1_3_188613_1565179472_01769_fav_93424400.jpg

Hogyan lehet vaskos könyvbe illő témából rövid esszé? Hiszen az esszé kicsike, még akkor is, ha Montaigne többkötetnyit diktált. Az essai kísérlet, de a francia királyi udvarban az a kis falatka, amelyet az étekfogó elfogyasztott, hogy megtudják, mérgezett-e. Témánk, ha nem mérgezett is, lélekmérgező lehet, és nagyobb, semhogy lenyelhetnénk. Inkább úgy ízlelgetem, hogy románnak képzelem magam. De milyennek? Koldusnak vagy királyfinak? A koldus szimpatikusabb, a királyfi többet tudhat. Maga elé idézhet és kifaggathat mindenkit, először is a jól kézben tartott akadémikusokat, akik miközben az alulról-felülről jövő várakozásoknak  megfelelnek, azon őrlődnek: vajon a történelem az ő legnagyobb ellenségük vagy legjobb barátjuk? 

Román fejjel teszem fel a kérdést: Mit csináljunk Trianonnal? A román parlament 2020. május 27-én a trianoni szerződés napjává nyilvánította június 4-ét. 

A törvény első látásra haszontalan és káros. De lehet hasznos és üdvös hozadéka. Hiszen előírja, hogy „nemzeti és helyi szinten kulturális-nevelő és tudományos rendezvényeket szerveznek a trianoni szerződés jelentőségének és fontosságának tudatosítására”. Rajta! A kérdés viszont továbbra is az, hogy mit is ünnepeljünk, és miként? Mert a magyarellenes gyűlölködés szítása talán nem cél, ilyesmiért talán nem jár Aachenben Nagy Károly-díj. Azt ünnepeljük meg, hogy külső hatalmi döntésnek köszönhetjük az országot? Hivatkozhatunk Isten akaratára, akad, aki teszi, de Isten privatizálásának is vannak határai! Akkor jobb december 1-je nemzeti ünnepnek. Hiszen 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott a nemzeti önrendelkezés szép elvével élve mondták ki a magyarországi románok az egyesülést Romániával. Ünnepeljük meg tehát a nép döntését, amelyre 1920. június 4-én Párizs mellett csak ráütötték a pecsétet. A népünnep is némileg kínos.

Erdélyben megülték december 1-jét. De erről Mária királyné csak 1923-ban, Brassóban értesült, és meg is lepődött. A román királyság nagy ünnepe ugyanis május 10-ére esett, arra a napra, amikor 1866-ban Hohenzollern Károly elfoglalta a fejedelmi trónt, és ezzel elejét vette, hogy a nagyhatalmak szétválasszák egymástól a hét éve egyesült Havaselvét és Moldvát, aztán 1881. május 10-én kiáltották ki a királyságot. Május 10. és december 1. két legitimációt fejezett ki. Az egyik a királyi hatalomét, a másik  szuverén népét. Ferdinánd és az ókirályságbeli román elit  maga és hadserege érdemének tulajdonította – ahogy mondták – az ország kiegészítését. És okkal, mert Románia ugyan hatalmas veszteségeket szenvedett, de gyorsan, úgy, hogy hadserege megmaradt, nem demoralizálta négyéves lövészárok-vérfürdő. Az erdélyiek viszont az ókirályságbeliekkel szemben többet adtak a demokráciára, alkotmányosságra. Akadtak, akik „ezeréves éhséggel” vetették rá magukat Bukarestre: „a kis Párizs” a főutcájával és kávéházaival új és más élményeket kínált, mint az unalmas erdélyi kisvárosok. Mások, akik Bécsben és Budapesten jártak egyetemre, és bár a magyar kormányzat, a dualizmus tanultak, tartottak az ókirályságbeli politikusok balkáni-levantinus hatalmi gyakorlatától, ezért először csak feltételekkel, némi erdélyi autonómia fenntartásával akartak egyesülni. De az eseményeket felgyorsította a kommunizmus térhódítása Magyarországon és Bajorországban. Párizsból meg is írta Alexandru Vaida-Voevod erdélyi harcostársának, Iuliu Maniunak: „Az egész békekonferencia a kormányzati rendszer bolsevizálódásának benyomását kelti. Van egy diktátor, ketten-hárman beérik a hiéna szerepével. A többiek sakálok, akik egy-egy csonttal pucolnak a fészkükbe. Biztosan megyünk át a régi kormányzati formák és rendszerek elértéktelenedésének időszakán. Minden kormány űzi majd a demagógiát, lefelé nagy fegyelmet, kifelé kapitalista imperializmust tanúsít. A politikai-gazdasági tényezők eme labilitása előbb-utóbb a kapitalista rendszer felbomlásához vezet.” A levélíró már-már saját birtokait is feláldozta a nemzet ügyének. A két nyugati szövetségesnek is bolsevizmust kívánt. De a haszonról sem mondott le, hiszen – fejtegette –, ha Kun Béla uralkodik a Tiszán túl, a Tiszán innen a magyarok is inkább Romániát választják. És hogy Magyarországot elszigeteljék, célszerűnek tartotta, hogy Ausztriának is jusson magyar terület. A román állami vezetés számára pedig ragyogó alkalom kínálkozott arra, hogy megmentse Európát a bolsevizmus terjedésétől. Élt is vele, Budapestet is „felszabadították”. Úgyannyira, hogy Clemenceau sürgönyben fenyegette meg Bukarestet: „Ha nem állítja meg azonnal csapatait, mindent visszaveszünk, amit tőlünk kapott.” A részletek mindig kínosak.

A román köztudat büszke arra, hogy Ion I. C. Brătianu miniszterelnök merészen beolvasott a nyugati korifeusoknak. De inkább azok alig engedték szóhoz jutni. Közölték vele döntéseiket. Alighogy 1919. szeptember 10-én megszületett a saint-germaini béke Ausztria és az antant között, Brătianu otthagyta Párizst, és hazafelé menet Predealon kiszállt a vonatból, és autóval folytatta útját, mert tartott attól, hogy a bukaresti pályaudvaron tüntetés fogadja. Még decemberben a miniszterelnökségről is lemondott, ellenezte a román kötelezettségvállalást a kisebbségi jogok tiszteletben tartására és a zsidók állampolgárrá minősítésére. Eljátszhatta, hogy bátran védte az ország szuverenitását, aztán néhány év múlva visszavette a hatalmat, és azt is tudta, hogy a jogsértéseket nem kérik komolyan számon, hiszen a franciák brutálisabban bántak a németekkel, mint a románok a magyarokkal. A liberálisok lelkiismerete tisztább lehetett, mert nem ígértek semmit, az erdélyiek gyulafehérvári fogadásai pedig nem köteleztek senkit. Vaida-Voevod és Maniu annyira ellenezte a királyi hatalom kiterjesztését, és annyira taszította őket az új államban eluralkodó korrupció és választási erőszak, hogy 1923-ban nem vettek részt a gyulafehérvári koronázáson sem.

Tény: Románia lett az I. világháború legnagyobb nyertese. Ha a központi hatalmak mellett lép be a háborúba, és győznek, csak Besszarábiát kapja meg. Az antant majdnem a Tiszáig ígért területeket, de ha az oroszokkal együtt érik el céljukat, a Fekete-tenger orosz tóvá vált volna. 1918–20-ban mindezt megúszta Románia, és szállóige lett a németbarát Petre Carp mondása: „Romániának túl nagy szerencséje van ahhoz, hogy politikusokra lenne szüksége.” Európának viszont nem ártott volna néhány belőlük.

A párizsi béke csak fegyverszünet lehetett. Nem is lehetett más. Nem a hazugságok miatt, hanem azért, mert a geopolitika nem ismert kegyelmet. Ha két hanyatló nagyhatalom két emelkedőt próbál lehetetlenné tenni és megalázni, abból csak háború lehet. Szeretjük vagy nem szeretjük Szovjet-Oroszországot: tartós nyugalmat teremthet-e olyan békeszerződés, amelynek a világ legnagyobb országa nem részese? De a demokratikus Nyugat nyilván nem akarta, hogy dörzsölt szovjet diplomaták szóvá tegyék a nemzeti önrendelkezés elvét, amelynek atyja, Woodrow Wilson undorodva hagyta ott Párizst.

/Az Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatok fogadása Besztercén 1940. szeptember 8-án. Fotó: Fortepan/

A képzeletbeli királyfinak közben eszébe jut a valóságos trónörökös: Károly. Még véget sem ért a háború, aktuális szerelmével megszökött, lemondott a trónról, aztán megtért, majd egy másik nővel megint elment és lemondott, aztán 1930-ban visszaült a trónra. 1940-ben viszont a szovjetek kiparancsolták a román hadsereget Besszarábiából, Erdély északi részét pedig Hitler Magyarországnak adta, hogy nyugodt hátországa legyen a keleti háborúhoz. A közvélemény Károly ellen fordult. Ion Antonescu tábornok a Vasgárdát hóna alá vette, és Károlyt elzavarta, puha diktatúrát vezetett be, Károly fiát, Mihályt ültette a trónra, és Hitlerrel szövetkezett. Trianonnak vége? Vasgárdisták úgy-ahogy belenyugodtak. A román közgondolkodás lelkesen helyeselte a Szovjetunió megtámadását, Antonescu viszont nemcsak Besszarábiát akarta vissza, hanem Észak-Erdélyt is. 1944. augusztus 23-án Románia átállt a győztesekhez, s már csak Észak-Erdély visszaszerzése lehetett a cél. 
Utána megint a geopolitika döntött. Napóleonnak és Hitlernek nem sikerült Európa teljes egységét megvalósítania, Sztálin szerényebb volt, beérte Kelet-Európa egységével, bár szívesen követte volna Sándor cár példáját, aki 1814-ben hadai élén bevonult Párizsba. Az amerikaiak viszont közbeléptek, és serényebbnek bizonyultak. A szovjet diktátor Romániától elvette Besszarábiát, de cserébe visszaadta Észak-Erdélyt. Az emberiség tanítómestere nem ismert kegyelmet, de azt sem tűrte, hogy magyarokat mészároljanak. Felállíttatta a Magyar Autonóm Tartományt. Ezt aztán Ceaușescu felszámolta. És elvégezte a piszkos munkát, amin a királyi Románia liberálisai fáradoztak: Románia romanizálását. Ez a nemzetállami logikából következett, de a hadművelet felette fonákul zajlott le. A kommunista Románia vitte végbe a nacionalista tervet. A történészek tették a dolgukat, átírták a történelmet, de immár akadnak, akik írják is. Nem kell őket megnevezni, mert még ártunk nekik. Akad, aki kimutatja, hogy a politikai egység a gazdasági fejlődés rovására ment, túl költséges volt. Az egyesítés előtt valamennyi terület jobb eredményeket mutatott fel, mint utána. Az önrendelkezés szépséghibáit is szóvá tették, például azt, hogy a magyarokat nem kérdezték meg, miközben a Magyarországból lehasított területen a románok aránya alig haladta meg az 50 százalékot, igaz, a magyaroké csak a lakosság egyharmada felé járt. A jobb román történészek nem is viszik túlzásba Trianon magasztalását.

A lényeg: a román felfogásban Trianon másodlagos. Jöjjenek a történészek, tolmácsolják a múlt üzenetét, de hallgassák el kételyeiket. Ahhoz persze még múlt sem kellett, hogy Constantin A. Rosetti 1849 tavaszán izzó forradalmisággal a Dnyeszter és a Tisza közé álmodjon országot. Alapja ennek a gondosan ápolt hiedelem, hogy nincs is magyar nép, csak ázsiai nemesi banda és magyarul beszélő korcsok. Brătianu is ilyesmit pendített meg a béketárgyalásokon, de a francia partner leintette, hogy ha így gondolkodunk, francia nép sincsen. Valóban a nemzetépítés kemény, de jogkiterjesztő asszimiláció. Miután Piemont egyesítette Itáliát, a nagy mérnök Cavour meg is jegyezte: megcsináltuk az országot, most majd az olaszokat is. Magyarországon is szépen haladt az asszimiláció. Ennek láttán 1906 novemberében Vasile Pârvan, a kiváló régész azt fejtegette Nicolae Iorgának, hogyha felerősödnek a magyarosító törekvések, nem lévén olyan román kultúra, mint a lengyel, a román „félkultúra [...] néhány éven belül a pusztulásba visz. Inkább középkori pásztorok legyünk, mert akkor nem semmisülünk meg.” És a levélíró fel is karolta a dákoromán misztikát. Olyan Dáciát álmodott, amelynek határai megegyeznek a trianoni határokkal. Ez az örök Románia. A térséget pedig Iorga, a nemzeti történész-próféta kora középkori kis „népi Romániákkal” népesítette be. Aztán jött az egykori Eötvös-kollégista, Ioan Lupaș, és kimutatta, hogy a román történelem értelme kezdettől fogva a nemzeti egység valóra váltása. De milyen?

A centralizált Románia eszménye és valósága tartja magát. 1866-ban átvették a belga alkotmányt a felzárkózás érdekében. Az 1989 utániban semmi sem emlékeztet a mai belga alkotmányra, amely közösségek és régiók föderális államaként határozza meg Belgiumot. Igaz, Románia föderalizálásának lehetőségét is többen felvetették. Például Ioan Slavici, a klasszikus író, aki az 1880-as években a román kulturális egységért a legtöbbet tette, 1920 után kifejezetten síkra szállt Románia föderalizálása mellett, hangoztatva, hogy Magyarország sorsából tanulni kell. Tette ezt azért is, mert németbarátsága miatt egy időre becsukták. De jó három évtizede Vlad Georgescu, a román Szabad Európa Rádió igazgatója is óvatosan felvetette, hogy a történelmi régióknak valamiféle korlátozott önállóságot kellene adni. Ekkor már a románoknak is elegük volt abból, hogy ide-oda telepítik őket. De az illetékesek résen vannak. Georgescu 1988-ban gyanús körülmények között elhunyt. Az eszme nem népszerű. A székely autonómia követelése sem a magyarok miatt népszerűtlen, hanem azért, mert lazítana a centralizáción, és a belső regionalizálódás felé mutatna.

Ilyenkor mi, magyarok némi nosztalgiával gondolunk arra, hogy őszirózsás forradalmunk 1918-ban a térséget svájciasítani akarta, de balszerencsés politikusai emigrációba szorultak és elszigetelődtek. És némi értetlenkedéssel vesszük tudomásul, hogy a szerencsés Románia megteremtőit 1945 után tömegesen börtönbe vetették, mint áruló burzsoá elemeket. Iuliu Maniut, az 1918-as nemzeti gyűlés vezéralakját és az 1944-es kiugrás egyik mérnökét máramarosi cellájában felfalták a férgek. De agonizálás közben még emlékezett és megjegyezte: „Milyen szép nő is volt Klára!” – a szilágysomlyói magyar patikuslány. Errefelé nem lehet büntetlenül becsületesnek lenni. Már az ilyes törekvésekre is lesújt a sors. Igaz, vannak viszonylag „vidámabb” esetek. Belu Zilber, aki az 1944. augusztus 23-i kiáltványt öntötte formába, túl sokat élcelt azon, hogy a modern Románia Sztálin és Ion Luca Caragiale műve. Ez utóbbi a XIX. század végén írt komédiáiban – Ionesco szerint – a világirodalom legromlottabb alakjait vitte színre, és olyan remekül, hogy ma is egyes politikai szereplőket az ő hőseivel azonosítunk. Zilber aztán túl sokat törte a fejét, hogy miként lehetne lazítani a keleti függésen, ezért 1946-tól 1964-ig élvezte a foglárok vendégszeretetét, akik időnként elverték, hogy szebben mondja tollba vallomásait. Petre Pandrea, a rendkívül művelt és világlátott jogász-szociológus, közíró némileg jobban járt. Őt időnként kiengedték, aztán újra becsukták, a végén már senki sem tudta, hogy miért. Egyszer például 1947-es naplójáért, amelyet oroszra is lefordítottak, hogy a vallatás gördülékenyebben menjen. A napló Románia helvetizálásáról, mármint semlegességének vágyáról szól. Sokra nem mentek vele a vallatók, mert a mű ellentmondásos fejtegetések szövevénye. A vezérfonal viszont világos: Románia félgyarmat, végzete a kőolaj, erre akarják rátenni a kezüket a gyarmatosítók, a politikusok csak az ő ágenseik. De azért volt aranykor, ez 1848-tól 1919-ig tartott, amikor az ország „harcolt a függetlenségéért és azt meg is valósította”. Pandrea a legnagyobb külügyminiszternek azt a szürke figurát tartotta, aki 1914–16-ban biztosította a semlegességet.

De hogy álltunk Trianonnal? – kérdi a képzeletbeli királyfi a történészeket. Az idézettek így elfelejtkeztek Trianonról? Ennyire ki lettünk volna szolgáltatva a nagypolitikának? Mégis románok nélkül nem lehetett volna Romániát csinálni. Hogyan ragadható meg a belső hazai és a külső erők kölcsönhatása? A válasz: ennek megjelenítése az ars historica. Igen, mondja a koldus, a mi bőrünkre megy a politika, látni kell a politikusok felelősségét. Mire a politikus azzal válaszol, hogy a tömegek vágyaihoz kell igazodnia, és úgy kell élnie a lehetőségekkel. Annak is, aki mindenhatónak tűnik. Tisza István többször is tárgyalt Maniuval és társaival, és ha Ferenc Ferdinánd nem ígér többet a románoknak, talán sikerrel is járt volna. Valószínűleg elfogadta volna, hogy a románok miniszteri tárcát és államtitkári posztokat is kapjanak, de az oktondi közvélemény várható ellenállása miatt visszahőkölt, és keserűen jegyezte meg: „Ezt a magyar gyomor sohasem tudja megemészteni.” 1919-ben viszont komoly magyar körök is felvetették, hogy felajánlják Ferdinánd román királynak a magyar koronát. Erről később Bethlen István is próbált tárgyalni Maniuval. De a közös királyság nem kellett a román gyomornak. Amikor Maniu 1944 januárjában a kiugrás esélyeit vázolta fel a magyar kormány megbízottjának, olyan benyomást tett  rá, „mintha először volna demokrata és csak azután román”. Hiszen olyanokat mondott, hogy „a román nép még ma is a bécsi döntés hatása alatt áll, ennélfogva következmények nélkül román részről ezt az utat követni csak abban az esetben lehetne, ha mindkét fél részéről egy nyilatkozat hangzana el, hogy a bécsi döntést semmisnek nyilvánítja azon ígérettel megtoldva, hogy a kérdés végleges elintézését mindkét fél közösen, egy későbbi, alkalmasabb időpontban fogja közös akarattal végrehajtani. Így úgy képzelem, hogy a román nép büszkeségét ki lehetne elégíteni.” Amikor némi szánakozással a magyar politika baklövéseiről, a felesleges oroszországi vérengzésekről beszélt, felötölhetett benne a román politikai körökben ismert mondás: „Szerencsénk, hogy nem tudunk akkora nagy ostobaságot csinálni, hogy a magyarok ne válaszoljanak még nagyobbal.” De majd két év múlva Háromszéken az ő nevét viselő bandák gyilkoltak magyarokat, ami a pax sovieticát legitimálta.

De mi van most? – kérdi a koldus és a királyfi. Kinek használ az, hogy a magyarok trianoni emlékművet emelnek? Nem baj, ha nem felejtik – mondhatja a történész, csak jó legyen. Igen, de uszítanak – hangzik az ellenvetés. Viszontválasz: meg is nyugtathatnak. Hiszen megnyugtató, hogy forrásokat adnak ki, és azokat tárgyszerűen értelmezik. Nem baj, ha legalább tudjuk, mi történt velünk és világunkkal, és jobban tudjuk, mi áll hatalmunkban, és mi múlik rajtunk – magyarokon és románokon. Felül tudunk-e kerekedni a sorson? Igen, ha mi is akarjuk, és ha Isten is úgy akarja… 


/Indulókép: Gheorghe Mardarescu tábornok, a Budapestet 1919-ben megszálló román csapatok parancsnoka szobrának felavatása Kolozsvárott, 2019-ben. Fotó: Inquam Photos/Radul Stef/