Nem úgy érkezett, mint a jó hír, amelyre várnak, hanem úgy, mint a láz, amely egyszerre szalad végig a testen, s mire az ember észbe kapna, már az egész teste ég belülről. Egy poros délutánon egy átutazó angol vetődött a településre, Perthből tartott Melbourne-be, ki tudja, milyen célból, okból. Ami viszont bizonyos, az az, hogy hozott magával egy bőrlabdát. Miután néhány gyereknek megmutatta, hogyan kell rugdosni, s a szabályokról is mondott pár mondatot, amiket később senki nem tudott pontosan fölidézni, a férfiak rögtön megérezték a lehetőséget az új sportban. Attól kezdve napokon át a labda körül forgott a beszéd, a por, a gyerekhad meg a férfiúi hiúság. New Szegeden az ilyesmi mindig gyors fejlődési utat járt be: ami az egyik hétfőn még újszerű időtöltésnek számított, abból a következő vasárnapra veretes hagyomány lett.
Minthogy New Szeged nem volt nagy település, ám szeretett úgy viselkedni, mintha legalább két város volna egy területen, hamarosan két focicsapat is alakult: az alvégi és a felvégi. Mivel az angol addigra rég továbbállt, s a városiak fejében a szabályokról több volt a sejtelem, mint a bizonyosság, abban maradtak, hogy csapatonként nyolc mezőnyjátékos és egy kapus elegendő, cserélni háromszor lehet, s a bíráskodásra az lesz a legalkalmasabb, aki a legkevésbé részeg, de ha lehetséges, akkor Keserű Rebek István legyen az, mert az ő tekintélye megkérdőjelezhetetlen és hajlott kora ellenére is kitűnő a látása. Ezt követően a csapatok elhatározták, hogy tavasszal is, ősszel is megmérkőznek egymással, és elhatározásukat valóra is váltották. Ezek a mérkőzések rövid idő alatt olyan fontosságra tettek szert, mintha a város üdvössége, becsülete és jövője függne tőlük. A Dzsærdában már napokkal a meccsek előtt megkezdődtek a viták, fanatikus szurkolótáborok alakultak, s olyan fogadások köttettek, hogy egy-egy vereség után némelyeknek nemcsak az önérzetük, de a kecskéjük, tevéjük, párnacihába varrott pénzecskéjük is odalett.
A felvégieknek is akadtak ügyes embereik, teszem azt a gyors lábú balszélső, Steve, a csontos hátvéd, Franz, meg a kapus, Bohumil, aki olykor egészen hihetetlen bravúrokat mutatott be, csakhogy az alvégieknek volt valakijük, akivel szemben a másik csapat rendre tehetetlennek bizonyult. Ezt a valakit Szaniszlainak hívták. Szaniszlai úgy bánt a labdával, mintha az egy réges-régi, engedelmes háziállat volna, amely jól ismeri a gazdáját és tisztában van minden gondolatával. Ha megiramodott vele, még a por is másképp szállt utána, mint mások után. Azt beszélték, egyszer egy bennszülött öregasszony vérrel és nyállal kevert vörös port kent a bokájára, s azóta a labda úgy szolgálja, akár egy hűséges kutya. Ezt sokan nevetségesnek találták, mivel amikor a szóbeszéd szerint mindez történt, New Szegeden még azt sem tudták, eszik-e vagy isszák a labdarúgást. És ahogyan az lenni szokott, ugyanezek a nevetők mindig elhallgattak, valahányszor Szaniszlai megindult az ellenfél kapuja felé, kicselezett mindenkit, és úgy ragasztott gólt valamelyik fölső sarokba, mintha nemcsak a saját lábával, de valami külön neki rendelt, láthatatlan segéderővel is rúgná a bőrt. Tavasz jött, ősz ment, az alvégiek mindig nyertek. A felvégiek ezt egy darabig sportszerűen és méltósággal viselték, utána kevésbé sportszerűen és kevesebb méltósággal, végül egyáltalán nem sportszerűen és mindenféle méltóság nélkül.
Így történhetett, hogy egy ősszel, a hetedik vereség után, a felvégiek úgy érezték, ideje véget vetni annak az állapotnak, hogy a futball csak addig izgalmas, amíg Szaniszlaihoz nem kerül a labda. A tervük a Dzsærda egy sötét sarkában született, ahol általában minden rossz terv szokott. (Érdekes, hogy jó tervek ezzel szemben nemigen jutottak eszébe senkinek, kivált nem a Dzsærdában.) Az egyik felvégi, bizonyos Marcus, akinek a gondolkodása a sörnél és a bosszúnál ritkán hatolt mélyebbre, azt találta mondani, hogy a focistát nemcsak a pályán lehet szerelni, hanem azon kívül is. Így történt, hogy az őszi mérkőzés előestéjén, amikor Szaniszlai – szokása szerint – betért a Dzsærdába meginni egy korsó sört, valaki hashajtót csempészett az italába. A petróleumlámpa fényénél egy pillanatra látni lehetett, hogy kékes lepedék ül ki a sörhab tetejére, amit utóbb többen rossz előjelnek mondtak, mert New Szegeden az emberek a bűnt általában hamar el tudták követni, a baljós jeleket viszont még annál is gyorsabban észrevették. Robert B. tiszteletes, aki a gaztett pillanatában éppen a pultnak dőlve bóbiskolt, később megesküdött rá, hogy Szaniszlai korsója fölött egy pillanatra úgy rebbent meg a fény, mintha valaki odaföntről is belenézett volna a futballzseni sörébe, arra azonban nem talált magyarázatot, hogy ha így történt, a felsőbb hatalom ugyan miért nem akadályozta meg, hogy Szaniszlai úgy hörpintse föl az italt, ahogyan a hosszú sivatagi útról hazatérő tevék az eléjük tolt vödör vizet?
Másnap már a meccs kezdete előtt látszott, hogy nagy a baj. Szaniszlai fölöltötte ugyan az alvégiek mezét, de a bemelegítés alatt többet futott az árnyékszék felé, mint a labda után. A meccs nélküle kezdődött, s nélküle is folyt jó ideig. A felvégiek előbb csak meglepődtek, aztán nekibátorodtak, végül lőttek két gólt. A szünetben kettő-nullra vezettek. A szurkolóik tombolva ünnepeltek, mintha nemcsak egy félidőt nyertek volna meg, hanem az egész elbaltázott történelmet kijavították volna. A felvégi öregek már előre emelgették jövőbeni korsóikat.
– Lám, a Gondviselés is megunta az alvégiek fölényeskedését! – mondták, maguk sem értve igazán, mire is gondolnak pontosan.
Erre Robert B. tiszteletes, aki az istenkáromlást sosem hagyta szó nélkül, félhangosan dörmögte:
– Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, kiváltképp, ha hashajtóval vannak kikövezve.
A felvégiek gyilkos pillantásokat vetettek rá, hiszen a tiszteletes maga is a Felvégen lakott.
– Ha észrevett valamit, hát mondta volna, amikor észrevette! – sziszegte neki Marcus, és Robert B. tiszteletes nagy bölcsen elhallgatott.
Hanem amikor már csak tíz perc maradt hátra a mérkőzésből, s a felvégiek szinte a nyelvük hegyén érezték a győzelem ízét, Szaniszlai egyszer csak játékra jelentkezett a pálya szélén. Soványabbnak látszott néhány fonttal, mint előző este, az arca nyúzott volt és sápadt, ám a tekintete úgy izzott, mint mindig, amikor valami elvégeznivalót látott maga előtt. Az egyik alvégi íziben leszaladt, Szaniszlai beállt a helyére. Az első labdaérintéséből gól lett. Kicsivel később a másodikból ugyancsak. Mire a felvégiek észbe kaptak, már kettő-kettő állt volna az eredményjelző táblán, ha ismerik azt a készséget New Szegeden, ám mivel nem ismerték, így az ilyesmit mindenki fejben tartotta számon. A felvégi szurkolók ekkor már nem ordítottak, hanem rémült ámulattal, kikerekedett szemekkel bámulták a focistákat, s hallgatták az alvégiek üvöltését. Egyesek úgy látták, hogy nem közönséges ügyesség az, ami Szaniszlaival a pályára lépett, hanem valami, aminek se íze, se bűze, se neve nincs, mert nem erről a világról való. Abban a szempillantásban, ahogy Szaniszlai labdához ért, a patakparti liget felől szél támadt, noha addig mozdulatlanul állt a levegő, s egy vénasszony később azt mesélte, hogy amikor Szaniszlai a második gólt rúgta, három hófehér papagáj kanyarodott elő a semmiből, hogy aztán el is tűnjenek ugyanott, mintha csak azért jelentek volna meg, hogy lássák a pazar találatot.
Mikor már mindenki azt hitte, az egyenlítésnél több csoda nem fér bele az alkonyatba, Szaniszlai kapott egy hosszú indítást. Nem a legtökéletesebben kivitelezett labda volt, ő mégis levette mellel, pontosan a jobb lába fejére ragasztotta. A pillanat megnyúlt, akár az álom. A nap fényében a vörös por arannyá lett Szaniszlai körül, s akadnak, akik utóbb ezerszer megesküdtek rá, hogy abban a másodpercben a pálya mögötti eukaliptuszligetben újra megszületett egy szél, s amikor Szaniszlai egy igazítás után belsővel kapura küldte a labdát, az a légáramlat kapott a játékszer alá. Mindenesetre a háló majdnem szétszakadt, s Bohumil keservesen sírva fakadt. Három-kettő. Az alvégiek megint nyertek. A felvégiek pedig attól kezdve nemcsak egyszerre gyűlölték és csodálták Szaniszlait, de tartani is kezdtek tőle, valami homályos, babonás félelmet éreztek a társaságában. Mert ha egy focistát még a hashajtó sem győzhet le, legföljebb késleltetheti, ott már a sors is beavatkozott a játékba, ez nyilvánvaló.
– Igazságot tett, valljuk meg őszintén – dünnyögte Robert B. tiszteletes.
S ha valaki kételkedett volna abban, hogy Szaniszlai nem evilági tehetség, de természetfölötti tálentum, mindig akadt egy-egy felvégi a Dzsærdában, aki az asztalra csapott, s azt mondta:
– Láttam a saját szememmel, az anyja keservit, hogy amikor a Szaniszlai a harmadik gólt bevágta, a labda mögött egy szívdobbanásnyi ideig nem is árnyék, hanem egy aranyló fénysugár futott!
A kilencedik találkozót az angol is végigszurkolta, aki pár évvel korábban meghonosította a focit New Szegeden. Visszafelé tartott Perthbe, miután bejárta a kontinensnyi országot. Leesett állal csodálta Szaniszlai játékát, s a meccs másnapján hosszas rábeszélés után meggyőzte arról, hogy a tehetsége sokkal többet érdemel, mint hogy egy Isten háta mögötti, sivatagi városka hobbicsapatában játsszon. Addig-addig rágta a fülét, míg magával nem vitte Perthbe, majd onnan Angliába. Beszélik, hogy idővel Szaniszlai Liverpoolban még nagyobb legendává vált, mint New Szegeden, pedig arrafelé nem támadnak szelek eukaliptuszligetekben, hogy kapuba segítsék a lövéseket.
Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán
