– De hát nekem nincs... – próbálok közbe vágni, de a hivatalos ember lehengerlő stílusban folytatja:
– Ismertem olyat, aki a pincéjébe dugta őket, mert tudta, hogy jövünk. Esetleg a padlásra? Na, mindegy, mutassa az utat, bár a szagról magam is odatalálok. Na és, két púpúakat tart, vagy dromedárt? Figyelmeztetem, a baktrián vagyis a kétpúpú, mostanában nem ajánlott. Vége a magyarkodásnak, ha érti, mire gondolok! Nem kell a keleti kapcsolat! Tartson csak dromedárt, az biztosabb!
– De én nem tartok semmit, könyörgöm...
– Tudjuk, tudjuk, mindenki ezt mondja. Innen látom, milyen szép gyümölcsfái vannak. Még nem lelegelték le őket?
– Kicsodák?
– Nem kicsodák, hanem micsodák – utasít rendre. – A tevék, természetesen. Ha rosszul tartja őket, nem kapnak elegendő vizet és táplálékot, az állatvédőket is magára uszítom!
Vettem egy nagy levegőt, és ráordítok:
– Honnan gondolja, hogy nekem tevéim vannak?
– Hát nem maga írta be a Teáor számot? A tevékenységi kört?
– A fenébe! – csapok a homlokomra. Minden világos. Évente egyszer a statisztikai hivatalnak ki kell tölteni egy elektronikus kérdőívet (Elektrának hívják, biztosan mert bosszúállók), és abban a rendszer feldobott egy olyan kérdést, hogy a tevékenységem besorolása szerint milyen Teáor számhoz tartozik. És ott nem volt sem oktatási, sem kulturális-, sem semmilyen könyvekkel kapcsolatos tevékenység, ami nekem, mint lézengő írónak passzolt volna.
Ellenben volt bányászat, lótartás, és hát... teve tartása és tenyésztése.
Mérgemben, meg éhes is voltam, s az ebéd már az asztalon gőzölgött, beikszeltem a tevéket. Statisztika, gondoltam, ebből nem lehet nagy baj. De lett.
– Nézze – mondja a hivatalos ember –, ha maga be akarja csapni a KSH-t, vagyis a statisztikai hivatalt, vagy viccet csinál ebből a dologból, nagyon megütheti a bokáját.
Érdekes, hogy fenyegetőzik. A szája pedig úgy mozog, akár egy tevének. Az alsó és a felső ajka külön-külön. És mintha rágcsálna is valamit...
– Fenyegetőzik? – kérdezem. – És miért ilyen homályosan? Miért nem mondja rögtön a tarifát?
– Hahaha! – röhög, akár egy dromedár. (Köpni is tudnak, mint köztudott.) – Az nem megy olyan gyorsan – törölgeti a kacagástól kicsorgott könnyeit. – Rég nevettem ilyen jót! Az úgy van – fogja suttogósra –, hogy először csak figyelmeztetünk. A bírság csak később jön. Melegen ajánlom – néz körül óvakodva, mintha valaki hallgatná, amit mond és megismétli –, melegen ajánlom, hogy fél éven belül rendezze a dolgot.
És ehhez nagyokat kacsintgat.
Értettem a szép szóból. Családi házamat eladtam, s földet vettem valahol az alföldi tanyavilágban. Fuvarozást vállalok, jelenleg negyven tevém van, de az állomány szépen nő. A benzinárak az olajválság miatt amúgy is elszálltak, egyre nagyobb a kereslet a szállítmányozásom iránt. Nagy cégtáblát is festettem, ráírtam nagy betűkkel, hogy Camel and co. Tulajdonképpen egész jól érzem itt magam. Az alföldi homok olyan, mintha sivatagban élnék, a tevék szintén otthonosan bóklásznak, kis igényűek. Ugyan én a figyelmeztetés ellenére beszereztem néhány kétpúpút is, de a homokos talaj nem tetszik nekik. Jobb a dromedár. Burnuszom is van, a környékbeli tanyákon már ismernek.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán / Gemini
