Hadd kezdjem a leglényegesebb konklúzióval: Osvát Ernő a Nyugat folyóirat vitathatatlanul nagy szerkesztője volt a múlt század elején. De a nagyságnak mindig vannak árnyoldalai. Osvát szerkesztőpápasága például néha nyomasztóan hatott a korabeli írókra. Még azokra is, akiket leközölt, hát még azokra, akiket nem… A kor írói ezt „Osvát-komplexusnak” nevezték.
Hogy ez a fogalom tényleg létezett, arra az a bizonyíték, hogy két írónk is megemlíti. Először Illyés Gyula, akit Osvát fedezett fel Babitscsal karöltve: első kötetének megjelenésében is Osvát segítette. A polgárinak vélt folyóiratnak és szerkesztőnek tehát meglepően sok köze volt az úgynevezett népi oldalhoz. „Míg élt (…) csak neki írtunk” – emlékezik meg róla jellemzően Illyés az Osvát című írásában, majd így folytatja: „Seregestül éltek itt Pesten fiatal írók, akiknek valóságos Osvát-komplexusuk volt.”
Rippl-Rónai József portréja Osvát Ernőről kiválóan adja vissza szuggesztív személyiségét
Forrás: Wikipédia
Másodszor a szintén népi Németh Lászlónál bukkantam erre a fogalomra, hiszen még ő is a nagy szerkesztő köpönyegéből bújt ki. Németh „a mi korunk egyetlen legendás alakjának” nevezi, majd kimondja, hogy „nem volt író (…), mert félt a fogalmazástól”.
Osvát összegyűjtött írásait elolvasva igazat kell adnom e szavaknak. Osvát írásai maximum közepesek, még a kritikái is. Ő
„élőben” lehetett lehengerlő,
a gesztusaiban, a megjegyzéseiben, a figyelmében, a koncepciójában. „Csoda-e, hogy az írók kis társadalmát megbabonázta ez az ember?” – kérdezi Németh László, aztán kicsivel később ezt közli: „Voltak költők, akik idegorvoshoz fordultak Osvát-komplexumaikkal.” Ő maga így látta saját indulásának helyzetét: „Kiemeltek a vízből, és visszanyomtak a víz alá.” Az okait csak találgatni tudta: „Sokszor az volt a gyanúm, hogy Szabó Dezső-szagot érez rajtam, s attól idegenkedik.” A lényeg, hogy attól kezdve „haragudott” a szerkesztőre: „Nyílt lázadásban voltam Osvát ellen.” Még Osvát halálának estéjén is ellene szervezkedtek írótársaival: „Egyik este, emlékszem, hármasban dohogtunk Osvát ellen, Babits, Sárközi György és én. Úgy mentünk szét, mint akiket a közös harag megkönnyített. Másnap reggel kinyitom az újságot: Osvát Ernő a lánya holtteste fölött öngyilkos lett. Amikor mi szidtuk, talán lánya fuldoklását nézte, vagy a redőnyt eresztette le, hogy ne lássák, amíg szívébe ereszti a golyót. Nagy ember volt, mégiscsak nagy ember volt.”
Naplói szerint Füst Milán is „sokat szenvedett” Osváttól,
és Szabó Lőrinc is „beszólt” az irodalmárnak a Kisnapló alapján: „Kovács Márta hallatlanul rossz verseit mért közölte le?” De a naplóbejegyzéseket olvasva ne feledkezzünk meg azok jelentősen szubjektív voltáról, melynek köszönhetően sokszor egyoldalúvá válnak, és túlzások feszítik szét őket. Füst Milán egyébként nem hitte, hogy Osvát öngyilkos lehet: „Osvát már azért sem lehet soha öngyilkos, mert hatalmas értelmiségét arra valónak tekinti, hogy a zűrzavarban helytálljon.” A költő sajnos ebben a dologban mégis tévedett…
A cikk további részéből megtudhatják:
Miért akarta lebeszélni Tersánszkyt a Kakuk Marci megírásáról, és hogyan ajánlotta fel neki mégis saját Baumgarten-díját?
Milyen szövevényes családi viszonyok vették körül a szerkesztőt, és miként fordult a vallástudomány helyett a modern irodalom felé?
Hogyan torkollott élete megrendítő kataklizmákba, és miként örökítette meg Kosztolányi a vér és tinta szimbolikájával Osvát tragikus végzetét?
Milyen meglepő népi motívumok díszítették polgári lakását, és miért tiltotta meg végrendeletében, hogy beszédet mondjanak a sírjánál?
