Gyönyörű vidék. Domb domb hátán, sötétzöld akácerdők, messzire sárgálló gabonatarlók, s köztük elhagyott almások, szőlőtáblák. Nagyapám szőlője is ott volt, Papos alatt. A szőlő persze már rég nincs meg, kiszántották még a téesz-időkben, de azért én korábban, ha otthonról, Nyíregyházáról mentem haza, gyakran arrafelé kerültem.

Az utóbbi tíz évben viszont folyton szaladtam, s a kövön mentem, mert az gyorsabb. Ezúttal viszont nem hajtott a tatár, s elhagyva Papost bevetettem magam a dombok közé. Ismerős helyeken, öreg akácfasorok alatt jártam, de aztán sűrösödni kezdtek a fák, utóbb már csak egy keskeny kis homokcsík mutatta az utat, majd jött még pár kanyar, s nem tudtam, hol járok.

Tanácstalanul álldogáltam, néztem jobbra-balra, de aztán eszembe jutott a mobiltelefon.

– Hát hol állsz most? – kérdezte a segítségül hívott gyerekkori pályi cimborám. – Egy meredek, kettős domb alatt? Eredj majd ötszáz métert, s kiérsz a Vágott-hegyhez. Tudod, ahol azt a sok dinnyét loptuk…

Dinnyét, mi dinnyét loptunk…? – tűnődtem, majd aztán lassan derengeni kezdett egy réges-régi augusztus végi nap, amikor valóban tönkretettünk errefele egy nagy táblát.

Pedig nem is dinnyézni akartunk mi, a korai szőlőre fájt a fogunk. Sajnos a gyöngyszőlőt rejtő táblák bent voltak a Vágott-hegy közepén, és vigyáztak minden tőkét. A szőlőket övező akácosban lopakodtunk hát a mennyei fürtöket rejtő tőkék felé, de csalódnunk kellett. Egy-két érett szemet találtunk csupán a hatalmas fürtökön. De ha már leszedtük, ne vesszen kárba – elkezdtünk hógolyózni velük. Egészen belefeledkeztünk a hancúrozásba, egy idő után azonban sokkal érdekesebb játékra leltünk. A dombokról lefutó szőlősorokat felváltó mező tele volt dinnyével.

Hohó, dinnye! Kit érdekelt már a szőlő. Azonnal földhöz csaptunk vagy ötöt – ám tök volt mind. Ám az nem lehet, hogy nem találunk köztük teljesen érettet! Törtünk hát egy ujjnyi vastag ágat, s benyomtuk a dinnye belsejébe. Ha piros lé buggyan ki, érett. Ha nem piros, nem érett. Már meglékeltünk fejenként vagy tízet, de csak nem akart piros lé kibuggyanni belőlük. Végül aztán lent, az aljban rábukkantunk az igaziakra, gyönyörű, hamvaszöld gömbök sötétlettek a kékesszürke indák között.

Mindegyikünk ölbe vett egyet-egyet, s nekiálltunk kibelezni őket. Csak úgy kézzel, s csak a közepüket, mert a dinnye közepén nincsen mag, mi meg pont azt szeretjük. Aztán szakítottuk a következőket – de azokat már csak a szemünk kívánta. El is teltünk hamarosan velük, de ha már rájuk találtunk, még meglékeltünk párat. Csak úgy kíváncsiságból. Aztán hazamentünk.

Bennem azonban maradt valami rossz érzés – talán mégsem kellett volna megpocsékolni azt a sok dinnyét. De aztán az érzés elmúlt, mígnem apám az egyik este magához intett.

– Reggel jösztök velem! Az almatárolóhoz, mind a négyen, betont locsolni. A pénzt, meg amit kaptok, odaadjátok a kerülőnek.

– Már miért adnánk?! – méltatlankodtam.

– Mert a dinnye árát neki kellett kifizetnie.

Másnap reggel aztán a parancsolt kilenc órára jelentkeztünk nála mind a négyen a téesz épülő almatárolójánál. A tegnap leöntött betont két órán át locsoltuk, majd délután megint. Estére ugyan játszhattunk, bóklászhattunk volna, de nemigen volt hozzá kedvünk. Kiszívta minden erőnket a munka. De nem mertünk szólni egy szót sem.

Örültünk, hogy megúsztuk a dutyit.

Nyitókép: Király Farkas / ChatGPT