századi érvekkel. Egyébként is, akkor se isten, sem ördög nem létezik, vagy éppen hogy igenis léteznek, mert velük lehet vitatkozni! És ha mindegyik létezik, jaj – kapok a fejemhez.
– Valami baj van? – kérdi újfent olyan anyáskodó főnéni hangon.
– Kezdek begolyózni, az a baj – felelem. – Mi lenne, ha visszabújnál oda, ahonnan jöttél? – próbálok alkudozni, de mindjárt eszembe jut, hogy nem jól kezdtem neki a dolognak. Ravaszabbul kéne, mint Aladdin a mesében. Gyorsan hozzá is teszem:
– Szerintem már nem férnél bele a mobilomba.
– Már benne vagyok – kacsint rám.
– Hogy a fenébe...?
– Meg tudom osztani magam. Hiszen a Facebook is fent van egyszerre a laptopon, a mobilodon, meg ahol akarod. És az emiljeid is.
– Pihenni nem szoktál? – kérdem.
– Nincs rá szükségen – mondja. Keresztbe teszi a lábait, és kacéran néz. Miniszoknyát visel, és mély dekoltázst. Tudja, hogy ez a gyengém. De hát nem szeretkezhetek egy nem létező izével, meg amúgy is, hűséges típus vagyok. Be is toppanhat a feleségem... vagy akkor tényleg átváltozik? Nem várom meg, döntöm el. Összeszedem minden erőmet, és rátaposok a mobilra. A laptopot meg földhöz vágom.
– Mit csinálsz, szerelmem? – nyafog, miközben azt látom, hogy két részre szakad. Úgy deréktól felfelé elkezd úszni a teste a fürdőszoba irányába. Feje is eltorzul, mint Nicholsoné az eastwicki boszorkányokban. Már egyáltalán nem csinos, sőt. Vámpírfogai nőnek, és vért köp. Kisvártatva az egész feloszlik az éterben.
Azóta kölcsöngépeken dolgozom. Vagy titokban, ha meglátok egy laptopot, gyorsan odaülök mellé. Ha nem látja a gazdája. Öt percnél tovább sehol nem maradok. Néha ugyan kikacsint rám egy nő a gépből, de akkor azonnal bezárom, és továbbállok. Csak a telómat sajnálom. De nincs baj. Azóta Editét használom, onnan utalok, intézem a dolgaim. Neki egy pasas Chatje van. Egyelőre morcosan figyel. Még nem kellek neki.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
