Mikor egy Michelangelo-cikk írásakor először pillantottam meg a Wikipédián a delphoi jósda alaprajzán az Adyton szentélyt, azt hittem, káprázik a szemem, vagy valami marginális épületrészt látok. De nem: ez csakugyan a delphoi jósda volt, azon belül is Apollón temploma, tehát a legfőbb ókori orákulum, a bennünk lakó transzcendens erők origója – az Adyton pedig mindennek a legbelső szentélye, ahonnét a delphoi Püthia suttogta homályos jóslatait.
Így helyezkedett el az Adyton
Forrás: Wikimedia Commons
Mindnyájan ismerjük Ady legendás gőgjét, így kizártnak tartottam, hogy ha ő maga felfedezte volna e hihetetlen összefüggést, ne csapta volna le azonnal a magas labdát. Ezzel kortársai előtt még hitelesebbé tette volna saját váteszemlékművét, különösen annak fényében, hogy imádta az afféle „véletlen” szójátékokat és rejtett magánmitológiákat, mint az Adél–Léda vagy az Ady–Yda. Ugyanakkor az is tény, hogy saját nevét és családfáját az áltudományos családi etimológia nyomán a honfoglaló Ond vezértől eredeztette, tehát bizonyosan nem ismerte az Adyton szentély titkát. Iménti sokkomból felocsúdván azt is sikerült kinyomoznom, hogy e kulturális vakfolt mindmáig ott éktelenkedik az egész életművön: sem Babits Mihály, sem Szerb Antal, sem Vezér Erzsébet nem szúrták ki e spirituális köldökzsinórt költőnk és Delphoi közt. Az egyetlen halvány vezérfonál egy Adyton névre hallgató zenei album volt Szabados Györgytől, ami ugyan évtizedekkel saját publikációm előtt, 1983-ban jelent meg, ám
sajnos szinte semmi nyomot nem hagyott Ady kapcsán a köztudatban.
Holott e felfedezés, hogy az Adyton-szentély Ady nevében (nomen est omen) éledt újjá, nem csupán „leporolja” az életművet, de átrendezheti annak teljes belső struktúráját, olyan Ady-verseket emelve be a fősodorba, melyek eddig többnyire az életmű perifériájára kényszerültek, mivel nem szimbólumok voltak, hanem valódi önbeteljesítő próféciák, s amik mögött a Jung-féle szinkronicitás, vagyis az ok-okozati összefüggéseket nélkülöző egybeesések elve húzódhat meg. Jung elmélete szerint a világot nemcsak a fizikai ok-okozati összefüggések (a kauzalitás) mozgatják, hanem létezik egy másik, láthatatlan kapcsolódási elv is. Ez a szinkronicitás akkor lép működésbe, amikor egy mély belső, lelki tartalom vagy egy egyetemes emberi minta – amit Jung archetípusnak nevez – hirtelen, magyarázat nélkül visszatükröződik a külső, fizikai valóságban. Nem arról van szó, hogy az egyik esemény szüli a másikat. Inkább arról, hogy a tér és az idő felett álló kollektív tudattalan egy pillanatra áttöri a valóság szövetét, és egy olyan objektív értelmet, jelentésbeli mintázatot mutat meg, amely cáfolja a puszta véletlen létezését. Jelen esetben az Adyton-szentély és az Ady név között nincs semmiféle kauzális összefüggés, mégis tökéletesen összerímelnek, mégpedig váteszi képességeik folytán. Sőt, a szinkronisztikus láncolat még mélyebbre nyúlik: az Ady család valójában a szilágysági Diósad településről kapta nevét. („Az Ady család a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi vagyonos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a 16. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemesúr kevés volt közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorsú, bocskoros nemes.” – Ady Endre: Önéletrajz, 1913) A dió pedig a kultúrtörténetben az agyvelő, a rejtett tudás és a bölcsesség ősi, egyetemes szimbóluma. Ady így lett a sors tudattalan játéka folytán a diósadi „bölcsesség-magból” kisarjadó, kőkemény héjú költőóriás, akinek a nevében magának az európai misztikumnak a legbelső szentélye, az Adyton visszhangzik.
Székely Aladár: Ady és Léda; 1907; fotográfia
Forrás: Wikimedia Commons
Ez a jungi teória egyébként mai napig a tudomány és a misztikum senki földjén lebeg, mivel a fősodorbeli darwini racionalitás próbálja anyagi kódokkal magyarázni világunkat, merev racionalizmusuk azonban túl sokszor ütközik akadályba. Itt ismét saját „nyomozásomhoz” kanyarodnék vissza. 2025. 01. 26-án beszéltük meg Nagy Angéla Ady-kutatóval és többekkel, hogy másnap este találkozni fogunk a Fiume úti temetőben az Ady-sírnál, mivel ekkorra esett Ady halálának aktuális évfordulója (1919. 01. 27.). A Gellért-hegyen bóklászva pontosan azon gondolkoztam, vigyek-e mécseseket a sírra (mivel tudtam, hogy Angéla rengeteget visz), amikor belebotlottam egy tökéletesen A alakúvá hajtogatott fadarabba, ami nyilván valakinek a szerelmi szignója volt, egy „skarlátbetű” – bármi volt is, ezt vittem magammal „áldozatként” a sírhoz, ahol persze Angélának szintén megvolt a maga szomorú „szinkronicitása” Adyról, szóval kicsit túl sok volt ott a „véletlen egybeesés”, pláne, hogy mindegyik Adyhoz kapcsolódott, ahogy saját „szinkronicitásaim” is mindig elhunyt személyekhez kapcsolódó jelképes „üzenetek” voltak, soha nem aktuális nyerőszámok az ötöslottón.
Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című verse e jungiánus szinkronicitás legfélelmetesebb irodalmi emléke. A vers azt a valóságos, kísérteties éjszakát idézi meg, amikor 1914. július 28-án kitört az első világháború. Ady ekkor a csucsai Csinszka-birtokon élt, ahol e mikrokozmosz – a csucsai udvar és a költő közvetlen fizikai környezete – azon az éjszakán szó szerint megőrült, hátborzongató pontossággal utánozva le a makrokozmosz (Európa) összeomlását: „Különös, / Különös nyár-éjszaka volt.”
A versben szereplő legbizarrabb motívumok ugyanis kőkemény, Csucsán dokumentált, fizikai tények voltak.
Azon az éjszakán a birtok legszebb csikója valóban eltörte a lábát, az udvar öreg méhese valóban kigyulladt és leégett, és a zűrzavarban nyomtalanul elveszett a család hűséges házőrzője, Burkus kutya. A legborzongatóbb esemény mégis az volt, amikor a Csucsán szolgáló, szinte teljesen néma cselédlány, Mári, talán a falu felett megkonduló vészharangok és a kollektív téboly hatására hisztérikus rohamot kapott, és életében először üvöltve énekelni kezdett. Ady ezeket a konkrét tragédiákat sűrítette bele e híres sorokba:
„Kigyúladt öreg méhesünk, / Legszebb csikónk a lábát törte, / Álmomban élő volt a holt, / Jó kutyánk, Burkus, elveszett / S Mári szolgálónk, a néma, / Hirtelen hars nótákat dalolt.” / „Különös, / Különös nyár-éjszaka volt.” – A távoli, bécsi és belgrádi hadüzenetek, valamint e konkrét csucsai események (a kutya eltűnése, a néma lány dalolása, a tűz és a lábtörés) között nincs fizikai ok-okozati összefüggés (kauzalitás). Ez tiszta szinkronicitás. Amikor egy ekkora horderejű, globális krízis rászakad az emberiségre, a világ bonyolult hálózata megremeg, mert ez „Fordulása élt s volt világnak”. Ady tehát nem „költötte” ezen eseményeket, hanem antennaként fogta be és fordította le a környezet irracionális, láthatatlan rezdüléseit.
Max Halberstadt: Sigmund Freud, 1921; fotográfia
Forrás: Wikimedia Commons
Carl Gustav Jung gyökeresen szakított a felvilágosodás óta uralkodó empirista dogmával,
a tabula rasa (tiszta lap) elvével, amelyet elődje Sigmund Freud is magáévá tett. Freud szerint a „tudattalan” olyan személyes sötét kamra – vagy a híres jéghegy-hasonlat alja – melyet kizárólag elfojtott egyéni vágyak és traumák töltenek meg. Ady egyébként Freud kortársa volt, és vele szinoptikusan, de tőle teljesen függetlenül – tehát inkább vele szinkronicitásban – tárta fel tudattalanját olyan versekben, mint a Búgnak a tárnák, Az ős Kaján, A fehér lótuszok. (Freud konkrét hatása majd Csáth Gézán keresztül áramlik irodalmunkba 1908 után).
Jung ezzel szemben kijelentette, hogy az emberi elme nem üres lappal érkezik a világra,
hanem a pszichének létezik egy velünk született, örökletes és univerzális rétege: a kollektív tudattalan. Ez a közös tőről fakadó lelki tartomány nem személyes élettapasztalatokból épül fel, hanem az emberiség történelem előtti, ősi lenyomatait, úgynevezett archetípusokat (ősképeket) hordozza magában. Jung elméletében az elme strukturálisan már eleve formált: az archetípusok olyanok, mint a láthatatlan lelki öntőformák, amelyek meghatározzák, hogyan észleljük a világot, és miért hozunk létre hajszálpontosan ugyanolyan motívumokat – például hősöket, szörnyeket – a mítoszokban, a mesékben vagy éppen álmainkban.
Jung és Pauli
Forrás: Wikimedia Commons és Wikipédia
Jung elmélete a psziché zárt birodalmából akkor lépett ki a fizikai valóságba, amikor találkozott a Nobel-díjas elméleti fizikussal, Wolfgang Paulival.
Pauli súlyos lelki válságban, kísérteties éjszakai látomásoktól gyötörve érkezett Jung rendelőjébe,
miközben jelenlétében a fizikai laboratóriumok mérőműszerei megmagyarázhatatlan módon folyamatosan tönkrementek („Pauli-effektus”). Huszonöt éves szellemi barátságuk és levelezésük során rájöttek, hogy a kvantumfizika irracionális paradoxonjai (mint a megfigyelő hatása vagy a részecskék nem-lokális kapcsolata) és a tudattalan működése ugyanannak a rejtett hálózatnak a részei. Tehát közösen alkották meg a szinkronicitás elvét, amelyet olyan nem-kauzális (ok-okozatot nélkülöző) kapcsolódási elvként határoztak meg, ahol a külső anyagi világ eseményei és a belső pszichés állapotok jelentésalapon, időt és teret átlépve összecsengenek. Bevezették az Unus Mundus (Egy Világ) koncepcióját, feltételezve, hogy az anyag és a lélek legbelül egyazon tőről fakad. Ennek a belső geometriai rendnek a legtisztább megnyilvánulása Pauli híres „Világóra-álma” volt, ahol a téridő és a psziché egy négyosztatú, pulzáló, kozmikus óraszerkezet mandalájában egyesült, hidat képezve a fizika negyedik kvantumszáma és a Jung-féle lélekmodell között. Pauli kvantumfizikai tételei ma axiómák, miközben az Unus Mundus kollektív szinkronicitásai természetüknél fogva bizonyíthatatlanok, hiszen laboratóriumi észlelésük fizikailag kizárt. Ugyanakkor a jelenkor filozófusai (Timothy Morton, a poszthumanisták és az Objektum-Orientált Ontológia képviselői) olyan sötét és gótikus világképet dolgoztak ki, amelyet titokzatos, mágikus erők, hálók és ágensek irányítanak, s melyben a fény és a ráció csupán két szerény átutazóvendég. Ugyanis univerzumunk, elménk és sejtjeink kilencvenöt százaléka sötétbe burkolózik – és a tudomány steril kísérletei helyett sokszor csak a sötét esztétika és a művészet képes igazán tanúskodni e megismerhetetlen mélységekről.
Az alábbi Ady-idézetek segítségével fokról fokra járhatjuk végig a modern pszichológia születését,
kezdve a freudi tudattalan feltárásával, majd annak kiterjesztésével a kollektív tudattalan világára. Ady a Minden Titkokat keresve találta meg a legvégső szinkronicitásokat saját vérbajban szenvedő széthulló beteg teste és a világot vérbajként elöntő háború közt, miközben tragikus pusztulása a trianoni nemzethalállal tökéletes szinkronicitásában történt.
1. A freudi tudattalan és jéghegy-hasonlat (ego-szuperego-ösztönén):
Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.
Álmok, leányok, bomlott ingerek,
Gondok, kínok vájták a mélyet:
Gyűltek a tárnák és a rémek.
Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
Gondolat-manók csoda-tánca,
Lent: a rémeknek harsogása. (…)
(Búgnak a tárnák; 1905/06, részlet)
2. A Jung-féle kollektív tudattalan:
(…) Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?
Minden olyan reménytelenség,
Ami ma a szívünkben magyar,
Minden olyan szomorú törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhődést takar,
Minden percünk kis, magyar fátum. (…)
(Beteg századokért lakolva; 1914, részlet)
3. A szifilisz és a világ szifiliszének (háború) szinkronicitása:
(…) Az Élet szörnyüséges, gazdag
S az én kicsufolt szent sebeim,
Mint rózsák piros májuson
Egy világ testén fölszakadnak.
Most, íme, itt az életemnek
Átkos és bús magyarázata,
Sejtő kínja, szédülete,
Dölyfe, – íme, honnan erednek. (…)
(A megnőtt élet; 1915, részlet)
***
(…) Testem, ez a szent, kényes szerszám,
Mint valami ördöngős posta
A Most-Idők rémületeit
Előre és magával hozta. (…)
(Már előre rendeltettem; 1915, részlet)
4. Tiszta jungi szinkronicitás és Unus Mundus:
(…) Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
Ülnek bennem víziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen. (…)
(A csodák föntjén; 1914, részlet)
***
(…) Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt. (…)
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt. (…)
(Emlékezés egy nyár-éjszakára; 1914, részletek)
Nyitókép: Kollázs:
1. Michelangelo: A Delphoi Szibilla; freskó; 1509-10. Forrás: Wikimedia Commons
2. Czigány Dezső: Ady Endre; olajkép; 1907. Forrás: Wikipédia
