Web_Summit_2017_-_Day_1_DG2_2952_(38187169896).jpg

Navracsics Tibor uniós biztosként kiismerhette a „brüsszeli bürokráciát”, az Unió politikai kultúráját, a tárgyalásokat meghatározó beidegződéseket. Tapasztalatai módfelett tanulságosak.

Amikor biztos lett, fel kellett esküdnie arra, hogy nem fogadja el a kormánya utasításait…

Egészen pontosan arra, hogy nem fogadok el utasítást egyetlen kormánytól sem, ami értelemszerűen kizárja hazám kormányát is. Nem lepett meg, mert korábban foglalkoztam az Európai Unió politikájával, írtam is róla egy könyvet (Európai belpolitika: az Európai Unió politikatudományi elemzése, 1998). Amikor 2014 nyarán a miniszterelnök felkért erre a feladatra, tudtam, hogy pozícióm sajátosságát nehéz lesz odahaza elfogadtatnom. Az Európai Bíróság előtt a megfoghatatlanra, tulajdon lelkiismeretünkre esküdtünk fel, arra, hogy nem a minket küldő tagállam, hanem a közösség érdekeit szolgáljuk. Márpedig a közösségi érdek csak a tagállami érdekekből vezethető le, ahogyan kitűnik a mostani vitákból és döntésekből. Viszont az eskü szövege még arra az időre megy vissza, amikor kívánatosnak tűnt, hogy az európai integráció a tagállamokétól független közösségi vagy európai érdeket képviseljen.

Okozott ez Önben bármilyen feszültséget?

Egy biztos a tagállami kormányától kapja a jelölését, hozza magával annak politikai kultúráját, felfogását, érveléseinek sarkalatos pontjait, és nagyon nehéz nem a hazája mintegy nem hivatalos képviselőjeként fellépnie. Az Európai Bizottság maga sem tudott megbirkózni ezzel a feladattal, inkább finomító formulákkal él, például a biztosi kollégium vitáin nem illik a saját országunkra név szerint hivatkozni, hanem csak így: „az ország, amelyet a legjobban ismerek”. A korábbi hatvan év alatt kialakult az a fajta rituálé, amelyben a nemzeti érdekek nem nemzeti, hanem mindenféle szakpolitikai fogalomrendszerben jelennek meg. Amikor az egységes energiapiac kerül terítékre, akkor magától értetődő, hogy a magyar biztos a különböző hálózatok összekötése, az észak–déli vezetékek kiépítése, a diverzifikáció, a spanyol biztos a cseppfolyósított földgázterminálok, a dán pedig az alternatív és megújuló energiaforrások bővebb kiaknázása mellett érvel.

Nem az a fajta tartózkodás ez, mint amikor a kormányzat egyik ága nem avatkozik a másik dolgába?

Inkább azt mondanám, hogy Jean Monnet elsősorban technokrata víziójához kötődik. Az I. világháborúban a beszerzéseket összehangoló Antant Tengeri Szállítási Tanács révén megtapasztalta a nemzetek fölötti érdek valóságát, és ezt kívánta az európai egységesülésben érvényesíteni. Ennek érveként ez egészen az 1980-as évekig megállta a helyét. Csakhogy idővel az egyes országokból érkező politikusok nem tudták és nem is akarták függetleníteni magukat a nemzeti érdektől, legfeljebb igazodtak az udvariassági formulákhoz. Az alacsonyabb szintek erősen technicizált közegében szintén folyik a nemzeti érdekérvényesítés. A Bizottságban az a biztos, az a nemzet jár sikerrel, aki vagy amely pontosan tudja, hogy mit akar kihozni egy ügyből, és már a legalacsonyabb, hivatalnoki-fogalmazói szinten elkezdi a lobbizást. A biztos túl magasan van ahhoz, hogy érdemben változtasson a folyamatokon. A nagy, hatékony Európa-politikával rendelkező országok biztosai a saját közigazgatásukkal is tartják a kapcsolatot. Ez nem szükségképpen nyomásgyakorlás, hanem helyénvaló koordináció.

Mi hogy állunk e téren?

Amikor biztos lettem, összehívtam a Bizottság közép- és felső szintű magyar vezetőit, hosszú évek óta először. Rendszeresen tartottam velük a kapcsolatot, ahogy egyébként a kint lévő ösztöndíjasokkal is. Rosszul állunk, mert 2004-ben, amikor beléptünk az Unióba, a kedvezményes kvótánk révén sok magyar mehetett ki a Bizottság és a Tanács közigazgatási apparátusába dolgozni, közülük többen magas beosztásba kerültek, de az utánpótlásukra már nem mehetett ki elég magyar. Most tehát hiányzunk a brüsszeli apparátusból.

Akkor ennek nem politikai okai vannak?

Alapvetően demográfiaiak, de közrejátszhat benne a rossz megítélésünk is: az elmúlt tíz évben adott főigazgató egy magyar és nem magyar jelentkező közül inkább az utóbbit választotta. Tapasztalatom szerint nagyon kemény munka magyar jelentkezők mellett lobbizni.

Amikor Ön biztos lett, elnyelte a „brüsszeli bürokrácia”? Megőrizhette önállóságát, például saját kabinet kialakításával?

A biztos alakíthatja a kabinetét, de sok a megkötés. Nem állíthattam össze magyar kabinetet. De egy év múlva már magyar kabinetfőnököt neveztem ki. Ő mellesleg olyan sikeres munkát végzett, hogy az utódom, Mariya Gabriel bolgár biztos átvette, jóllehet a magyar kormányzati diplomáciától ebben semmilyen támogatást nem kapott. Mivel Várhelyi Olivérnek is magyar kabinetfőnöke van, ma a huszonhét kabinet közül kettőt magyar vezet, amit adott esetben jól ki lehet használni. Az feltétlenül igaz, hogy a biztosok mögött lévő főigazgatóságok – voltaképpeni minisztériumok – elképesztő politikaformáló erővel bírnak, már az időtartamból adódóan is. Amikor 2014-ben odakerültem, vinnem kellett tovább az elődömtől örökölt ügyeket, pedig az első perctől kezdve óriási energiával igyekeztem saját programot kialakítani, de azt – a rendszer nehézkessége és összetettsége miatt – csak 2016–17-től sikerült megvalósítanom. 

A biztosok így valóban a brüsszeli bürokraták, közigazgatási szakemberek által kijelölt pályán haladnak, és nagyon komoly erőbefektetéssel tudják sajátos szempontjaikat érvényesíteni. Ezért is vagyok büszke arra, hogy sikerült a magam erőfeszítéséből uniós szinten önállóan fellépni.

A Bizottság féltve őrzött előjoga a kezdeményezés. Önnek biztosként volt alkalma erre?

Igen. Ebből a szempontból azért voltam nehéz helyzetben, mert az általam irányított területek (az oktatás, kultúra, ifjúság és sport) a szubszidiaritás elve miatt jórészt nemzeti hatáskörbe tartoznak, és feladatom a tagállami politikák koordinálását jelentette. Sok izgalmas tanulsággal járt az a folyamat, amelyben megtaláltam a közös nevezőt huszonnyolc tagállam oktatás- és kultúrpolitikájában, és együttes cselekvésre bírtam az érintetteket. Konszenzust kellett teremtenem – nekem, aki egy egypárti kormányból jöttem, amely nagyon erős miniszterelnökkel és kétharmados parlamenti többséggel rendelkezett, ezért hozzászoktam a gyorsan keresztülvitt döntésekhez. Most azonban olyan testületben kellett mindenkinek elfogadható hívószavakkal és akciókkal előállnom, amelynek tagjai huszonnyolc – szövetségi államok esetén még ennél is több – különböző rendszert képviseltek. Eredményes és hasznos volt a lavírozás.

A kezdeményezésemre indult az Európai Sporthét, illetve az Erasmus költségvetésének megduplázása – nagyon sajnálom, hogy most, a tagállami alkuk következtében éppen ezt nyirbálnák meg. Lehettek tehát önálló akcióim, de nekem egészen más feladatom volt, mint Margrethe Vestager versenyjogi biztosnak, aki hatóságként léphetett fel az érintettekkel szemben. Az én szerepem sokkal politikusabb volt: kapcsolatot kellett tartanom a tagállamokkal, és mozgásban tartanom a rendszert. Ahhoz képest, hogy milyen ellenszenvvel fogadott az akkori Európai Parlament és brüsszeli közeg, sikerült eljutnom oda, hogy minden tagállam szívesen működjék együtt velem. Senki nem úgy vizsgálta a kezdeményezéseimet, hogy van-e bennük valami rejtett szándék.

A hatvan–hetven év bejáratott közös politizálásának hiányát érezte-e? 

Érezni lehetett a Benelux, a francia és a nyugatnémet, tehát az alapítók közös eredetét, közös politikai kultúráját – ne feledjük, Merkelt kivéve a német elit nyugatnémet, példa erre Günther Oettinger korábbi baden-württembergi miniszterelnök és többszöri biztos. Külön tábor az északiak, a dán–svéd vagy lazábban finn-dán–svéd közös kultúra, amelyhez a baltiak kapcsolódni tudtak. A görög–ciprusi szintén külön csoportot alkot – itt nyelvi azonosság is van. A Bizottságban érezhetően a hagyományos európai, a késő római, Nagy Károly-i birodalom kulturális mintáit követő politikai kultúra uralkodik. Ezt Karolingnak mondanám ma is. Markánsan különbözik a Lajtától keletre lévőtől.

Ráadásul az Orbán Viktor vezette kormányból érkeztem, aki az 1989 utáni újhullámos közép-európai politikai elit egyik legmarkánsabb képviselője. Vele szemben a Bizottságot, amelybe kerültem, Jean-Claude Juncker vezette, aki a 70-es, 80-as évek jóléti államában szocializálódott, és a régihullámos politikai elitet képviselte.

Mindezt tetézi a nyelvi elszigeteltség. Egy kollégiumi ülés után, már szabadon társalogva döbbentem rá, hogy én vagyok az egyedüli biztos, aki az anyanyelvén hiába szól bárkihez. Egy cseh vagy szlovák, horvát vagy szlovén, dán vagy svéd, holland vagy német egyből szót ért. Nem szabad ezt önsajnáltatással, messianisztikusan nézni, de tudatában kell lenni annak, hogy Európában kulturálisan különös eset vagyunk, és jobban oda kell erre figyelnünk. Van ennek sármja – hivatkozunk is rá bőven. De komoly hátrányunk is fakad belőle, hiszen azok a történetek, amelyeket mi magától értetődőnek gondolunk, még a környező népek számára is idegenül hatnak. A mi nemzethalál-vízióink, a herderijóslat-felfogásunk már csak az oktatási rendszerünk miatt is minden magyar értelmiséginek alapélménye, és áthatja az egész magyar politikát. Ezt rajtunk kívül nemigen értik, már egy szlovák sem tud mit kezdeni vele. Egy francia vagy holland fel nem érheti ésszel, hogy a magyarok mindig apokaliptikus fogalmakkal beszélnek a nemzeti jövőjükről.
    
Ez megjelent tárgyalások alatt?

Hogyne. Különösen 2015-től, amikor a kormány politikája éles fordulatot vett – hiszen kezdetben a migránsok bejöhettek –, majd egyik pillanatról a másikra lezárták a határokat. A magyar miniszterelnök odáig ment, hogy azt nyilatkozta, Magyarország részt sem akar venni az európai migrációs probléma megoldásában. Ilyenkor az első frontvonalban, bizottsági üléseken mindenki a magyar biztost kérdezi: mi ez? Többször elmeséltem, hogy próbáltam angolra átültetni a gyerekmondókát: „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök, / sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, / kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, / ihol jönnek a törökök, mindjárt agyonvernek.” Gyerekkorunktól fogva megtanuljuk, hogy a töröktől félni kell, az a dolgunk, hogy megmaradjunk a fenyegető idegen környezettel szemben. Vagyis azt megértetni, hogy a magyar kormány éles reakciója kulturális gyökerekkel rendelkezik, és nem hétköznapi idegengyűlöletből fakad. Igenis oda kellene figyelnünk, hogy ezt a történelmi poggyászunkat elmagyarázzuk. Ráadásul a magyar irodalom még mindig nagyobbrészt ismeretlen külföldön, az újabban elért rangját okosabban kellene kiaknáznunk.
2018-ban rendeztük a Kulturális Örökség Európai Évét, amelynek az óriási sikere miatt megkerestek a baltiak, hogy vegyem fel a programba annak ünneplését is, hogy az 1919–20-as párizsi békerendszer lehetővé tette az ő nemzeti létüket is. Erre elmondtam nekik, hogy ezt a magyarok nemzeti traumaként élték meg, ők pedig őszinte csodálkozással kérdezték: Miért, Magyarország nem akkor nyerte el a függetlenségét? Mi ezt az olvasatot szinte alig ismerjük. Babits írja Curriculum vitae-jében: „Amit gyűlöltünk, azt most sajnáljuk és visszasírjuk. Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk.”  Emiatt szinte szóba se hozzuk, hogy Trianon révén váltunk végre függetlenné. Mert mi az Osztrák–Magyar Monarchiát a szélső 48-asokat leszámítva pozitívan éltük meg. Ekkor értettem meg Robert Schuman mondását, hogy Európának előbb kulturális közösséggé kell válnia, utána jöhet a katonai és gazdasági egységesülés. Ezen nyilván nem azt értette, hogy a közös kultúra elnyomja az egyes nemzeti kultúrákat, hanem azt, hogy azok kölcsönösen megértik egymást. Ez pedig azzal jár, hogy elmondjuk a magunk történeteit, és megadjuk a lehetőséget annak, aki meg akar érteni minket, hogy meg is értsen minket. Márpedig mi nem adjuk meg. 

Folyton vádakat, sirámokat hangoztatunk, de nem magyarázzuk meg a dolgainkat.

Nem értetjük meg, hogy mi történik velünk, hanem mindig csak vádoljuk Európát. Miért hagytátok, hogy ez történjen velünk? Miért nem segítettetek? Nekünk meg be kellene látnunk, hogy a segítség, ha nem is rögtön, de jött. 

A monnet-i látomás szerint a Bizottság technokrata intézmény lett volna, és én azt képzeltem, arról fogunk beszélgetni, hogyan folytatják a biztosok a szakmai egyeztetéseiket. Ön meg azt fejtegeti, hogy az alapvető kulturális beidegződések hogyan szűrődnek le a legtechnokratább megbeszélésekre…

Nyilván a legtechnokratább ügyekre nem, de az a Bizottság, amelynek tagja voltam, a legerősebb politikai háttérrel rendelkezett. Egyedül a szlovák biztos, Maroš Šefčovič érkezett technokrata közegből. Mindenki más vezető politikusként, többen miniszterelnökként vagy miniszterként tevékenykedtek korábban. És kifejezetten politikai ügyek kerültek terítékre. A Delors- vagy a Prodi-bizottság nyilván inkább technikai jellegű vitákat folytatott le. 
Korszakhatár lehetett e tekintetben a keleti bővítés, hiszen a különbségekből adódóan megszaporodtak a politikai ügyek. Nem tudom, hogy az Ursula von der Leyen vezette Bizottságban mi a helyzet, de a mi Bizottságunkban folytak persze technokrata viták, de a migráció és egyéb témák a politikára terelték a figyelmet. Ugyanakkor a Bizottság mindig is a pontosságot és a jogszerűséget tartotta szem előtt.

Ennek a legtökéletesebb példája, hogy a hetedik cikk szerinti eljárás Lengyelországgal szemben a Bizottság kezdeményezésére indult el, de hiába igyekezett az Európai Parlament ezt elérni Magyarország esetében is. A Bizottság óriási vita után mégis úgy döntött, nem teszi meg ezt, mert politikailag lehet sok mindent mondani, de jogilag nem áll meg egyik vád sem. Végül az EP indította el az eljárást. Maga Frans Timmermans mondta el az EP-vita során, hogy Magyarország esetében a Bizottság nem lát okot arra, hogy elindítsa az eljárást, mert a demokrácia nincs rendszerszerű veszélynek kitéve. A Bizottság önazonosságára való tekintettel azok a kollégáim is, akik igen rossz szemmel nézték a magyar kormány lépéseit és módszereit, belátták, jogilag a vádak nem állják meg a helyüket.

Magyarország az EU intézményeiben tehát tudja az érdekeit érvényesíteni?

Tudja. Nyilván szakpolitikától függően változó, hogy milyen súlya van az országnak. Ám ha képes megfogalmazni, hogy mit akar az adott szakpolitikában európai szinten elérni, alakíthatja az érdekeinek megfelelően a vitát. Meg tudja győzni a vitapartnereit, főleg a Bizottságban. Az EP más, abban sokkal erősebb a politikai logika és kommunikáció. Nem véletlen, amikor magyar politikusok az európai politika tereiről beszélve összefoglalóan „Brüsszelt” emlegetnek, ezen túlnyomórészt az Európai Parlamentet értik. Az ugyanis pártpolitikai küzdőtér: egy szocialista EP-képviselő nyilvánvalóan vádakat fog megfogalmazni a magyar kormány politikája ellen, és akkor ezt a magyar kormány fel tudja mutatni: íme, Brüsszel megint miket mond. De az Európai Bizottságban vagy az Európai Tanácsban folyó vitákban a pártpolitikai kommunikációnál messze erősebb a szakpolitikai kommunikáció, a szakmai felkészültségnek sokkal nagyobb szerepe van. Ezzel a lehetőséggel minden ország tud élni; és ha koalíciókat hoz össze, kifejezetten sikeres is lehet, akár a Bizottság akarata ellenére. Saját miniszteri időszakomból azt a példát hozhatom fel, hogy amikor az Európai Tanács elnökségét mi adtuk, a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapját (augusztus 23.) keresztülvittük a Bel- és Igazságügyi Tanácsban úgy, hogy a Bizottság végig ellenezte. Koalíciót hoztunk létre, és ha a Tanács át akarja venni a kezdeményezést, a Bizottság nem tehet túl sokat ellene. A jól kigondolt cél megfelelően kidolgozott érvekkel és alkalmas koalíciókötésekkel igenis hatásos lehet az európai politikában. Tanulságos példa még: a rezsicsökkentés uniós versenyjogot sértő ügyeiben saját többségében nem magyar kabinetem hosszú hónapokon keresztül erőt nem kímélve folytatott egyeztetéseket, hogy kölcsönösen elfogadható alku köttessék. Az így létrejött, elvben mindenkinek megfelelő tervezet saját kormányom ellenállásán vérzett el. A kampányretorika sajnos gyakran alapozott meg rossz döntéseket.