Ezeknek az időből kizökkent állapotoknak a számát pontosan nem tudta megmondani, de ezért nem ült előre, az első széksorba, nehogy meglássák, amint elbóbiskol, lecsuklik a szemhéja, netán horkolni kezd. Tulajdonképpen nem várt mást.

Viszont itt, a hatodik sorban már nem jól hallotta az előadót, fokozottan kellett figyelnie, le-lecsúszó szemüvegét folyamatosan hátratolva, mert a látása sem volt már éles, és ha előrebillent a feje, vagy lecsúszott egy kicsit a pápaszem, akkor még kevésbé tudta leolvasni a szavakat annak a szép lánynak az ajkáról, aki eléggé el nem ítélhető módon, roppant halkan olvasott fel.

A verseket nem is értette rendesen, annyi azért átjött, hogy szép képek voltak bennük, mindenféle virágokról, hermelin bundákról és csillogó nyakékről. Szabad versek voltak természetesen, ennek a legújabb kornak a divathulláma, hogy a költők nem írnak kötött verset, gondolta bosszúsan.
Azt mindenki tud, kötött verset mindenki tud írni, harsogta nemrég az egyikük a kocsmában, ahová ő is betért néha, ő a kívülálló, aki azért már sokszor volt belül, és leginkább magának szeretett ezzel hízelegni, ezzel a kívülálló pózzal, de őszinte pillanataiban beismerte, hogy ez egyáltalában nincs így.

Hiszen most is írni akarok Á-nak, pedig förtelmesek voltak a versei, de be akarok vágódni nála, persze, hiszen irodalmi műsora van abban a tévében, meg abban az internetes oldalon, aminek elfelejtettem a nevét. Milyen jó lenne, ha Á meghívna. Ezért kellene megdicsérni.

De valahogy mégsem akarózott, nem vitte rá a lélek, vagy az egér az ujjai alatt, biztosan ő, ez a lélek nélküli és mégis elevenen pislákoló szerkentyű a hibás, azért is, ha igen; ha megteszi, és azért is, ha nem. Mindenki tud kötött verseket írni, jutott eszébe újból a nagy darab költő handabandázása a kocsmában, az nem kunszt, a szonett?, röhögnöm kell, folytatta a nagy darab, de próbálják csak utánozni az én gondolati lírámat, az én versbe öltött esszéimet, a költészet csúcsára emelt hermeneutikai filozófiámat!

Ugye, hogy nem tudnák?!

Költői kérdés volt a Költőtől, és ő, a Kívülálló, csak ingatta a fejét. Nem akart vitatkozni, nem véletlenül volt kívülálló.

Inkább megint a tegnapi irodalmi estre gondolt, arra, hogy aztán K. novellái következtek, ezeket már sokkal jobban értette, de nem szívlelte, noha remek történetek voltak, tele keccsel és szívjósággal. Szomorúak is voltak persze, de mégis azzal a reménységgel megtöltve, hogy talán majd ezekből okulva a jövendő ifjúság jobb lesz általuk.

Egy lósz.rt lesz jobb.

A Kívülálló még mindig a monitort nézte, az üres monitort. Elképzelte, hogyan írja tele hosszú, körmönfont mondatokkal, olyanokkal, amiket a harmincon felüli és középfokú végzettséggel rendelkező nők már soha az életben nem fognak elolvasni, legalábbis az egyik szerkesztő szerint, aki azzal dobta vissza a kisregényét, hogy túl sok a mondataiban a betű.

Pont annyi hangjegy van azokban, amennyi kell, felség, lopta el az ötletet Kívülálló, aki akkor még egyáltalán nem volt kívülálló, és saját magát gyomorba rúgva írt egy másik történetet rövid mondatokkal és bárgyú poénokkal, amin aztán a szerkesztő kollégák jókat mulattak, és ezt a bárgyú poénos sztorit el is fogadták, mi több, meg is jelent.

Különösen az egyikük nevetett a hasát fogva, az, aki egyszer korábban kifejtette, hogy a díjazott írók fabatkát sem érnek, a piacon egyikük sem élne meg, csak a "hatalom" seggét nyalják, a közönséget nem érdekli egyetlenegy leírt soruk sem.

Én meg a ti seggeteket nyalom, gondolta magában, meg úgy általában az összes segget, csak azért, hogy elismerjenek és szeressenek, és magamat is becsapom, ezzel a pózzal, hogy kívülálló vagyok, pedig éppen, hogy bent állok, vagy ha jobban tetszik nyalok, de tövig.

Ezt gondolta a Kívülálló, és mire idejutott a gondolkodásban, már reggel lett, és ő még mindig nem tett semmit. Nem írt Á-nak, sem K-nak, sem B-nek és P-nek, és még meg sem öngyilkolta magát.

Azt azért mégsem, vélekedett.

Hideg téli reggel lett. Meleg nyári reggel. Fülledt. Vagy hűvös őszi?

Tök mindegy. A kívülállás póza volt az a póz, ami a legjobban tetszett neki. Na igen, voltak nagy elődök, Hamvas például. Vagy Kafka, akinek csak a haverja miatt maradtak meg a szövegei. Tulajdonképpen a Kívülálló is ezt szerette volna. Hogy utasít valakit, égessen el mindent, törölje ki a netről és mindenhonnan, amit valaha írt, és az a valaki, egy jó barát például, ezt persze mégsem teszi meg. És akkor a halála után az utókor...

Na, és azt ki nem sz.rja le? Az utókort?

Arról nem beszélve, hogy a Kívülálló nem volt mindig kívülálló, ó egyáltalán nem. Rengeteg helyen publikált, számos kötete jelent meg, író-olvasó találkozókon vett részt, interjúkat adott, ki győzné mindezt felsorolni? Már lehetetlen kitörölni.

Hát akkor, mitől lennék én kívülálló?

Talán belefáradtam, gondolta. Vagy csak...vagy csak megöregedtem.

Lement az utcára. Feljött az utcáról. Kóválygott a lakásban.

A hiúság. Meg a háború. Felöltözött. Elmegyek úszni, gondolta, a testmozgás majd megnyugtat. Közben elhatározza,
hogy mi lesz.

*

Állt a sorban az uszoda előtt. A bejárati őr flegmán odanyúlt, rá sem nézett, beszélgetett valakivel. A karperecet akarta leolvasni a karján, de ez valamiért nem sikerült, így rászólt, hogy vegye le. Nagy nehezen szabadult meg tőle, kettős pánttal volt a csukójára rögzítve. Mikor végre sikerült, és az őr beengedte, akkor sem jutott tovább egy fél méternél. Rengetegen álltak ott, egy csekély, kötél kordonnal elkerített részen, s az emberek egymáshoz lökődtek.

– Miért vannak itt ma ennyien? – kérdezte kissé ingerülten.

– Nem bírja a gyűrődést? Mitől ennyire ideges?

Krumpliorrú idegen gúnyolta. Maga sem értette, miért, de elragadta a hév. Elhatározta, hogy megcsavarja ezt a krumpliorrot. Kinyúlt, de a hozzá tapadó testek szorítása miatt nem tudta rendesen megragadni.

– Segítek.

Ezen csodálkozott kissé. Az fej ugyanis, ahelyett, hogy elrántotta volna az orrát, készségesen belehelyezte az ő mutató-, és középső ujja közé, mintegy felkínálva a testrészt a csavarásra.

Ekkor azonban egy másik hang szólalt meg.

– Mit csinál ott, Szigeti úr?

Felkapta a fejét. Abbahagyta az orr csavargatását, és átnézett a kordonon túlra, ahol lazábban álltak az emberek.

– Rendetlenkedsz, Szigeti Zoltán? – ismételte meg a kérdést a hang újra. Szép szál, magas ember volt a megszólaló, sporttáskát tartott a kezében.
Szigetit már végképp nem érdekelte az orr.

– Honnan tudja a nevem? – kérdezte, de a másik csak mosolygott.

Maga sem tudta, hogyan és mikor lépett át a kordonon, és melyik volt az a pillanat, amikor megragadta az idegent, aki pedig jóval izmosabbnak tűnt őnála.

– Honnan tudja a nevem? – kérdezte, majd felemelte ezt a mosolygó pofát, aki őt, itt az uszoda előcsarnokában a nevén szólította. Vad düh járta át, megfordította a testet, s már fejjel lefelé rázta. Mindez pillanatok alatt történt, az ott várakozóknak nem volt idejük beavatkozni. Szigeti nem értette, honnan tett szert ekkora erőre, de még mérgesebben rázta az embert, aki őt a nevén szólította. Fejét verte a kőpadlóba, majd elejtette, és rugdosni kezdte. Közben végig ezt ordította mind kimerültebben és egyre halkuló hangon:

– Honnan tudja nevemet? Honnan ismeri a nevemet? Azonnal mondja meg, honnan...?

Szigeti nem úszott aznap. Az őrszobán sem értette, mi történt vele, amikor előzetesbe került garázdaságért, és súlyos testi sértésért.

Ott lett világos előtte: soha nem volt kívülálló. Csak szeretett volna az lenni... de talán most, ha elítélik, kivonják a forgalomból, akkor elfelejti őt az irodalmi élet.

A kigyúrt és teletetovált cellatársak nem értették, miért vigyorog állandóan. Még akkor is vigyorgott, amikor a hasán ugráltak. És akkor is, amikor már végképp elakadt a lélegzete.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini