Elég közönyösnek mutatkozott, és ez a viszony teljesen megegyezett az emeleten lakó Szatmáriék vagy az udvari melléképületben élő Cseresznyésék irányából tapasztalható – kölcsönös – közönnyel. Gábor azzal sem törődött, hogy a házban a szomszédság a férfiaknak literes borosüvegekkel felszerelt alkalmi, többnyire vasárnap délutáni kártyapartikat, az asszonyoknak a mosókonyhától a nem túl távoli hentesig és a sarki nyomós kútig terjedő végeérhetetlen traccsparikat jelentette.
Lapis János alacsony, kefebajszos emberke volt, valahonnan Kiskunmajsáról vagy annak környékéről származott, Gábor csak annyit tudott, hogy a gyufagyárban dolgozik, fogalma sem volt, mit, de ez szintén legalább annyira nem érdekelte, mint hogy anyja imádott Veronka nénije ápolónő a kórházban, vagy hogy Cseresznyés bácsi állítólag kubikos, valahol messzebb, távol a külvárostól. Anyjának Lapis iránti engesztelhetetlen gyűlölete mindenesetre át- meg átszikráztatta a levegőt, már réges-régen nem ennek okai, eredői számítottak, hanem az állapot maga: a szomszédos lakásban, tőlük alig pár méterre élőre kizárólag rosszat és csakis rosszat mondani, pokolbéli ördögfattyaként kezelni, csupán kiátkozásra érdemest mondani-hirdetni-terjeszteni róla – anyjának a kiegyensúlyozott kültelki létezéshez a rossz szomszéd Lapisra legalább olyan szüksége volt, mint húgának, Gábor keresztanyjának kéretlen, ám annál folyamatosabb jótanácsaira. Vagy éppen, nem akármilyen kontrasztként, Veronka néni szép és kedves arcának szinte állandó mosolyára, amint túláradó örömmel üdvözölték egymást, valahányszor csak összefutottak, gyakran naponta többször is.
Idővel a gyermektelen Lapisék valahonnan szereztek egy kutyát, fehér, apró pincsi volt, Gábor barátja, Miklós szerint pimaszabb pofájú dögöt még nem hordott hátán a föld. Fifi valóban kihívó arcátlansággal meredt apró fekete gombszemeivel a világba, amint Lapis gyengéden a karjába véve vitte ki az utcára sétálni-pisilni, vagy éppen ügyesen fölkapta a vécé előtt, mielőtt megpróbálhatott volna a kilépő Gábor lábába harapni.
Anyja, újabb furcsa ellentétként, Lapisék Fifijét talán még Veronka néninél is jobban kedvelte, csak Fiffantyulának becézgette, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ne simogassa-babusgassa-kényeztesse, ha Veronka nénivel konzultálva a pincsi előkerült valahogy.
Lapis láthatóan közönyös nyugalommal fogadta a feléje áramló utálatot, a szófogadóan nem köszönő Gábort és a találkozásokkor fejét látványosan elfordító anyját – Gábor apja, akit teljesen hidegen hagytak a szomszédság-fejlemények, udvarias-közömbös „jó napot”-tal intézte el az egész ügyet – ez szemmel láthatóan, Lapis Jánossal együtt, nagy közös megelégedésükre szolgált. Úgy tűnt, ez a megnyugtatóan fel- és leosztott bel- és külvilág így tart majd az idők végezetéig, de meglehet, még annál is tovább. Közben Gábor egyre többet olvasott, az egyetlen barnásvörös polcocska a sezlonja fölött hamar megtelt, megdöbbenve fedezte fel Déry Tibor novelláiban az alig tizenöt-húsz évvel korábbi magyar világ ronda bugyrait, úgy tűnt, körülötte mintha minden örök mozdulatlanságba dermedt volna: az utcák a hámló vakolatú földszintes meg egyemeletes házakkal, a sarkokon a nyomós kutakkal, az árkok a kövezett járdák mentén, a macskáknak kitett csirkebél szaga a lépcsőházi fordulóban és Cseresznyés bácsi nem túl hangos, de annál tartósabb nótázása, ha az öreg magabiztosan kacsázó inas paraszt-lábszáraival végigpilinckázott az udvaron, hazafelé tartva a kocsmából. Ebbe a világba szinte belerobbant Gábornak az információ: mind olvasottabb írójának felesége félig-meddig földijük, nem túl messze, ide valahová a Kiskunságba való, onnan került Pestre valamelyik színházba. Ezután valahányszor (sűrűn) forgatta a Déry-könyveket, az ismerős sík vidékek képe is fel-felrémlett előtte, akácokkal és porral és azzal a csakis errefelé található, különleges nyári forrósággal, amit leginkább talán katlanmelegnek lehetne nevezni, olyan fülledt-forró, annyira száraz-fojtogató, szélmentes, mozdulatlan, akár az egész mindenség, bármerre néz itt az ember. Az egyik ilyen nyár vége felé kissé meglepődött képpel lépett hozzá az anyja, nagyobbacska fekete-fehér fényképet tartva a kezében.
– A Lapis küldte neked – mondta színtelen hangon, ajkát biggyesztésre készítve.
– A Lapis?
– Veronka néni adta ide az előbb.
Kicsit girbegurba, de tetszetős, olvasható betűkkel állt a kép hátoldalán: „Jancsinak szeretettel Tibor”.
Eltette a nemrégiben olvasott könyvbe, becsukta, nem nézett a címre: Ítélet nincs.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
