Reméltem, hogy legalább a vénség
szégyenét nem kell majd megérnem.
(Kálnoky László)


Hiszen az életritmusomat is megfelelően kialakítottam. Ezért tudtam kezelni az órákkal létrehozott időt.

Jól alkalmazkodtam és igazodtam. Például lakóhelyeim, vagyis összes lakóhelyem összes helyiségébe tettem órát, még a kamrába és a vécébe is. Eleve ezzel kezdtem. Minden egyes pillanatban tudnom kellett, hogy mennyi az idő, mivel az állandó egységekre lehet csak építeni, amik mérhetők. Adott helyzetben, amikor szükséges, akár egy új életet is össze lehet így barkácsolni.

Nekem viszonylag fiatalon sikerült. Persze nem rögtön, de szép lassan kisarjadt az én új életem: egyetlen lendülettel legyőztem a gyerekkoromból örökölt céltalan és kaotikus létfelfogást, s azóta uralom a keretek közé szorított, számokra cserélt semmit. De legalább az elmúlás mint olyan ezért lényegtelen számomra, mivel tudom, hogy a szervezetlenül, fejetlenül élt élet sokkal rosszabb, maga a pokol.

Természetesen áldozatot én is hoztam, az sem volt egyszerű, és voltaképpen így se volt könnyű életem. De ha még rend és fegyelem se lett volna, azt jobb el sem képzelni.

A munkámmal szerencsére szerencsém volt. Azt csinálhattam, amit szeretek. Sosem volt komolyabb konfliktusom, se a munkatársaimmal, se a főnökeimmel, illetve jutott időm kikapcsolódásra, szórakozásra is.

Az árát busásan megfizettem; nem tudtam családot alapítani. Nőügyekkel rendelkeztem, természetesen, de ez más tészta. Legtöbbször úgynevezett szükségből létesítettem rövidebb vagy hosszabb kapcsolatot, viszont néha rátaláltam olyanra is, akit talán szeretni is képes lettem volna más körülmények között. Egy kis hétköznapi boldogságért én sem mentem a szomszédba. Mert már ott tartózkodtam rendszeresen. Jó volt belekóstolni, ezt nem tagadom. Talán egyszer valami komolyabb is sikerülhet, akár most, a vége felé is. Nem kell nagy dologra gondolni, az én koromban már apróságokon múlik és alapul a szerelem: ahogy megsimogatja az arcom, ahogy a vállamra dől, vagy ha éjszaka megébredek gyakran, és hallom, hallgatom kéjes élvezettel, ahogy nyugodtan szuszog, horkol mellettem. Kis kirándulások, közös főzések, kényelmes kávézás vagy óvatos borozgatás. Az ilyen jellegű vidámságok egy feleséggel talán még kárpótolhatnának végül.

Ha mégsem, azt is elfogadom, szomorúan tudomásul veszem, csak élhessek még egy darabig. Néhány csendes, jó, nyugodt esztendőt.

Pár dolgot ugyanis alaposan végiggondolnék. Emlékeznék és elemeznék, megértenék és összefoglalnék, ahogy szokás, főleg az utókor számára is.
Talán alaposan felkészülnék a távozásra, erre a hosszú kirándulásra az egy irányú úton. A zarándoklatra. Csak nem a hátizsákot kell telepakolnom, hanem az agyat meg a szívet a helyére tennem, hogy a várható és a váratlan nehézségekkel elbírjak.

Esetleg szívesen le is írnám, ami történt velem az éveim során, biztosan mindenkit érdekelne az életem.

Ehhez viszont időre van szükségem, sok-sok időre, ami hiába nincs, ahogy megállapítottam, mégiscsak van.

Nyugodt élet és könnyű idők, ami járjon még nekem, mert azt hiszem, hogy a hibáimért és a vétkeimért megfizettem az állandó magányommal.
Továbbá felemelő lenne egy könyvbe belerakni az életemet, ahogy én láttam, hogy utánam valami nyom maradjon.

Példának okáért elmesélném például, hogy szállt a por, és nem láttam semmit, meg esett az eső, mert leszakadt az ég, hogy meleg volt, forróság, izzadtam, mint a ló, és fáztam, vacogtam, azt hittem, úgy maradok ott.

Bizony, nehéz idők voltak, ha reggel felébredtem, örültem, hogy élek, aztán estig túl kellett élni a napot, egy hajszálon múlt mindenem. Nem is nehéz idők voltak ezek, hanem borzalmasak. Amikor csak a túlélés van, akkor állattá válik az ember, vagy állatnál is rosszabbá. Nincs egy tisztességes gondolata, csak enni akar, és hogy ne öljék meg, azért öl, ha ölnie kell.

Ha valamit szívesen elmondanék a könyvemben, az az, hogy nem mi, a kisemberek döntik el a világ dolgait, ezt nagyon megtanultam, s talán mások is megértenék tőlem. Mert legjobb esetben is csak hasznos fogaskerekek lehetünk egy sokkal nagyobb játszmában, sőt játszmákban, mert több van egyszerre. És jobb ezzel mielőbb szembesülni, akkor kevesebb csalódás éri az embert. Olyan ügyekben fölösleges személyes kudarcot megélni, amelyekben nincs lehetőségünk dönteni, hiszen alapvetően semmi közünk hozzájuk.

Azt hiszem egyébként, nem én vagyok az egyedüli, aki szívesen elmesélné az életét. Sőt talán majdnem mindenki ezt tenné legszívesebben. Végül is mindenki szeret mesélni. Kocsmákba meg kávézókba is azért járnak az emberek, mert jólesik nekik beszélni. Hiszen ez az emberi élet értelme vagy lényege. Az értelem öntudata, természetesen. Az ember ugyanis maga a műalkotás, a természet vagy Isten, kinek mi tetszik jobban, a mindenféle teremtmények után létrehozta a maga művészeti alkotását, az embert. Hát ezek vagyunk mi, ha alaposan körbenézünk.

Az pedig különösen nem véletlen, hogy életem során a hasznos időm túlnyomó részét én is vendéglátóipari egységekben töltöttem, ami a munkám eredményességét nemcsak befolyásolta, hanem meghatározta. Nagyon sok tanulsággal is szolgált, mert amikor tehettem, igyekeztem kihasználni az egy-két pohárnyi lehetőséget arra is, hogy felnyissam az emberek szemét. Hogy lássa a szélesebb közönség, hogyan mennek a dolgok valójában. Hogy egy pénztáros vagy egy bányász is megértse, elfogadja és tudomásul vegye, hogy senkit nem érdekel az ő sorsa, az élete, csak örüljön, hogy lyuk van a hátsóján, hogy van például munkája. Nem azt mondom, hogy ne hőbörögjön, ne mondja a magáét, ellenkezőleg, adja csak ki magából a feszültséget, persze, csinálja csak a fesztivált, ahogy és amikor jólesik neki. Én mindösszesen azt akarnám megértetni velük, hogy fogadják el, a fontos dolgokat nem ők intézik, ez van.

Természetesen mindig hittem abban, amit csinálok. Soha nem vezérelt viszont vagyon- vagy hatalomszerzési vágy. Nem is illett volna a karakteremhez. Soha nem tudtam alakoskodni, szeretetet vagy barátságot hazudni. Akárki a szemembe nézett, mondta rögtön, hogy magának nyílt, őszinte tekintete van. Igen, ez így volt mindig.

Ártatlannak azért nem mondanám magam, ennyi önkritikával én is rendelkezem, hiszen gyengeségeim, tévedéseim, hibáim nekem is voltak nyilvánvalóan. De olyan ember nem született még a világon, aki tökéletes lett volna. Csakhogy szánt szándékkal, akarattal, előre megfontoltan én soha senkinek nem ártottam. Soha nem politizáltam, soha senkinek a külön érdekét vagy világnézetét nem vettem számításba. Rendszerek, politikák és miegyebek jöttek-mentek fölöttem meg alattam, és én mindig ott voltam, mert csak a szakmával foglalkoztam, engem kizárólag az érdekelt, hogy a munkámban a legjobb legyek.

Talán éppen ez volt az én gyenge pontom, és ha belegondolok, vagy legalább kettőt hátralépek, hogy legyen rálátásom a múltamra, kijelenthetem, hogy mégiscsak van abban valami kétségbeejtő és sajnálatra méltó, hogy mióta az eszemet tudom, egyedül vagyok. Akárhogyan vizsgálom, ez mindenképpen egy magányos történet.
Ezt kell megírnom. A sorsom igazságtalanságát kell papírra vetnem. Hogy nekem tilos volt a család, ez az én igazságtalanságom, az én súlyos terhem. Persze ennek is köszönhetem, hogy soha nem gyengültem el, hogy mindig erős voltam, és most is erős vagyok, kőkemény.

Csak hát van ez a tény, hogy elszállt felettem az idő, ezt mondták nekem most, hogy sajnálnak, hogy őket éri nagyobb veszteség, hogy egy ilyen öreg rókát, egy ilyen megbízható és tökéletes munkatársat nélkülözniük kell a továbbiakban.

Elérzékenyültem, meg kell hagyni, de aztán nem fogadtam el, hogy a megelégedésemre szolgálhatna, ha nem én maga vagyok a saját figyelmem fókuszában, végül is nehogy már én legyek velük szolidáris. De majdnem behúztak a csőbe, az szentigaz.

Azért nyugdíjaztak, mert hiába a tapasztalatom, a tudásom, annyira más a mai technológia, hogy azt mondják, már nem vagyok olyan hatékony, mert nem tudom használni az új eszközöket.

Én ezzel nem tudok egyetérteni. Én azt látom, hogy eltűnik az emberi tényező. Én viszont abban hiszek, hogy az emberi kommunikáció, az emberi elme nélkül nincs igazi hatékonyság. Amikor én voltam fiatal, akkor is volt új technológia, amit használtunk mindig, de nem az emberi gondolkodás helyett, hanem mellette és vele együtt. Az emberi világban az ember nem helyettesíthető. Ha igen, akkor az már nem emberi világ.

Persze talán tényleg eljárt felettem az idő. Ha körülnézek, sokszor elfog a bizonytalanság. Az emberek nem nagyon akarnak változni, jobbak lenni. Ezért valahogy mindig újratermelődik a rossz, a butaság, a gonoszság. Ezen mindig meglepődöm. Ebben talán igazuk is van a hívőknek, hogy a mi világunkban a gonosz jelen van. A gonosz van jelen, a jó meg tényleg csak valahol az égben, az űrben, nem tudom, de az biztos, hogy nehezen elérhető. Vagy úgy is mondják, hogy a jó a csoda a mi világunkban.

Tehát mindezt meg kell írnom. Csak már nincs meg a napi rutin, kiestem a gyakorlatból, és valójában mindig is utáltam körmölni. Sose a fogalmazás volt az erősségem, inkább szóban jeleskedtem.

Igaz, most abban is kudarcot vallottam. Pedig próbálkoztam a szép beszéddel, de hiába, ezzel az új szomszédommal nem bírok. Már az első nap olyan arrogáns és lekezelő hangot engedett meg magának, és azóta is látom, hogy a szeme se áll jól. Úgyhogy félretettem az emlékirataimat, hogy megcsináljam és beküldjem ennek a baromnak az anyagát a srácoknak, hadd lássák, hogy tudok én még, ha akarok. Ez meg majd nézhet bután, amikor rájön, hogy kivel akart itt szórakozni a hülyéje.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini