K – eredetileg Kő Kálmán – utálta, ha K-nak hívták, mert az ismerősök ezzel a tréfásnak szánt megszólítással Kafka A Perének hősére emlékeztették, egyszóval Kő a feleségével élt kettesben, és tulajdonképpen egészen boldog lehetett volna, ám mostanában úgy érezte, a világ – amint mondani szokták –, elszaladt mellette. Nem volt otthon számítógépe és az internet sem volt bevezetve a lakásába, és okostelefonja sem volt, csak egy régi típusú, olyan bunkófonnak nevezett, amivel mindössze telefonálni lehetett és üzenetet küldeni. Régebben kisebb cikkeket, novellákat írt különböző lapokba, és a szomszéd Irénke egy ezresért bekopogta neki egy írógépbe, de ma már ez nem működött, mindenki e-mailen küldi a wordot, Kő egyébként vitriolos és frappáns írásai így nem kellettek senkinek. Pontosabban néha-néha mégis megjelent itt-ott, de az életét egyre értelmetlenebbnek, napjait szürkéknek érezte. Egybefolyt minden, a hetek és a hónapok elcsobogtak, akár a nagy folyó a város közepén, ahol élt.

Ezúttal egy barátjától értesült egy mégiscsak érdekesnek ígérkező irodalmi rendezvényről, az elején igaz, kicsit elaludt, unalmas laudáció volt, vagy csak ő hallott rosszul, ezt elég nehéz volt eldöntenie, mindenesetre könnyű álomba merült, és csak arra ébredt fel, hogy álmában beleharapott a nyelvébe. Éles volt a fájdalom, majdnem felkiáltott tőle. Most már igyekezett figyelni, de az előadó még mindig azon a monoton hangon beszélt, amitől elálmosodott az imént. A hang időnként felerősödött, Kő olyankor néhány szót megértett belőle, majd elhalkult, s őt újfent kerülgetni kezdte az álom.

A borostáját dörzsölgette az állán, ez használni szokott, majd a fülcimpáját vakargatta.

Vajon mit szól hozzá a mellettem ülő, nem zavarja-e őt a figyelésben, hogy én állandóan motoszkálok, mint valami idegbeteg manó, nem úgy, mint ahogy egy meglett íróhoz illik?

Író vagyok-e én egyáltalán? És mi is az az író? Hiszen már nem is írok semmit... No lám, az előadó is arról fecseg, hogy a költők is íróknak tartják magukat, meg a drámaírók is, csak a közönség, az olvasók nem gondolják őket annak.

Fura ez, mert az „író” az nem egy foglalkozás, nem olyan, mint mondjuk tanársegéd az egyetemen, vagy mondjuk karosszéria-lakatos, vagy taxis, esetleg buszsofőr. Miért pont az autóvezetéssel kapcsolatos szakmák jutnak az eszembe? Talán, mert azokat nem lehet a végtelenségig űzni, válaszolt magának, nem úgy, mint például az írást. Azt sem lehet, vitatkozott vele a másik énje, van egy pont, amikor az ember belefárad. Vagy csak meggárgyul, hehe. Demens lesz. Esetleg nem lesz témája. Testi bajok gyötrik majd. A halál pengeti a kaszáját. Vagy csak nem tanult meg gépen írni...

Csinos fiatal lány ült előtte, időnként, ha valami mulatságosat hallott, hátrafordulva nevetett.

Nem velem, hanem a mögöttem ülővel nevet össze. Mintha levegő lennék. Hatvanhét évem elszelelt. Hajam sincs már. Hogy hívják a kopasz japánt? Hajasima. Höhö.

Künn meg áprilisi forróság. Rövidnadrágban akartam jönni, de a feleségem lebeszélt. Így is kilógok kissé a sok öltönyös közül. Nincs ezeknek vérkeringésük. Vér a pucájukban. Nem úgy, mint nekem. Nekem még van. Legalább ez. Mit is mondott az a fiatal doki, amikor megkérdeztem, hogy szabad-e egy-két sört meginnom?

– Kő úr! Még ennyi öröme se legyen?

Ha-ha. Hej, mi a kő, tyúkanyó kend.

Fogadás volt az esemény előtt, a pogácsás tálak gyorsan kiürültek. Egészen normális dolog, hogy egy fiatal lány nem velem nevet össze. Valamikor... akkor is előadáson ült, és a lány mindig csak őt nézte. De ő csak a kedvesére gondolt, aki elutazott hosszú időre egy messzi országba, amelynek gyarmatai is voltak valamikor, s egy magyar szabólegény is eljutott azokra a gyarmatokra, ahol...

– Olvastam az írásodat A. Lajosról, nagyon tetszett! – Egy ismerős hajolt feléje mosolyogva.

– Az nem én voltam. Nem írtam A. Lajosról.

– Nem? Akkor P. Béláról, ugye?

– Róla sem írtam, nagyon sajnálom.

– Pedig valamit olvastam tőled, és tényleg, roppant...

Először fel sem tűnt, mennyi ismerős van itt. Először mindenki idegen volt. Egy-két szavas mondatok, látszatudvariasságok. És itt van ő is. Ő, aki belekötött egyszer egy mondatába. Megválaszolta, rejtett üzenetbe csomagolva egy szibériai mesével. De ez is olyan régen volt már...

– Reflektálni fogok kérlek a mesédre! Majd ott, annak a lapnak a hasábjain, ahová te is...

– Hogyne, hogyne, remek lesz! Egész éjjel reflektálok, angyalom, ragyogom...

– Jaj de vicces ember vagy te, eszem a zúzádat! Jó egészséget kívánok!

Hát ez az. Egészséget. Odakint ezerrel süt a nap. Jó lenne még egy kis egészség.

A meleg valósággal mellbe vágta. Hiszen már vagy húsz éve nem írok. Akkor ezek itt meg mit akarnak tőlem? Léteznek ők egyáltalán? Végigment a jól ismert sétálóutcán, nézte a sok-sok külföldit. Néha-néha elé ugrott valaki, angolul invitálta egy-egy étterembe, máskor villanyrollerezőket látott, nyitott, emeletes buszból integető, jókedvű turistákat. Apja jutott eszébe, aki itt dolgozott egykor a Belvárosban, Szénásy ruhaüzletében, és egyszer, mikor a barátja helyett be kellett jelentenie abba az Állami Könyvterjesztő Vállalatba az akkor már nyugdíjas öreget, behozta magával, ide a Deák utcába. Fater kinézett az ablakon, és sorba mondta a régi üzletek neveit a környéken, végig a Deák utcában, meg a Vörösmarty téren, mintha egy filmet nézne. Kár, hogy nem figyelt, nem írta össze, ez már elveszett, gondolta. Örökre elveszett. A barátja, igen, a barátja is meghalt, aki helyett az öreget bejelentettük, akkor még ez muszáj volt, kötelező, másképpen nem lehetett dolgozni. Hivatalos csalás. Mindenki tudta...

Hú, de meleg van ma.

– Szenvedtél valaha? – lépett oda mellé egy kedves ismerős, de csak azért, hogy újból eltűnjön a Váci utca forgatagában, mintha ott sem lett volna. A házak színes árnya táncolt a napfényben, Kő mellett elsietett a szőke lány, köszönni akart, utána szólni, de a lány már messze járt, karcsú alakja néhány pillanatra még fel-feltűnt a bámészkodó külföldiek között.

Kő megdörzsölte a homlokát, izzadok, állapította meg, és rosszul is hallok, de ezt most egészen jól hallottam az imént, ezt a régi ismerőst.

De hová lett?

Kő megállt az utca közepén, ténfergett, forgolódott.

– Merre van az Operettszínház? – ezt kérdezte pontosan ötven évvel ezelőtt valakitől, az illető azonnal valami vidéki suttyónak nézte, igaz, az öltözéke alapján hihette is, magas nyakú, műszálas fehér garbót viselt a sötét öltönye alatt, a múlt század hetvenes éveiben is már csak vidékiek hordtak ilyet, és elég elveszetten kóválygott az Oktogonon, amit akkor November hetedike térnek neveztek.

Itt meg arabok sefteltek márkával és dollárral.

– Igen, szenvedtem – felelte az ismerősének, aki úgy lépett újból melléje, mintha az imént fel sem szívódott volna.

– Úgy biztos nem, ahogy én – mondta amaz elsötétülő tekintettel, és Kő arcát vizslatta, mintha a másik nem akarta volna elhinni, hogy igaz, amit mond.

Ez kicsit vicces volt, ez a szenvedés, errefelé szeretnek szenvedni az emberek, bár a fiatalok szerintem az ilyesmit lúzerségnek tartják, erről meg volt győződve. Kőnek egyre jobban melege lett, többen nekisodródtak a tömegben, egyszerre rikító piros és fehér ruhás futballisták szaladtak el mellette, az egyikük régimódi varrott bőrlabdát tartott a kezében, és volt kettő... kettő, amelyik lovon száguldott, de érdekes módon a gyalog futók sorra megelőzték őket.

A focisták halkan, szó nélkül trappoltak, csak a cipőjük hangja hallatszott, amint a port felverik, a pálya felé szaladnak, magyarázta egy járókelő hirtelen feléje fordulva, amelyikük hamarabb odaér, berúghatja a gólt az üres kapuba. Bólogatott, bár nem értett semmit, a szenvedős ismerőse rángatta, hogy menjenek innen, üljenek be valahová, ő akkor elmeséli az egész történetét, hogy nős, de mást szeret, és az a másik lehet, hogy nem is nő. Fúj, gondolta Kő, ki nem állhatom az ilyet, de egyszerre hirtelen meg is értette a szerencsétlent, csak engem ne traktáljon ezzel, morfondírozott, vajon hogyan lehetne tőle meglépni, türemkedett fel benne a kérdés...

– Olvastam, amit írtál A. Lajosról, hát kérlek az valami borzasztó volt, nem is értem, hogy firkálhatsz te ilyeneket?

Kő ezalatt ott állt az előadás szünetében, a folyosón, a szendvicseket majszoló ismerősök között, és hülyén vigyorgott. Aztán buszra ült meg villamosra és újabb buszra, a buszsofőr morgott, hogy legközelebb mutassa meg az igazolványát, nem is értette, miért, ha valaki ezen az apró plasztikkártyán el tudja olvasni, mikor születtem, hát fizetek neki...

Száz évvel ezelőtt nem kellett igazolvány.

– Valamikor az ősemberek barlangban laktak, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk nem kell késsel-villával enni!

Kő most kisgyerek volt, ült az asztalnál, az anyja szemrehányását hallgatta. Kézzel nyúlt bele a tálba, ez volt a baj. Elővette az igazolványát.

– Nem kell, de majd legközelebb.

– Itt van.

– Nem kell, majd legközelebb.

Kő a földön hevert a Váci utcában. Hangokat hallott, emberek siettek el mellette. Nem is vagyok Kő Kálmán – gondolta. Nem így hívnak. De miért heverek itt, mikor fejbe sem vertek? Erre a kérdésre nem tudott válaszolni, ezért jobbnak látta hazamenni. Hazafelé még eszébe jutott az a réges-régi Bergman-film az öreg doktor bácsiról, aki csak saját magát szerette, de a történet végére megváltozott. A nap vége, ez volt a magyar címe, pedig az eredeti svéd szebb volt: Szamócáskert.

Ennek a napnak sem volt semmi értelme.

És akkor jött egy ötlet. Az ötlet hirtelen érkezett, akár a bérgyilkos vagy egy hadüzenet nélküli háború. Nyílvesszők röppennek így, méregbe mártott hegyűek, dobócsillagok. Hangtalan halál. Alliterál, vigyorgott, mert az ötlet már nőni kezdett benne, akár egy orchidea a melegházban.

Regényt kell írni. Ez volt az ötlet, bár nem nagy truváj, de mégis. A nagyregény az feladat. Feladat legalább egy évre. Vagy kettőre. És ami a fő: addig nem kell irodalmi rendezvényekre járni. Attól még az idegenség megmarad. A nagyváros idegensége. De mégis. A hősiességről kell írni. Hátha elolvassa majd valaki. És az a valaki akkor már nem lesz idegen. Cseppben a tenger... Akkor mégiscsak lesz ennek értelme.

Ez a „mégis” szó aztán megakadt benne. Még a feleségének is ezt ismételgette, amikor hazaérve az asszony arról érdeklődött, milyen volt az esemény, hogy érezte magát.

Kő elnézett a távolba, a hegyeken túl, ahol porfelhőket kergetett az égen az északi szél. Szereplőket látott ott, szenvedélyesen szeretőket és kiábrándultakat egyaránt.

– Nem volt semmi érdekes – válaszolta a feleségének, és befelé mosolygott. – Ja igen, volt ott egy Szamócáskert.

– A város közepén? – csodálkozott az asszony.

– A város közepén – felelte Kő. – Én sem hittem volna, de mégis.

Ezzel aludt el. A mégis és az Isten pedig lebegett a vizek fölött.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán