Pierre Manent crise française.jpg

Pierre Manent (1949) konzervatív-liberális gondolkodó Raymond Aron tanítványaként indult, ma a nagy tekintélyű doktori iskola, az École des hautes études en sciences sociales (EHESS) tanára. 2015-ben, nyomban a párizsi iszlamista terrortámadások után adta ki Situation de la France (Franciaország helyzete) című könyvét, amelyet 2016-ban angolul Beyond Radical Secularism: How France and the Christian West Should Respond to the Islamic Challenge (A radikális szekularizmuson túl: hogyan válaszoljon Franciaország és a keresztény Nyugat az iszlám kihívásra) címmel jelentetett meg.

Az általános olvasónak szóló értekezésében korunk egyik legégetőbb kérdését taglalja: miként birkózhat meg Európa, különösen a laikus állam francia modellje a bevándorlás következményeivel, az iszlám tartós franciaországi berendezkedésével, az így keletkező kulturális feszültségekkel, a radikalizmussal és a terrorizmussal? 2015. november 16-án, három nappal a Bataclan-merénylet után François Hollande akkori köztársasági elnök kijelentette a francia parlament két háza előtt, hogy Franciaország háborúban áll a radikális iszlamizmussal. A filozófus Manent ugyanerre a következtetésre jutott, és írásában konkrét, ha nem is könnyen végrehajtható javaslatokat fogalmazott meg a helyzet kezelésére.

Manent mindenekelőtt azt hangsúlyozza – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy a vallásnak igenis van szerepe a kortárs politikában, s vitatkozik azokkal, akik az iszlám modernizációjával számolnak. Szerinte az adott helyzetből kell kiindulni. Az individualizmus és az emberi jogok európai középpontba állítását is bírálva abból indul ki, hogy az iszlám franciaországi jelenléte immáron adottság, amellyel szemben védekező politikára van szükség, hiszen ez belső és külső kihívásokat is jelent a francia államnak. E defenzív politika jegyében le kell mondani az iszlám megreformálásának igényéről, ugyanakkor bizonyos értékeket, például a gondolat- és szólásszabadságot az iszlámhívőknek tudomásul kell vennie. Az államnak ugyanakkor kompromisszumokat kell kötnie, ha már előzetes feltételeket nem szabott a letelepedőknek. Ez a muszlimok mint közösség elismerését és az iszlám mint eltérő szokásrend elfogadását, összességében egyfajta közösségelvű politikát jelent, ami korántsem magától értetődő az erősen individualizmusra építő Franciaországban. A többnejűség és a burka viselésének tiltása még a „megengedő” manent-i álláspontnak is szerves része.

A francia filozófus szerint vonzó, közös nemzeti létre van szükség, hogy a muszlimoknak érdekük legyen e nagyobb, másik közösséghez tartozniuk. A megújulás eszköze tehát a régi nemzetállam, e továbbra is létező keret. A nemzetállamnak nemcsak a közös célokat és értékeket kell megfogalmaznia, hanem szuverénként arra utasítania a muszlimokat, hogy közösségük elfogadásáért cserébe szabaduljanak meg a külföldi gyámkodástól. De Manent feladatokat szán a keresztényeknek és különösen a katolikus egyháznak is.

Nehéz megítélni, hogy ajánlásainak mennyire lett s lehet foganatja. Az ugyanis, amit javasol, sok szempontból távol áll attól, amit a franciák gondolnak az állam, a vallás és az egyén viszonyáról. A közösségek elismerése amolyan angolszász „mételynek” számít a francia politikában: talán nincs még egy olyan kifejezés, amelyet akkora megvetés övezne, mint a „kommunitarizmus”, a közösségelvűség. A hagyományos francia közgondolkodásban – ide-értve a gaulle-izmust is – ugyanis csak egyetlen legitim, jog szerű és politikailag elismerhető közösség létezik, ez pedig a francia nemzeti közösség, amelynek az ember az állampolgárságával és a közéleti részvételével egyénileg válik tagjává. E status quo ellen intéz kihívást az iszlám, s Manent azt üzeni, hogy a dilemmát nem lehet a hagyományos, egyénre épülő republikánus gondolkodás keretei között megoldani. A könyv  fogadtatása vegyes volt. Támadták a laikus állammal (a szekularizáció francia modelljével), az iszlámmal, továbbá a „konkrétumokkal” szembeni hozzáállását (a női egyenjogúságban való bizonyos engedékenységét). Egyesek azt kritizálták, hogy Manent politikai feladatot ró a katolikus egyházra. A reakciók alapján annyi bizonyos: értekezése – amelynek magas szintű elméleti  kidolgozottsága egyszerre előnye és hátránya – gondolat-
ébresztő, vitatható és vitatandó.

 Franciaország háborúban áll, mondja. Hogy kell ezt érteni?

Nehéz a „háború” fogalmát megragadni, főleg Európában, amely „búcsút mondott” a fegyvereknek az „örök béke” kanti terve jegyében. Az „iszlamizmus” háborúja más, mint Európa történelmének államközi háborúi. Sokat kritizálták a Bush-kormányzat „terrorizmus elleni háborúját”: az ellenség nem határozható meg pontosan, nem lehet megmondani, milyen lenne a „háború” utáni „béke”. Ezek lényeges, de elégtelen ellenvetések. Vitatható ugyan a kifejezés, de az iszlamizmus háborút vív ellenünk. A hadüzenetet megküldték, és ezt tettek követték. A terrorcselekmények mellett idetartoznak az iszlamista csoportok „irreguláris háborúi”, amelyeknek az európaiak és az amerikaiak komoly katonai erőket mozgósítva próbálnak véget vetni.

Az uralkodó európai vélemény szerint el kell kerülni az olyan közbeszédet, amely a civilizációk összecsapása gondolatát hangsúlyozza. Ez politikai értelemben bizonyára nem megfelelő fogalom, mert a civilizációk nem háborúznak, de kialakulhatnak háborúk azokon a vitatott területeken, ahol különböző civilizációk találkoznak. Európa több formában is elszenvedi az iszlám nyomását, egyrészt belülről – a megtelepedő iszlám révén –, másrészt kívülről – például a török hatalmi törekvések miatt. E nyomás válik láthatóvá az iszlamizmus háborújában.


 Amikor a „korlátlan jogokat” kritizálja, mire gondol pontosan?

 A Nyugaton kialakult modern demokrácia az Emberi és polgári jogok nyilatkozatára (1789) épül. Az élethez, a biztonsághoz, a tulajdonhoz, a boldogság kereséséhez való jog a modern politika alapja és horizontja. Az emberi jogok elválaszthatatlanok a polgári jogoktól. Az előbbiek garantálásához a társadalmaknak politikai testté kell szerveződniük. Miközben a franciák kinyilatkoztatták a jogaikat 1789-ben, közös életüket is radikálisan új alapon kezdték szervezni a köztársaságban. Tehát a kezdetektől fogva adott egyfajta kétértelműség. Ez hajtja az európai politikát: az egyén áll az állampolgár szolgálatában, és az emberi jogok teszik számára lehetővé, hogy gyakorolja állampolgári jogait, kötelezettségeit, vagy pedig az állampolgár áll az egyén szolgálatában, és az állampolgár jogai, kötelességei teszik lehetővé az egyén jogainak, a szigorúan vett emberi jogoknak az optimális biztosítását? A hangsúly néha az egyéni jogokra helyeződött, a közjó elvárásainak elhalványítását kockáztatva; máskor pedig a közjó elvárásaira, az egyéni jogok megsértését kockáztatva. A modern demokrácia általam klasszikusnak nevezett korszakában az egyéni jogok fejlődése hozzájárult a közös boldoguláshoz. Ám mára az emberi jogok követelése újszerű fordulatot vett. Nem a közös dolgokban és a közjó különböző összetevőiben való részvétel kiszélesítéséről, hanem az egyéni tulajdonságok közösség általi elismertetéséről van szó, figyelmen kívül hagyva, hogy az elismerés milyen következményekkel jár a közös intézményekre. Ezt látjuk a házassági egyenlőség vagy a mindenkinek járó mesterséges megtermékenyítés intézményesítésével, amely oly mértékben megbontja a házasság és a leszármazás közti kapcsolatot, hogy a jog már nem találja a szavakat az új valóság megnevezésére.

A katolikus egyház kezdetektől fogva komoly gyanakvással tekintett e jogok deklarálására. Ezeknek a deklarációknak az az előfeltevése, hogy az emberek „szabadnak és egyenlőnek”, vagyis „törvény nélkül” születnek, ami szuverén törvényalkotóvá teszi őket, amikor közös életre lépnek. Márpedig az egyház és általában a kereszténység szerint az emberek a „törvény alatt” születnek, Isten és a természet törvénye alatt. Az egyház végül elismerte, hogy az emberi jogok „hasznosak” lehetnek, ami igaz. Még azt is mondta nemrég, hogy az emberi jogok végső eredete az evangéliumban van, ami már vitathatóbb. Mindazonáltal ma a keresztények, elsősorban a katolikusok tanúsítják a legélénkebb és a leginkább megindokolt szembenállást az új jogokkal.


Mennyiben speciális eset a francia laikus állam (a laicitás)? A laicitás vagy szekularizmus radikalizálódott, hiszen követéléseit már nemcsak az állammal, hanem egyre inkább a társadalommal szemben is érvényesíteni akarja – mivel jár ez, mi az alternatíva?

 Az iszlám két okból kényszeríti az európaiakat arra, hogy újra felvessék a vallás kérdését, amelyet már lezártnak gondoltak. Először is az állam és az egyház szétválasztása, úgy tűnt, biztosítja, hogy a vallási kérdések nem lehetnek többé politikaiak. Másodszor pedig érvényesült az az elképzelés, hogy az ismeretek gyarapodásával, a civilizáció tökéletesedésével, a felvilágosodás elterjedésével az ember olyan érettségi fokra jut, ahol az ész irányítja. Csakhogy a növekvő számú muszlim népesség letelepedésével az európaiak kénytelenek voltak beismerni, hogy az iszlám vallás nem a sorvadás felé tart. Rákényszerültek, hogy újragondolják előfeltevéseiket. A szociológusok szívesen magyarázzák, hogy az európai muszlim radikalizálódás akkulturációs jelenség, és az iszlám követni fogja a kereszténység által korábban bejárt utat. Ami ma történik, például Franciaországban, egyáltalán nem igazolja ezt a hipotézist. A második válasz az iszlám kihívásra a laicitás reaktiválása volt. A „laikus párt” szerint a Köztársaság túl sok muszlimnak engedi, hogy nyilvánosan megjelenítse a vallását, s követeli, hogy a Köztársaság szerezze vissza életerejét, és harcoljon az olyan látható vallási jelképek ellen, mint a fátyol vagy a muszlim fejkendő. A laicitás fellendülése szkepszissel tölt el. Támogatom, hogy a vallási jelképek használatát törvény tiltsa a közigazgatási tisztviselőknek, a közoktatásban részt vevő diákoknak. Ugyanakkor bármily szigorúan is tartatjuk be ezeket a szabályokat, nem oldjuk meg az iszlám kérdését. Az iszlám nem egyéni megtérésre épülő vallás: az ember természetesen muszlim, vallása elválaszthatatlan az ummához, az iszlám közösséghez tartozástól és az azt jelző rítusoktól. Muszlimnak lenni nem magánügy.

A laicitás aktivistái elítélhetik a muszlim fejkendőt mint a nő alávetettségének a jelét; ám elég sétát tenni egynémely francia városban, és láthatjuk, miként lesznek a muszlim erkölcsök egyre láthatóbbak. Mit tehet e tömeges jelenség ellenében a laicitás? Semmit, vagy alig valamit. Még a legszigorúbb laicitás is csak érinti a muszlim életet. Perverz hatása, hogy a muszlim erkölcsök elleni fellépés helyett valójában a keresztény jelenlét nyomaival szemben lép fel.


 Miközben az állam gyengeségét kritizálja, engedményeket javasol az állam részéről, hogy az iszlám befogadható legyen a francia nemzeti keretekbe. Mit engedne, ami eddig tilos?

 

A probléma nehéz, és őszintén szólva – nincs jó válaszom. Megkérdőjelezem azt a feltételezést, amelyre az egymás utáni kormányok politikája épült. Eszerint a muszlimokat is jogokkal bíró polgároknak kell tekinteni; és ez elegendő az egyetlen észszerű politikához, amely szerint biztosítani kell a jogok érvényesülését, arra ügyelve csupán, hogy ezek érvényesülése ne akadályozza más polgárok jogainak az érvényesülését. E megközelítés nem akadályozza az iszlám jelenlétének látható növekedését a közterületeken. Ezért igyekeztem az itt élő iszlám  kollektív jellegéből kiindulni, megmérni az erejét, vagy ha úgy tetszik, a tehetetlenségét. Szerintem nem bölcs dolog elválasztani a muszlim egyént a közösségétől. Az iszlám társadalmi jellegének elfogadását javasoltam, hogy a muszlimok teljes értékű tagjaivá válhassanak egy nagyobb közösségnek, a franciákénak. Ahelyett, hogy arra hívnánk őket, hogy többé-kevésbé elszakadjanak  vallási közösségüktől – amely számukra a par excellence közösség –, a politikai közösség felé irányítjuk őket, amelyben ma alig vesznek részt. Ám ahhoz, hogy a muszlimok kötődjenek a politikai közösséghez, nem szükséges-e, hogy előtte valamennyire elszakadjanak a vallási közösségtől?

Úgy tűnik, nincs megoldás. Végső soron mind az általam javasolt, mind a laikus eljárás feltételezi a probléma megoldását, hogy tudniillik a muszlimok hajlandóak, ha nem is kilépni a közösségükből, de legalábbis viszonylagossá tenni az odatartozásukat. A muszlim közösség tagolatlansága jelenti a fő problémát. A remélt eredmény nem lesz elérhető a muszlimokra gyakorolt nyomás nélkül. Hogyan lehet nyomást gyakorolni úgy, hogy az összeegyeztethető legyen a demokratikus és a köztársasági alapelvekkel? Ez az elvárás a laikus opció nagy akadálya: olyan kényszerítő eszközök alkalmazását követeli, amelyek összeegyeztethetetlenek az értékeinkkel, például ilyen a kendő viselésének a jelenlegi szabályozáson túli tiltása. Miközben a mai társadalmi és erkölcsi normák változása az egyre nagyobb engedékenység felé mutat, itt a tiltás kiszélesítéséről lenne szó. Az általam javasoltak szintén tartalmaznak nyomást, amely kevésbé megalázónak tűnhet a muszlimok számára, de a többi polgár számára is elfogadhatóbb. Nem támadja a vallási hovatartozást, az életmódot, csak a franciaországi iszlám külső erőktől való függését. Nem kevésbé muszlimnak kell lenni, hanem kevésbé függőnek. Tudom, hogy ez a politika olyan autoriter intézkedéseket jelent, amelyeket nehezményezhetnek azok az országok, amelyekből a francia muszlimok származnak, de normális esetben beleférnek a nemzeti függetlenségéhez ragaszkodó állam feladataiba. A függetlenségi vágyra apellálnak, amelynek erősítése hozzájárulhat a szabadságvágy terjedéséhez a francia muszlimok körében. Mindez azt feltételezi, hogy a nemzet mint hivatkozási alap megőrzi jelentőségét.


 Hogy nézne ez ki a gyakorlatban? Miként válna így az iszlám a francia nemzet részévé?

Érvelésemet az támasztja alá, hogy a nemzet ma is az „összefogás” legalkalmasabb formája, és a nemzet még ma is lehet számunkra a par excellence közösség. Szilárd meggyőződésem ez. De másokban erősek a kételyek ezzel kapcsolatban. Makacsul tartja magát a vélemény, hogy a nemzeti forma már Európa múltjához tartozik, és ez örvendetes, mivel a nemzetek megosztottsága háborúhoz vezet. Ráadásul, teszik hozzá, a mai problémák az egész bolygót érintik, így a lehető leggyorsabban kell haladni az európai és a globális kormányzás felé. „Búcsút kell tehát mondani a nemzetnek”, ahogy „búcsút vettünk a fegyverektől” is. Nem foglalkoznék mélyebben ezzel az érveléssel, de egyáltalán nem győz meg, mert figyelmen kívül hagyja a politika kérdését. Kidolgozhatunk globális és európai szabályokat. E világméretű vagy európai szabályok némelyike nagyon hasznos lehet, mások kevésbé. De nem elégségesek világunk szabályozására, mert figyelmen kívül hagyják az emberek azon igényét, hogy önmagukat kormányozzák. Az európai civilizáció akkor jött létre, amikor a nemzetek kialakultak, az európai civilizáció nem más, mint a nemzetek kölcsönviszonyának a terméke. A nemzetek vetélkedése és egymást utánzása áll az európai történelem bámulatos elevensége és alkotóereje mögött. Ahogy a görög városállamok vetélkedése és egymást utánzása állt a görög civilizáció rendkívüli vitalitása és kreativitása mögött is. A nemzet volt a feltétele Európa demokratikus fejlődésének. A városállam kedvezett a közéletnek, de megosztottságoknak és frakciózásnak volt kitéve. A birodalom hatékonyabban biztosította a rendet és a belső békét, de alig kedvezett a szabadságnak. Az európaiak a nemzeti keretek között tudtak olyan politikai testeket létrehozni, amelyek egyszerre voltak szabadok, rendezettek és erősek, képesek önvédelemre és önkormányzásra. Nem minden nemzet rendelkezik a szabad közélet intézményeivel, de eddig csak nemzeti keretek között virágzott a demokrácia és a polgári szabadság.

Márpedig az előttünk álló probléma a közös létrehozását érinti. A muszlimok erős közösséget alkotnak, míg az európai nemzetek ma gyenge közösségek, kételkednek magukban, és egyre inkább megvetik a közös létrehozásának erőfeszítéseit. Így a terv kudarcra van ítélve? Miként illeszkedhetne egy erős közösség egy gyenge közösségbe? Csakhogy a muszlim közösség nem annyira erős, hiszen nem produkál társadalmi energiát, ereje inkább a tehetetlenség, mintsem a teremtő- és alkotóerő. Talán az európai nemzetek sem olyan gyengék. Még évtizedek „európai építkezése” után is alapvetően nemzetekben élnek az európaiak. Ha elképzelem az általam javasolt politika legjobb, bár nem legvalószínűbb kimenetelét, akkor a franciaországi muszlimok a francia nemzetben való részvételben szabadságot és méltóságot találnak. A legerősebb ellenvetés e kívánatos fejleménnyel szemben az, hogy minél inkább nő a francia társadalom „muszlim része”, annál inkább megszilárdul az ereje vagy tehetetlensége, míg a francia állam relatív ereje és a nemzet vonzása csökken. Egy bizonyos ponttól kezdve a muszlimok belépése a francia életbe lehetetlenné válik, és Franciaország két különálló társadalom és életmód egységes megjelölését szolgáló név lesz.

 Feladatokat szán a keresztényeknek is. Kik ők, kulturális vagy vallási értelemben beszél róluk, és pontosan milyen dolguk lenne ebben az új nemzeti rendben?

 Az európai keresztények nincsenek távol attól, hogy a muszlimokhoz hasonló helyzetben találják magukat. Ők is kívülállók az új, az egyén korlátlan jogai körül forgó main stream társadalomban, amely a kereszténységben a fejlődés örök ellenfelét, Európa nagy „lassítóját” látja. Ezt számos keresztény is magáévá tette, egyesek hajlamosak a magánjellegű, szinte földalatti vallásgyakorlásba, mások pedig az élő keresztény hitet humanitárius vallássá lefokozó szellemi és érzelmi restségbe menekülni. Márpedig fontos, hogy a keresztények ismét megtalálják hitük értelmét és küldetésük jelentőségét. Miután az iszlám arra kényszeríti az európaiakat, hogy ismét foglalkozzanak a vallás kérdésével, a keresztényeknek is komolyan meg kell fontolniuk jelenlétük és cselekvésük formáit. Rámutathatnak, hogy a kereszténység nem egyszerűen érzelmek és eszmék összessége, hanem életmód is. Ha a mai Európa nem is feleltethető meg az egykor volt keresztény világnak, örököse annak. A modern Európa, a felvilágosodás Európája a keresztény vallás bírálatát fogalmazta meg, de a mai európai élet a keresztényesedés–kereszténytelenítés nehezen szétválasztható kettős folyamatának az eredménye. A „lelkiismeret” az európaiak számára értelmezhetetlen a keresztény kontextuson kívül. Nem arról van szó, hogy a keresztények szembemenjenek a laicitással, a szekularizmussal, vagy bármilyen örökletes privilégiumot követeljenek maguknak. A feladatuk az, hogy nyugodtan és nyilvánosan tegyék világossá, hogy részt vettek és részt kívánnak venni az európai élet alakításában. Európa keresztény jellegének elismerése nem lenne az új muszlim polgárok befogadásának akadálya. A muszlimok az európaiakat spontán módon „kereszténynek”, sőt, „keresztesnek” gondolják. Ez a logikus számukra, hiszen a laicitást őrült vagy természetellenes ötletnek tartják. Mindenesetre a töredezett európai vagy nyugati szellemi térben a keresztény felekezetek s különösen a katolikus egyház adhatja a közvetítő szerepre leginkább képes „szellemi tömeget”. A könyvemben öt ilyen nagy szellemi tömeget különböztettem meg: a judaizmust, az evangéliumit, a katolicizmust, az iszlámot és az emberi jogokra összpontosító ideológiát. Az elmúlt évtizedekben a katolicizmus tette a legkomolyabb és legőszintébb erőfeszítéseket a más szellemi mozgalmak megértésére, a velük való kapcsolat építésére, néha a saját múltbéli szemlélete felülvizsgálata árán is, különös tekintettel a zsidó nép üdvtörténeti jelentőségére.

Ez a keresztény vagy katolikus „közvetítés” homlokegyenest ellenkezik azzal, ami ma fenyeget: a kereszténység puszta humanitárius vallásosságban való feloldódásával. Nagy kísértés az egyháznak, hogy elbújjon a vallások és az ideológiák tömegében, s többé ne az Úr, hanem az emberiség nevében szóljon. Senkinek nincs szüksége olyan egyházra, amely az ember nevében beszél. Saját küldetésük értelmét ismét megtalálva a keresztények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az iszlám ne sajátítsa ki Isten nevét, és megakadályozhatják, hogy az európai élet az egyéni jogok korlátlan és túlzott követelésében merüljön ki.