Szép darab volt, vörös és okkersárga kanyarulatok futottak rajta, fekete pontsorok és fehér, csillagszerű pöttyök. Az egykori betyár lehajolt, fölvette, megforgatta a kezében, megszagolta, mint a hentes a húst, aztán morózusan körbekémlelt. Egy lelket sem látott. A házak még hallgattak, a Dzsærda is zárva volt, a vörös por pedig érintetlenül ült a földön, egyetlen lábnyomot sem őrzött.
Keserű Rebek István nem szerette az efféle rejtélyeket. A nyílt ellenséggel, a szárazsággal, a dacos tevékkel, a részeg emberek ostobaságával elboldogult valahogy, de amit nem látott előre, s aminek nem találta, nem értette az okát, azt rossz néven vette a világtól. Azonmód kérdezősködni kezdett. Megállította a vízért ballagó asszonyokat, kifaggatta a korán kelő tevehajcsárokat, még Robert B. tiszteletest is fölverte, aki elsőre azt hitte, valami nagyobb baj történt. Hogy ki tette a bumerángot a tornácára, arról azonban senki nem tudott semmit. Akadt, aki azt mondta, bizonyára valamelyik kósza bennszülött ajándéka, más meg azt, hogy a gyerekek tréfája, ám ez ellen a gyerekek duzzogva tiltakoztak, a bennszülöttek meg, akik azon a héten a várostól másfél mérföldre vertek tanyát, úgy néztek rá, mintha nem is értenék, miről hadovál ez a konya bajszú öregember.
Mikor estére sem jutott közelebb a megoldáshoz, mást nem tehetett, beletörődött, hogy ilyen a világ, nem ismerhet az ember minden magyarázatot, okot és előzményt, s a bumerángot bevitte a szerszámoskamrába. Föltette a polcra a rozsdás kapa és két csorba élű balta közé, még külön meg is paskolta, mintha ezzel adna nyomatékot annak, hogy ezentúl ott lesz a helye. Másnap hajnalban azonban, amint kilépett a tornácára, ugyanott találta megint, a küszöb előtt, ugyanabban a helyzetben, ahogyan előző nap. Ekkor már káromkodott egy ízeset. Bement a kamrába: a polcon a bumeráng helye üresen ásított. Fogta a szerszámot, ismét bevitte a kamrába, de ezúttal a szerszámosláda aljára rejtette, rádobott egy szakadt nyeregtakarót és egy marék rozsdás szöget – ám harmadnap reggel ismét ott feküdt a tornácon, szépen, nyugodtan, mintha sosem mozdították volna el onnan.
Így ment ez huszonegy napon át. Keserű Rebek István minden áldott este új helyet eszelt ki a bumerángnak, és minden áldott reggel ugyanott találta meg, a tornácán, a küszöb előtt. Egyszer a kamra legfölső polcára tette, másszor egy liszteszsák mögé csúsztatta, harmadszor bezárta egy ládába, amelynek kulcsát a mellénye zsebébe rejtette. Olykor virrasztott is miatta. Kiült a tornácra puskával a térdén, s addig bámulta a sötétséget, míg a csillagok összefolytak a szeme előtt, a feje a mellére csuklott és hortyogni kezdett. Máskor a kamrában állt lesben, egyetlen mécsessel, amelynek gyér fénye úgy reszketett a kapa élén, mint a halódó remény. Dehogy virrasztott, aludt, bezárta, elrejtette, káromolta vagy könyörgött neki, egyre ment. Reggelre mindig a tornácán lelte a bumerángot, és ő nem tudta megmondani, miként került oda a kamrából, amikor senki nem járt a házánál, nyomokat soha nem fedezett föl a vörös porban.
Azon a huszonegy éjszakán azonban valami más is történt vele. Minden áldott éjjel csodálatos álmokat látott. Álmában nemcsak New Szeged utcáin járt, nemcsak a patak partján meg a Dzsærdában, hanem odahaza is, azon a messzi alföldi tájon, amelyet jó ideje maga mögött hagyott, s amely mégis úgy lappangott benne, mint a parázs a hamu alatt. Látta a múltat és a jövőt egyszerre. Tudta, mi történt azokkal, akiket elveszített, s tudta, mi lesz azokkal, akiket még nem veszíthetett el, mert nem érkezett el az idejük. Egyes éjjeleken úgy érezte, mindent ismer: a tájak titkait, az állatok gondolatait, a víz rejtett útjait a föld alatt, s még azt is, mire való a szenvedés és az öröm az ember életében. Ilyenkor bizonyosság áradt szét benne, hogy a világ távolról sem homályos vagy értelmetlen, éppen ellenkezőleg: kiismerhető és törvényszerű. Reggelre azonban mindebből nem maradt más, csak valami kínzó hiányérzet. Emlékezett arra, hogy álmában megismert, sőt, a szó legnemesebb értelmében megtudott valamit. Érezte, hogy az éjszaka folyamán a Mindenre kapott magyarázatot – hanem mire kinyitotta a szemét, a tudás kiszivárgott belőle, mint lyukas korsóból a víz. Bármennyire erőltette is az emlékezetét, egyetlen gondolatot, egyetlen képet, egyetlen mondatot sem tudott fölidézni az álombéli tudásából.
A huszonegyedik nap táján már nem is tudta eldönteni, vajon a bumeráng makacs visszajárása bosszantja-e jobban, vagy inkább azt a különös ajándékot félti, amely ezzel párhuzamosan az álmaiban adatott neki. Napközben a maga szokott módján járt-kelt, intézte a város ügyeit, rámordult az emberekre, ha kellett, megdicsérte őket, ha kiérdemelték, belül azonban egyfolytában rágódott.
Egyik-másik reggelen ébredés után megállt az ajtóban, lenézett a bumerángra, s nem nyúlt hozzá rögtön. Mintha attól tartana, ha fölveszi, megszakít valamit, ami nála nagyobb. Máskor meg éppen ellenkezőleg: legszívesebben messzire hajította volna a készséget, bele a pusztába, hogy ne zaklassa többé. Csakhogy attól félt, másnapra akkor is visszakerülne. S ez a gondolat valami nehezen megfogható borzongással töltötte el.
A huszonegyedik nap estéjén aztán, amikor a nap már alábukni készült, s a házak falán hosszúra nyúltak az árnyékok, megjelent egy öreg bennszülött. Nem a tornác felől jött, nem köhécselt, nem köszönt előre, léptei is nesztelenek voltak – egyszerűen csak ott termett az udvaron, mintha a porból állt volna össze. Keserű Rebek István fölpattant a hintaszékből, amelyben éppen üldögélt és pipázott, ám az öreg ügyet sem vetett rá, egyenesen a szerszámoskamrához lépett. Benyitott, s pár pillanat múlva már jött is kifelé – a bumeránggal a kezében. Amikor Keserű Rebek István elé ért, mondott neki valamit. Halkan szólt, száraz, mégis zengő hangon, olyan nyelven, amelyet a városalapító, noha sok bennszülött beszédet összeszedett már hosszú élete során, egyáltalán nem értett. Nem tudta, intelem-e, hálaadás-e, szemrehányás-e, áldás-e az a néhány szó. Csak bámult az öreg abóra értetlenül. Az pedig még egy pillanatig állt előtte, aztán megfordult, s elindult vissza a pusztába.
Másnap reggel Keserű Rebek István kilépett a tornácára, s nem találta ott a bumerángot. Sokáig állt mozdulatlanul, mintha az üres padlódeszkák látványa nagyobb meglepetés volna, mint az előző huszonegy nap valamennyi különössége együttvéve. Egész nap valami nyugtalanság mardosta, de csak estére értette meg, mi az oka a zaklatottságának: az előző éjszaka nem látott csodálatos álmokat. Nem járt otthon, nem látta a múltat és a jövőt, nem tudott mindent, s így reggelre nem is veszített el semmiféle tudást. Csak aludt, úgy, ahogyan máskor szokott, ahogyan az emberek általában alszanak, kusza, jelentéktelen, hamar málló képekkel a szemhéja mögött. Attól fogva megint csak a régi, megszokott álmok látogatták. S noha még sokáig, amikor hajnalonként a tornácra lépett, kereste a bumerángot, soha többé nem találta. Olyankor mindig olyan érzése támadt, mintha hiába várna valamire, amit maga sem tud megnevezni. A bumeráng nem tért vissza többé, és a világot megmagyarázó, múltat, jelent és jövőt pontosan ismerő tudás sem az álmaiba – igaz, így ébredéskor legalább nem veszíthetett el semmit.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
