fortepan_106356.jpg

A karantén olvasásra késztet. Az internet mi mindent hoz felém. A Múlt és Jövő hírleveléről behívom gépemre a 91/4. számot, benne Kassák ír születésem évében egy zeneakadémiai eseményről, a „lipcsei orgonista”, Johann Sebastian Bach János-passiója előadásáról. „Bach zenéje egy a világ vérkeringésével, ami rajtunk is átfolyik most, és megszünteti elkülönülésünket.” A magyar avantgárd prófétájának lenyűgöző írása az egyházi zene egyik legcsodálatosabb művészi teljesítményéről. Mi történt? Felborult a világ? Nem. Éppen helyrezökkent. Kassák nem tagadta meg sem politikai hovatartozását, sem művészi hitvallását. Csak egy nagy költő mondta el véleményét egy nagy zenész csodálatos teljesítményéről. És ettől helyreállt a világ egyensúlya. Mert hogy mondja Babits Az európai irodalom történetében? A csúcsok beszélgetnek. Egy viharba sodródó európai kis állam költője 84 évvel ezelőtt ráfigyelt egy XVIII. századi német kisváros orgonistájának gyermekei nyüzsgését követő éjszakai csendjében született művére: „érzem, hogy a mindenség szól belőle”; illetve: „Csend van, és ez a csendesség kimondhatatlanul mély és az irgalom melegségével telített.”

Persze ehhez oda kell figyelni maguknak a művészeknek a saját szakmájukban megjelenő értékeire. Bach ezúttal vitán felül áll. De micsoda vihart kavart 1968-ban az irodalomtudományi életben, amikor a XX. századi lírát leginkább jellemző két költői alkotást, Babits Ősz és tavasz között című versét,  valamint Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek című alkotását tárgyaltuk a századunk legjellemzőbb versmodelljeiként. A gúnyosan strukturalista vitának nevezett konferencián. De ugyanezt a művet az egyik tudományos „rendszerváltó” konferencián, 1999-ben, a Miskolci Egyetemen magam is, horribile dictu, az evangéliumok szerkezetére hajazó, a személyiség válságát és önmegvalósító igényét kifejező taoként mertem jellemezni. Mert hiába mondta nekem egy interjúban Kassák, hogy az a bizonyos elrepülő „nikkel szamovár” az orosz forradalom (az a bizonyos „nagy októberi”), és a brüsszeli szocialisták között szónokló, majd Moszkvában kivégzett ifjú a kommunizmus mártírja – az bizony a történelmi idő („Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a / szárnyait mondom széttárt vörös kapu”), amely „fejünk felett elrepül”. És mi marad? A költő világra tárt tudata: „Én KASSÁK LAJOS vagyok.” Aki a maga Út, Igazság, Élet eszményét taoként magára vonva, amikor válaszút elé kerül, hogy mi legyen a végcélja: Párizs – a művészet, vagy Brüsszel – a politika; akkor bizony a „költő agyát” választja. Ahogy majd az a fiatal induló költő, aki ifjúságában Kassák emigrációban megjelent korábbi eposzáról méltatást írt a Nyugatba (1921/7.: „Nem marad ez a könyv örökre kitemetve Magyarországból!”) érett férfikorában, megint egy újabb összeomlás után írott önéletrajzi taojában, a Tücsökzenében, a maga evangéliumi struktúrájú művében fogja a kassáki végszóra rímelően azt a bizonyos „költő agyát” emlegetni. Márpedig ha így nézem, akkor nincs is olyan távol egymástól a baloldali avantgárd költő és a zeneszerző-óriás passiója.


/Kassák Lajos: Kompozíció (1959) Reprodukció: MTI/Rózshegyi Tibor/

De ha már erre figyelek, akkor térjek vissza Kassák passió-Odüsszeiája (1922) után az azt megelőző (1920) Íliászára. De akkor meg kell kérdeznem (meg is tettem dokumentáltan visszautalva a Tiszatáj 2017/12. számában), miért került Kassák Lajos, a vállaltan baloldali költő a „szocializmus korszakában” siralomházba. Ugyanis ezen a címen írtam először Kassák verseiről a Napjainkban. Mire levélben válaszolta: „Gratulálok a nagyszerű címhez: Siralomházban. Sajnálom azonban, hogy közvetlenül a cím után nem vetette fel a nem érdektelen kérdést: kik építették fel ezt a siralomházat, és én hogyan kerültem bele? Tudtommal a siralomházba a halálraítéltek kerülnek. Vajon kik és miért ítéltek engem halálra?” (1963. IX. 20.) Megválaszolta ezt akkor Nemes Nagy Ágnes, az Újhold költője, visszatekintve: „S ha nem tűrte a nemzeti vagy ellen-nemzeti besorolásokat, éppúgy nem tűrte a beteljesülésnek álcázott politikai önkényt. Értsük meg: készen várta »az első magyar szocialista költő« trónszéke. Milyen keveset kellett volna csiszolnia az életrajzán a kívánalmak szerint, hogy beleülhessen! Elutasította. És választotta az írói némaságot az ötvenes években. Lélegzetelállító volt ez, éppen tőle; olyan tanulság, amit nem felejthet, aki látta.” (Próféta, nem próféta, Kortárs, 1987/5., 49.) Ágnes volt az, aki elsőként, még a második világomlás utáni lélegzetvételnyi szünetben megírta Kassák alkotásáról: „remekmű”. De a Máglyák énekelnekről szintén hallgatott.

Miről is szól az Íliászra emlékeztető kompozíció? Ugyanarról, amit a görög költő – nevezzük Homérosznak – a görögök ellenfelének pusztulásáról sírva mutatott be. 

A káosz, a pusztulás rászabadulásáról a világra. Ha azt mondom, megírta a Tanácsköztársaság eposzát – akkor magam is visszahőkölök. De ha a költészet diadalát ünnepelem ebben a félelmetes siratóénekben, akkor meglátom, miként követte a költői erő a vészt, amely Európát elsodorta, megszüntette természetes hagyományait, láttatta eltörölve boldog-boldogtalan évezredeinek folyamatosságát. Valamit hogyan lehet semmivé tenni – ezt szedte retorikus avantgárd ihletettségű szövegébe a költő.

Jó és rossz szándékú emberek, vonzók és vonzottak, bujtogatók – akkor azt mondták: agitátorok – szállingóztak szerte a világban, hálózatot alakítottak, megszőtték a rombolás remekét. Miként Dosztojevszkij Ördögök című regényében utólag felismerhettük a politikai puccs lélektanát, a káosz megszervezését. A nagyok sorsa összehangolódott. Dosztojevszkijt kitagadták, Kassák művét meg elhallgatták. Kassák az eseményeket utóbb életrajzi regénye két zárófejezetében ironikusan leírta. Hogy eposza írásakor mennyiben volt tudatában ennek? – nem tudhatom. De költőként már képes volt megláttatni! Márpedig ez a fontos. Gorkij művét, Az anyát követte csak, vagy már itt is tudta, amit Gorkij csupán regénye megírása után fedezett fel, és tiltakozott ellene Leninnel szembeszállva? Lehet, hogy Kassák tudatosan Az anya ellenművét alkotta meg? Vagy csak „a költő agya” tudta, hogyan vezesse mondatait.

Amit már az 1987-es Új Írás-beli tanulmányomban is megírtam: a Kassák-mű legfontosabb, tragikus erejű pillanata a monitorlázadás ideje. A nép, a nemzet, a honpolgárok hallgatásának megérzékítése. Amikor ugyanis a káosszá váló világrendetlenség ellen fellázadnak, a tömegek – akik „nevében” szőtték a káoszt – nem állnak a hatalom mellé. Ez a hallgatás világtörténelmi véleménymondás. Ebben a hallgatásban eldőlt a káoszt szító hálózat sorsa. Kivédhetetlenül.


/Kassák Lajos: Cím nélkül, 1960-as évek/

Szabó Lőrinc (aki világosan kimondja: „politikai felfogásom és világnézetem egyáltalán nem azonosak a Kassákéval”) már születése pillanatában felfedezi a mű lényegét, a történelmi témából kiemelkedő értéket, a mű létköltészeti igazságát: „Egyszerre ordít, sír és ujjong benne az egész ország: eszmék, emberek, becsület, gyilkosság, börtön, front, éhség, plakát, igazság és hazugság, és vér és vér és vér: iszonyú, óriás, égig érő, őrült húrokon őrült káoszban vág át 1919 őrült vihara.” Ezért kezdenek a máglyák énekelni. Nem egy szervezet (a kommün, dehogyis az!), hanem hazája és az egész világ siratása. Erre visszhangzik a költő levele az emigrációból, megértve és köszönve a kritikát: „Ami, mint egy hajnali testvérkiáltás verődött el hozzám valahonnan a mi országunkból. Mert igenis az a föld is, mint minden föld – a miénk, az életre való, tehát soha semmivel meg nem elégedhető embereké…” Benne érzem magam is a teljes országot, a háborús frontokat, 
a forradalmakat, ellenforradalmakat, és hogy megint időszerű legyek: még a spanyolnátha három hullámát is. Sőt, a hálózat visszalövő gyalázkodásait nemkülönben. És bizony Trianont. Egy nagy költő teljes kétségbeesését.

Ez az, amire most végre felfigyeltem. Amint azt látom, miként hallgatja Kassák Lajos, klasszikus nagyságrendű magyar költő Bach János-passióját. Én pedig Kassák eposzában ekként ismerem fel végre, az Ördögök után ebben is, az összeomló Európa látomását. Általa féltem magunkat.

/Indulókép: Kassák Lajos a szigligeti Esterházy-kastély alkotóházában, 1965-ben Fotó: Fortepan/adományozó: Hunyady József/