A Juhász Ferenc-i corpus egy szunnyadó interdiszciplináris atomerőmű, amit akként hálóznak be az általa kreált szódzsungelek és „metaflórák”, mint maya papok templomait a valódi dzsungel Guatemalában. Erre a radioaktív burjánzásra rakódik rá az elmúlt évtizedek kritika-kotyvaléka, és ebben tenyésznek, ennek legfőbb „ékkői” a nyílméregbékaként mérgező Varangy-királyok és Béka-királyok, Juhász költészetében a pusztulás, halál, hanyatlás és politikai vagy kritikai kuruttyolások szimbólumai. Tehát Juhász Ferenc utóéletének és kánoni megítélésének tisztázásához elengedhetetlen a nyers életrajzi és irodalomszociológiai tények rögzítése, megszabadítva a pályaképet a rendszerváltás utáni sértettség szülte mítoszoktól, ami így a „kényszerű együttműködés” axiómájára épül. Faludy György radikális emigrációján kívül ugyanis az itthon maradt alkotók mindegyike – a népiektől az újholdasokig – kénytelen volt a maga módján együttműködni a szocialista struktúrával a publikálásért és túlélésért. Egy egész ország irodalmi elitje nem emigrálhatott Thomas Mannként, és az Aczél-korszak manipulatív alkukra alapuló 3T (Tilt, Tűr, Támogat) mechanizmusát – noha kétségtelenül szörnyszülött volt – mégsem lehet e goebbelsi totalitárius terror időszakához mérni.

Szemben a korszak igazolt és tragikus ügynökmúltú alakjaival (mint Szabó István, Csurka István vagy Tar Sándor), semmilyen besúgási vagy állambiztonsági jelentés nem köthető Juhász Ferenc nevéhez, tehát erkölcsileg érinthetetlen maradt a titkosszolgálati játszmáktól. Az Új Írás vezetése (1974–1991) pedig

nem jelentett valós politikai szűrőt.

A könyvkiadási statisztikák és a százezres, államilag garantált példányszámok alapján a korszak megkérdőjelezhetetlen, intézményesült „költőfejedelme” és Aczél György legfőbb partnere Illyés Gyula volt. Juhász Ferenc époszai „csupán” néhány ezres elitpéldányszámban jelentek meg. Juhász a kötelező korai (József Attilához vagy Illyés Gyulához hasonló) szocreál versek után teljesen száműzte a politikai lojalitást műveiből. Érett és kései művei mentesek a kádári konszolidáció kincstári optimizmusától. Világa a kozmikus diszharmónia, a klinikai depresszió, a traumatizált magány, az enyészet és az entrópia terepe – esztétikailag a létező legmélyebb ellenállás a rendszer hamis harmóniájával szemben, hiszen szinte minden művében tömeges szörnyszülöttekről írt. A leginkább ordító történelmi irónia azonban Juhász Ferenc kései és posztumusz recepciójában érhető tetten. A költőt haló poraiban főként olyan figurák bírálták és bírálják ma is szüntelenül, akiket a jelenlegi kultúrpolitikai mezőnyben „NER-lovagokként” szokás felkérdezni. Őket viszont olyan bírálók kérik most számon, akik talán maguk is valamely másik „lovagrend” vagy szekértábor mumusai lesznek majd tíz év múlva.

Juhász pályáján az első nagy művészi áttörést éppen az 1955–56-os esztendő jelentette,

ekkor vált „naiv”, népies költőből az „ adott világ varázsainak mérnökévé” olyan époszokkal mint A mindenség szerelme és A virágok hatalma, melyekben a láncreakcióként hömpölygő verssorok és biológiai „metaflórák” már nem kötődnek semmilyen népies vagy bármilyen konkrét emberi motívumhoz. Csakhogy e korszakalkotó paradigmaváltást derékba törte a forradalom, ami után Juhász súlyosan beteg első feleségével terhelt idegrendszere összeomlott, így hosszú időre szanatóriumba került, ahol az önkéntes szilenciumot választotta, tehát évekig nem publikált, amit pedig utána publikált volna, azt a kultúrpolitika tiltotta be. Roppant beszédes, hogy Juhász egy lírai versgyűjteményt is kiadott 1956-ban, még a forradalom előtt, csakhogy nem tudta befejezni, így Az enyészet országa című kötet csonkán jött ki, olyanformán, hogy az el nem készült verseknek csak a címeit tartalmazta. Itt találkozunk elsőként az Üzenet a Varangy királynak címmel, de csak a címmel, mert a vers vagy valóban nem készült el, vagy Juhász még nem merte kötetbe szerkeszteni. Saját kézzel írt előszava szerint: „Könyvem befejezetlen maradt. Történelmünk fenséges és tragikus napjai alatt az utcára rajzottak a költészet angyalai és ördögei… A Harc a fehér báránnyal c. kötet utolsó verseit már nem tudtam megmunkálni: félbemaradtak. A versek címeit mégis ideírom, mert azok még e kötethez tartoznak...”

Juhász Ferenc költő dedikál a 78. Ünnepi Könyvhéten, 2007-ben
Fotó: Derzsi Elekes Andor (forrás: Wikimedia Commons)

 

E titokzatos Varangykirály-üzenet hagyományos őszi tájversként indul, de azonnal érezni a sorok mögött lappangó ontológiai feszültséget.

A ködös, nyirkos, hüllőhomályos világ közvetíti az egzisztenciális belső drámát,

a magánéleti és egyéb kudarcokat, miközben tudat alatt – vagy nagyon is tudatosan! – már az októberi forradalom őszére rímel:

Esnek lassan a levelek,
a sűrű árnyék meglazúl,
az erdő-vadak vedlenek,
a nyers-zöld posztó kifakúl.

Bokron a bunda-maradék,
gyom vaskos levele fémlik,
mint foszló nadrágban a térd,
a fák közt tócsa fehérlik. (...)

Ugyan nincs olyan verdefényessé kalapálva, mint József Attila Holt vidéke, ám a negyedik strófában hirtelen hangnemet vált. Nem költői szublimáció vagy pszichedelikus sokk, nem is valamiféle belső tájkép kivetítése formájában, inkább a kiterjesztett valóság olyan fokú költői észleléseként, ami jelzi, hogy helyileg már a Varangykirály birodalmában járunk:

Ősz: Pestis-király, Penész-király,
nem adom föl az életem!
Foltos-bőrű Varangy-király,
dárdámat szívedbe verem. (4. strófa) (...)

Az ősz színei idézik meg a Pestist és Penészt, ahogy a sárgásbarna Varangyot is, ami nagyságrendekkel érdekesebb tőlük, hiszen időben közvetlenül a forradalom leverése előtt vagy után vagyunk, így szinte lehetetlen nem látni bele egy kimondatlan Rákosi Mátyás-portrét. Ugyanakkor még e váratlanul felbukkanó Varangy-királynak is vannak irodalmi előképei, például Kosztolányitól A rút varangyot véresen megöltük (1911) vagy még inkább Babitstól A Szent Mihály (1911), ám ezek nem jelentettek anno semmilyen politikai kockázatot. Ezzel Juhász is teljes mértékben tisztában van, így

e brutális moduláció végén rögtön be is húzza a kéziféket

és visszakanyarodik az őszi tájhoz, amit az elmúlással történő dacos létharccal egészít ki. A vers itt számomra kissé leül, túlírttá, elnyújtottá és sematikussá válik, amit én a cenzúra roppant rafinált kijátszásával magyarázok, mivel a 10. strófától kezdve, a Varangykirály visszatérésével a költemény ismét szárnyalni kezd, és kozmikus magasságokba lendül:

Fia-hordó nőstény-király
hátadon borsónyi lukak:
sok ablakodból béka-vár
néznek béka király-fiak.

Költő-kamrácskák fiait
táplálták vérdús rekeszek,
míg föltépték fedőlapjait
puha kaucsuk-kesztyűs kezek. (12–13. strófa) (...)

Ülnek hátad gödreiben,
mint hordóban a kisgyerek,
kirügyeznek az eleven
sírból: penész-halálfejek. (15. strófa) (...)

Ez a pipabéka a valóságban, és a rengeteg szem, amint minket néznek
Fotó: Dadaerot (forrás: Wikimedia Commons)

 

A Varangy-király valójában nőstény pipabéka, hátán rengeteg petével, melyek saját húsából „rügyeznek ki”. Itt a korabeli cenzor alighanem végképp megkönnyebbült, hiszen egy nőstény pipabéka ugyebár nem lehet Rákosi elvtárs, csakhogy Juhásznál nem ritkák az efféle szövegközi mutációk, amitől verse csak még bonyolultabbá és veszélyesebbé válik, annál is inkább, mivel ezek a peték a születés bölcsői helyett tömegsírok, tehát a halál szimbólumai:

Halál vagy béka-Óriás,
zöld-tokájú Húsvét-sziget,
testedből kő-arcú hallgatás:
titkok isten-feje mered.

Vén Pipabéka, Halál-fa,
űrbe-növő kocsonya-fa,
gyümölcsöd verdeső toka
és aranyalma-koponya.

Ontod élő halottaid
elevenszülő sírhalom!
Kőbuborék-porontyaid
vartyogják halál-hajnalom. (18–20. strófa) (...)

A Húsvét-szigetek állig betemetett istenszobraitól kap a költemény egyfajta misztikus árnyalatot,

ami József Attila soraira rímel – Örök boldogság forrása mos / egy rekedt, csorba téglát. / Smaragd Buddha-szobrok harmatos / gyepben a békák (Falu; 1934) – ugyanakkor továbbra is komor halálszimbólum marad: tömegsír, amin a halál a Pipabéka hátából születik. Az általam mellékelt nagyfelbontású fényképen kiválóan látszanak a Pipabéka levélformájú petezsákjában fészkelő aprócska Pipabékák „arany-dió” szemei, így az egész petezsák egyetlen összetett szemmé válik, ami bennünket néz:

Virágozhat új szemgolyó
az erjedő csont-köcsögben,
összefont karral az embrió
várhat, hogy megszülessen.

Nyüzsgő asszony-Bábeltorony
gőgömről ostobán ítélsz!
Dühöd virággá átkozom
Halál-kan, Pöffeteg-vitéz! (23–24. strófa) (...)

A nyirkos, őszülő, októberi nyitány; az alig burkolt Varangykirály-Rákosi-portré; a cenzúrát kicselezni kész tematikus vakvágányok az öregedésről; a mindent-látó-hatalom-békaszemek; és persze az őszi levél formájú Pipabéka a hátán cipelt születés-tömegsírral teszi ezt a verset a legszebb biológiai és politikai allegóriává 1956-ról. – Ez Juhász Ferenc „walesi bárdja”, amivel nagyon is bátran és bárdolatlanul csapott oda a hatalomnak.

 

Nyitókép: Rózsavölgyi Gyöngyi: Juhász Ferenc, 1980 (forrás: Wikimedia Commons)