Bárhol akadhat egy társasház a vasútállomáshoz közel, négy emeletnyi szürke vakolattal, előtte repedezett járdával, az ablakokban muskátlival, a muskátlik alatt csikkekkel, és lakókkal, akik pontosan ismerik egymás autójának a hangját, tudják egymás kutyájának a nevét, ismerik a gyerekének a bizonyítványát, tisztában vannak a válások körülményeivel, ezzel szemben a saját életükről rendszerint csak annyit tudnak, amennyit maguk előtt sem képesek letagadni.

Ebben a házban lakott egy férfi a második emeleten. Kopasz volt, bár ezt ő nem tartotta lényeges tulajdonságának, ellentétben a szomszédokkal, akik sosem felejtették el a kopasz jelzővel illetni, valahányszor a háta mögött kibeszélték. Papucsban járt le a boltba, szerette a májkrémet, és tartott egy zöld papagájt, amelyről mindenki tudott, noha senki sem szerette. Nem mintha a madár valaha is ártott volna bárkinek, csak senki sem értette, pontosan mi is az efféle madár helye a házban és egyáltalán: a világban.

Egy szerdai napon, nem sokkal három után megszólalt a tűzjelző. A hang végigszaladt a lakásokon, de a lakók eleinte nem figyeltek rá, aztán egyik pillanatról a másikra pánikba estek. A földszinti özvegyasszony pongyolában, hajcsavarókkal rohant ki az utcára, a negyediken lakó nyugdíjas tanárnő egy fél karfiolt szorongatott, a második emeleti egyetemista egy üveg sört, a legtöbben papucsban, néhányan hiányos öltözékben ácsorogtak a járdán, a ház előtt. A kopasz férfi nem tartózkodott otthon.

A tűzoltók hamar megérkeztek. Villogóval, szirénával, azzal a magabiztossággal, amelyet az emberek különösen szeretnek és megnyugtatónak találnak. A parancsnok rövid kérdések után megállapította, hogy a hang az egyik második emeleti lakásból jön. A szomszédok készségesen tájékoztatták, hogy a lakás tulajdonosa nincs itthon.

− Rendes ember amúgy − mondta az egyik.

− Furcsa ember inkább − pontosított a másik.

− Madara van − tette hozzá a nyugdíjas tanárnő.

A tűzoltók behatoltak a lakásba. Átvizsgálták a konyhát, a nappalit, a hálót, a fürdőt, de sehol sem találták semmi jelét tűznek. Végül a nagyszobában, a szekrény mellett, egy hatalmas kalitkához értek. A kalitkában zöld papagáj ült, félrebillent fejjel nézte őket, olyan bölcs tekintettel, mintha már régen túl lenne mindenen, amin ezek az idegenek még csak ezután fognak keresztülmenni.

− Figyelem! Tűzriadó! − harsogta a madár, majd olyan tökéletes pontossággal kezdte utánozni a tűzjelző hangját, hogy több tűzoltó ösztönösen a plafon felé kapta a tekintetét.

− Hagyja el az épületet! − folytatta a papagáj.

− Nem fogom − felelte a parancsnok félig dühösen, félig nevetve.

– A picsába, hogy egy madárral kell tisztázni az erőviszonyokat – jegyezte meg az egyik embere.

Odakint a tömegen megkönnyebbült moraj futott végig, amikor kiderült, hogy nincs tűz, majd mérges sziszegés, amikor megtudták, hogy a papagáj arénázott. Egyik-másik lakó azért el tudott volna képzelni a kopasz szomszédnál legalább egy kis füstöt, egy megperzselődött függönyt, egy fekete foltot a falon. De semmi. Csak egy madár járatta velük a bolondját.

Másnap ugyanabban az időben újra megszólalt a sziréna. A ház népe újra leszaladt a ház elé, a tűzoltók újra megérkeztek, újra kiderült, hogy a papagáj a ludas. Harmadnap a parancsnok már úgy nézett a madárra, mint egy sorozatgyilkosra. Ám azon a napon a madár mást is mondott, nem csak azt, amiket az előző kettőn.

− Konyha! Füst! Konyha! – rikácsolta.

Először nevettek rajta. Aztán a parancsnok abbahagyta a nevetést. Valamit érzett a papagáj hangjában, valami bosszantót. Megnézte a konyhát, nem talált semmit. A biztonság kedvéért és rossz előérzete miatt a szomszédba is bekopogtatott. Az ajtó zárva maradt, aztán az újabb és újabb kopogásra, dörömbölésre végre kinyílt. Töpörödött öregember állt a tűzoltók előtt, fülében nagyothalló készülék, orrán vastag szemüveg. A sütőből ömlött a füst…
Ettől kezdve a papagáj története önálló életre kelt a kisvárosban. Beszéltek róla a boltban, a buszmegállóban, a fodrásznál, sőt a helyi újság is megírta a sztorit, bár csak hetek múlva, mert a szerkesztő vonakodott beszámolni az esetről, mivel nem akarta, hogy az olvasók azt higgyék, a lap immár madarak természetfölötti képességeivel is foglalkozik. Úgy vélte, ez csak egy lépés attól, hogy a laposföld-elméletet bizonygassák…

A lakók hittek a papagájban. Ha nem is a természetfölötti képességeiben, de abban mindenképpen, hogy végre történt velük valami, amit el lehet mesélni.

Néhány hét múlva a kopasz férfi kereste a kedvenc sapkáját, amelyikben biciklizni szokott, de sehol sem találta. Utolsó kétségbeesésében a kalitka alatti szekrénykét is áttúrta. Nem volt szokása az ilyesmi, általában elhanyagolta azt a komódot, sőt, talán egyszer sem nyitotta ki az elmúlt három évben, mióta a lakásban élt. Poros dobozt talált a szekrényke mélyén, benne egy régi magnót, lemerült, szétfolyt elemekkel. A lakás előző tulajdonosáé lehetett, akire csendes emberként emlékeztek a szomszédok, ami a lakóközösségek nyelvén rendszerint azt jelenti, hogy nem adott elég beszédtémát.

A magnókazettán, a ráragasztott matricára írt sor tanúsága szerint egy rádiójáték felvétele volt. A kopasz férfi napokig hajkurászott egy olyan szerkezetet, amivel lejátszhatta a felvételt. A jobbára recsegő-ropogó előadásból a tűzriasztó hangja és néhány mondat azért kivehető maradt:

− Figyelem, tűzriadó! Hagyja el az épületet! Konyha! Füst! Konyha!

A kopasz férfi már el is felejtette, hogy amikor az előző tulajdonos örököseitől megvásárolta a lakást, belement, hogy tartozékként maradhat a papagáj. Annyira magénak érezte a madarat, kiment a fejéből, hogy valójában örökölte. A madár tehát nem látott a jövőbe, nyugtázta magában. Csak emlékezett.

A ház lakói nem akarták elhinni, amikor elmesélte nekik a történetet. Ragaszkodtak a csodájukhoz, nem hagyták, hogy holmi elnyúlt magnószalagok lelőjék a poént.

Azóta, ha a papagáj minden előzmény nélkül fölvisít a kalitkájában a tűzjelző hangján, majd azt üvölti, hogy figyelem, tűzriadó, a házban még azok is alaposan körbenéznek a lakásukban, akik pontosan tudják, hogy csak egy madár beszél. Néha röstellik, hogy jobban bíznak egy őrült madárban, mint a saját józan eszükben, de elhessegetik maguktól ezt a kellemetlen érzést.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini