A_nép_ellensége_fotó_Bereczky_Sándor-9285.jpg

Dér András és Uray Péter, a POSZT két válogatója a versenyprogramba bekerült előadásokról, a Feketeszárú cseresznyéről, A vadkacsáról, A társadalom támaszairól és A nép ellenségéről.

Olvassa el a  páros interjú első, második és harmadik részét is! 

Legutóbb olyan előadásokról beszélgettünk, amelyek kortársunkká tették a klasszikusokat. Ugyanis a válogatásotokba a klasszikusoknak olyan bemutatói kerültek, amelyek újragondolták, saját vízióvá alakították a sokat játszott műveket.

Dér András: Valóban nem „klasszikus” előadások szerepelnek a listánkon, de vannak benne hagyományosabb produkciók is. Például A Nyugat császára vagy A Vágy nevű villamos című székesfehérvári előadás, amiről korábban beszélgettünk.

Uray Péter: A székesfehérvári előadás a kortárs múltból ismerős terével vagy a Pesti Színházban látott játék a maga vadnyugati díszletével és a közönséggel való kommunikációjával közvetlenné tette számunkra a két darab befogadását.

D. A.: És ezt a Tennessee Williams-bemutatót is meghatározta az átírás igénye, ami sok, általunk kedvelt előadást jellemzett. Például a miskolci Feketeszárú cseresznyét, ami összhatásában szintén hagyományosabb előadás, miközben számtalan vendégszöveget hív segítségül, és a hipertextualitás jelenléte itt is egyfajta montázstechnikával kapcsolódik össze. Úgy tűnik, az ilyen jellegű munka számunkra vonzó eredményeket hozott.

U. P.: A versenyprogram alapvetően útkereső, a hagyományosnak számító színpadi formákat újragondoló előadásokból áll. Utólag azt gondolom, hogy az erre utaló jelek fontosak voltak a számunkra a válogatás egy éve alatt.

Feketeszárú cseresznye

András hagyományosabb előadásnak nevezte Hunyady Sándor darabjának miskolci bemutatóját. Pedig Szőcs Artur a mű színpadi hagyományától eltérő módon rendezte meg a darabot. Például a zenét és a táncot a szöveggel szinte egyenrangú kifejezőeszközzé tette. Így jóval összetettebb hangulatok és gondolatok születtek.

D. A.: Ez igaz. De ha összevetjük például az Örkény Színházban látott Shaxpeare mosóval, akkor ez mégiscsak egy mérsékeltebb formanyelvű előadás. Azt is mondhatjuk rá, hogy programdarab, hisz Trianon-évfordulóra készült. Ez az érzékeny és aktuális téma is fontossá tette a bemutatót.

Az 1930-as vígszínházi ősbemutató hatalmas sikere is elsősorban annak tudható be, hogy a darab a Trianon-traumát próbálta feldolgozni.

Szőcs Artur úgy alkalmazta színpadra és úgy gondolta tovább Hunyady művét, hogy nagyon elevenné, ugyanakkor fájdalmasan széppé tette. Egy szerelmi háromszög történetében jelenik meg az a máig ható, megoldhatatlan probléma, amit Trianon jelent a magyar társadalom számára. És közben egy soknemzetiségű ország állapotáról beszél, a kultúrák közötti eltérésekről, a habitusok, az érzelmi állapotok különbségeiről, hatalmi konfliktusról. Mindezt nem szentimentálisan vagy nacionalista hévvel teszi, hanem inkább posztmodern távolságtartással, mégis meghatározó a mély emberi megértés. Ez ritka a mai színpadon.

/Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye, Miskolci Nemzeti Színház Rendezte: Szőcs Artur Fotó: Gálos Mihály Samu/

U. P.: Gazdag és komplex előadás a Feketeszárú cseresznye. Nemcsak a történelmi helyzet etnikai viszonyait, illetve identitásproblémáit bontja ki sémáktól mentesen, hanem a szerelmi háromszög érzelmi rétegeit is. A történetben szereplő figurákat egyénítetten, a helyzeteket sokszínűen ábrázolja. Fontos a zene és a tánc szervező jelenléte a játékban. Stílus és formateremtő, ahogy a különféle műfajú színpadi jelek harmonizálnak egymással.

D. A.: Hunyady remek drámáját Szőcs vendégszövegekkel egészíti ki, amelyek például az I. világháborúba induló katonák későbbi sorsát jelzik. De a halott katonák és civilek néma jelenléte is fontos rendezői eszköz, ez is a történet továbbgondolását szolgálja. Dusán ebben a helyzetben, zsebében két csőre töltött pisztollyal, nem tehet mást, mint hogy öngyilkos lesz. A szerelmesek – Dusán felesége és a magyar főszolgabíró – nem őrült szerelmi extázisban, hanem bizonytalanságban utaznak el. Mély szeretet és megértés áradt az előadásból, ami lenyűgöző volt.

U. P.: Volt, amikor azt éreztem – különösen az elején –, hogy egy-egy jelenet túl hosszan bomlik ki, mert én már haladtam volna tovább a történettel, de aztán bevont a játék, és akadálytalanul vitt tovább magával. Nagy titka ennek a bemutatónak az a színészi gazdagság, ami a miskolci társulatot ma jellemzi. Lajos András pontosan értelmezett helyzetei, játékának dinamikája és Dusán figurájában megélt szenvedélyessége lenyűgözött. Hasonlóképpen csodálkoztam rá Czvikker Lilla színészetére is, aki fiatal kora ellenére hozott érett, ebben a szerelmi háromszögben rendkívül finom jeleket mutató figurát.

D. A.: Ne feledkezzünk el a főszolgabírót játszó Bodoky Márkról sem, vagy az egyik katonatisztet alakító Simon Zoltánról. Őt szinte mindegyik miskolci előadásban láttuk, és mindig nagyszerű volt. Miközben én is azt érzem, hogy igazságtalan bárkit is kiemelni az előadásból, mert a Feketeszárú cseresznyét elsősorban a nagyon jó szellemű, kiegyensúlyozott csapatmunka teszi emlékezetessé. Érdeklődéssel figyeltem a hosszabb jeleneteket is, nem untam őket. Összetett rendezői feladat volt ekkora színészgárdát mozgatni, koreográfiával, élő zenével, működésbe hozott színpadtechnikával, az összhatást szolgáló díszlettel és jelmezzel. De ezt Szőcs Artur remekül megoldotta, egységes előadást hozott létre. Visszatérve az eredeti kérdésedhez, számomra egyenesen lenyűgöző volt, hogy rendezők, dramaturgok milyen bátran nyúlnak hozzá a darabokhoz, emelnek be vendégszövegeket, zenéket, egyéb utalásokat, gondolják tovább a klasszikus vagy klasszikussá váló műveket, bontják fel a tér-idő kontinuitást. A hipertextualitás és az intertextualitás ma már a színház természetes kifejezésmódja. Nemcsak a Feketeszárú cseresznyét vagy a Shaxpeare mosót jellemezte, hanem például a Sepsiszentgyörgyön bemutatott Ibsen-darabot, A társadalom támaszait is…

A vadkacsa

Vagy a Miskolcról beválogatott másik előadást, A vadkacsát is.

D. A.: Itt szintén Ibsen darabja volt a kiindulópont, de ezt Simon Stone The Daughter című Vadkacsa-interpretációjú filmje alapján gondolták tovább. A forgatókönyv Ibsen darabjának újraértelmezése, de a próbák során ezt még a színészek élményanyagával is kiegészítették, amit Rusznyák Gábor rendezése szintén beépített a darabba. Egy hihetetlenül vibráló előadás született így.

U. P.: Remekül kitalált az előadás vizuális világa. Tele van titokkal: rejtett zugok minden irányban, kukucskáló ablakok a fő játéktér hátfalán, jól szervezett járások, illetve az erős hatású hátsó tér, ami lehet pince, külső terület vagy akár a múltbeli történések visszaidézésének tudatalatti tere is. Ebben a szcenikai környezetben a színészek megrendítően közvetlen, részletgazdag játékot mutatnak, és finom eszközökkel, de ugyanakkor egy pillanatra sem engedve el minket visznek végig az előadáson.

/A vadkacsa, Miskolci Nemzeti Színház rendező: Rusznyák Gábor/

D. A: Valóban ügyesen alakították a történetet, formálták át az ibseni szerepeket a miskolci változatban. Összevontak motívumokat, felerősítettek bizonyos szálakat. Például itt nemcsak azzal az alapproblémával találkozunk, ami a többi beválogatott Ibsen-előadást is meghatározta: a hatalomra került helyi kiskirály különféle konfliktusaival. A távolról visszatért tékozló fiú jelenléte felerősített egy másik problémát is. Rusznyák Gábor rendezésében még hangsúlyosabbá, ugyanakkor még ellentmondásosabbá vált az Ibsen-darabban is szereplő bibliai értelemben vett jótevő. Ő az igazságra és az igazmondásra törekszik, és nem veszi észre, mennyire ártalmas lehet, ha beavatkozik a helyi eseményekbe. Mindenáron a bibliai intenciók alapján akar cselekedni, és a lelkiismeretétől vezérelve rendre kimondja az igazságot, feltárja a bűnt, nem törődve azzal, hogy mi történik az itt maradottakkal, ha majd ő eltávozik. Hasonló felvetéssel már Dosztojevszkijnél is találkozunk, amit aztán Visconti a (Nemzeti Színházban játszott) Rocco és fivéreiben izgalmasan gondolt tovább az angyali fiútestvér figurájában, aki végtelen jósága révén végül is áldozattá teszi a prostituált lányt. És ebben ő tagadhatatlanul bűnrészes. A vadkacsában is effajta angyali jóságnak az árnyéka vetül a történetre. Tehát nemcsak társadalmi dráma A vadkacsa miskolci változata, hanem nagyon izgalmas lélektani, egzisztenciális és akár teológiai problémákat is felvető előadás.

Kortársunk, Ibsen

A válogatásokban A vadkacsa mellett még két másik Ibsen-előadás is szerepel.

D. A: Egy negyediket is beválogattam volna, a kolozsvári Nórát, hogy még erőteljesebb legyen Ibsen jelenléte. Jó és fontos előadások születtek a műveiből. A három beválogatott darab a norvég mester társadalmi drámái közé tartozik, de az előadások a jelenkor problémáira reflektálnak…

Kortársunkká vált Ibsen?

U. P.: Feltétlenül. Mindhárom előadás nagyon pontosan fogalmaz meg mára vonatkozó észrevételeket. Annyira mélyrehatóan elemzi és működteti az emberi viszonyokat, hogy sokkal több jelenik meg bennük, mint szimpla társadalomkritika vagy a politika működésének jellemrajza.

D. A.: A 2013-as, Zsámbéki Gábor rendezte A nép ellensége a Katonában is erős volt, vagy a 2016-os Székely Kriszta Nóra-rendezése. Tehát Ibsen már egy ideje kortársunk. 

A mostani Ibsen-előadások a legmarkánsabban a hatalomba kerülő ember gerincének elferdülésével, megroppanásával foglalkoznak, illetve azzal, ahogy a jó szándékú ember találkozik a hatalmi mechanizmussal. Továbbá hogy ennek milyen következményei vannak, miként hat magára az emberre, illetve a szűkebb és tágabb környezetére. Mindegyik darabban van valami ősbűn, jó szándékkal elkövetett, de törvénybe ütköző cselekedet, ami nem marad következmények nélkül. Mert azt taglalják ezek az előadások, ha bármilyen célból is vétünk a tízparancsolat ellen, az mindenképpen visszahullik ránk. Erről nagyon különféle módon, de egyaránt izgalmasan beszél a három előadás. Színházi nyelvükben, narratívájukban is másképp nyúlnak Ibsenhez.

A társadalom támaszai

U. P.: A Sepsiszentgyörgyön bemutatott A társadalom támaszai előadás – szemben A vadkacsa összetett díszletvilágával – puritán, de ugyanakkor rendkívül jól működő színpadi térben játszódik. A színészek állnak a középpontban, és a Tamási Áron Színház társulatának tagjai erős és gazdag jelenléttel vesznek részt a játékban. Patikamérlegen kimért, nagy energiákkal működtetett, évtizedek alatt kiérlelt társulati forma eredménye ez. Meghatározó a fiatal Botos Bálint rendezői jelenléte ebben a munkában. Határozott színészvezetés, markáns szövegváltozat és izgalmas, mélyreható világlátás egy fontos, ritka előadásban. Érződik, hogy mélyen, következetesen végiggondolt problémáról beszél, ugyanakkor ennek a közlendőnek a rendszerét lépésről lépésre építi fel, és összességében olyan víziót teremt, amelynek eredményeként nemcsak a történetet viszem magammal, hanem annak súlyos emberi és gondolati terheit is. A társadalom támaszai az elmúlt egy év talán legfontosabb munkája a számomra.

D. A.: Modern, izgalmas stílusú előadás, amely érzékeny, jó tempójú, finom eszközöket használó színészi játékra épül. Botos Bálint rendező azt is meg merte tenni, hogy a kicsit megengedőre sikeredett ibseni zárójelenetet levágja. Inkább csak sejteti, hogy esetleg a bűnbánatig, a nyilvános vezeklésig is eljuthat a főszereplő, de nyitva hagyja a történetet. Így az a kérdés merül fel bennünk, hogyan tudnak ezek az emberek a történtek után tovább létezni? Tudnak-e majd egymás szemébe nézni, kaphatnak-e majd megbocsátást? Képesek-e kibeszélni, ami történt? Lesz-e bennük annyi erő, életigenlés, kegyelem, hogy tovább tudjanak együtt élni?

A nép ellensége

A harmadik Ibsen-előadás is határon túli, marosvásárhelyi.

D. A.: A nép ellensége is fontos bemutató. Elsősorban az teszi különlegessé, ahogy a nézőkkel kommunikál. Úgy alakítják a színpadot, hogy a játéktér és a nézőtér szinte egybeolvad, és ez áttöri azt a bizonyos negyedik falat, azaz részesei leszünk a történetnek is. Felháborodunk azon, amit látunk, és részt akarunk venni az eseményekben. A szemünk előtt zajlik a hatalom manipulációja, a vak is látja, hogy csalás történik, de nem tudunk ellene semmit tenni, mert a hatalom kezében van minden eszköz. Például kikapcsolhatja a mikrofonokat, megvonhatja bárkitől a szót, elnémíthat, megalázhat minket, kijátszhat bennünket egymás ellen. Tehát Keresztes Attila rendezése nagyon izgalmasan kapcsolja össze a klasszikus drámai struktúrát a jelenkor politikai légkörével.

U. P.:  Az előadásban a színészek formálta alakok közötti kommunikáció annyira természetesnek, egyszerűnek tűnik, hogy eleve egyfajta rokoni, baráti érdeklődéssel szemléljük az eseményeket. Aztán ahogy megy előre a történet, a főszereplő helyzete egyre szorongatóbbá, a szereplők közötti viszonyok egyre feszültebbé és átjárhatatlanabbá válnak, úgy lesznek a játéktér két oldalán ülő nézők egyre inkább érintettjei az előadásnak. Egészen addig, amíg egy erőteljes gesztussal meg nem nyílik a játék a közönség felé. Mi is a népgyűlés résztvevőivé válunk, hozzászólhatunk a vitához, sőt, elvileg döntést is hozhatunk. Először nehéz volt nem részt venni a kommunikációban, de amikor azon kaptam magam, hogy már jó ideje próbálok érvényt szerezni a véleményemnek, olyan indulat támadt bennem, hogy fel akartam állni és azt kiabálni, hogy nem hagyom jóvá azt, ami itt történik...

A következő részben a versenyprogram kortárs műveiről lesz szó. 

/Indulókép: Henrik Ibsen: A nép ellensége, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, rendező: Keresztes Attila Fotó: Bereczky Sándor/