Sz. Á. 37_Kesoi uzenet Korniss Dezsonek I.JPG

„Nem leszünk ott, pajtás,

  mikor megbékülnek” (?)

(Ady Endre: Két kuruc beszélget)

Amikor Mária Terézia – 1777-ben –   törvénybe iktatta a Ratio Educationist, a magyarországi politikai hatalom és a nemzeti kultúra kapcsolatában új korszak kezdődött: az állami/bürokratikus és az autonóm/kulturális intézmények közötti hol enyhülő, hol kiéleződő hatalmi-politikai konfliktusok korszaka. A legrangosabb köz- és felsőoktatási intézményeket működtető protestáns egyházak tiltakoztak az állami beavatkozás ellen, a kancellária szigorú szankciókkal fenyegette az ellenállókat. A kor legnagyobb tekintélyű, tehetségű és befolyású literátus értelmiségi alakja, a Ratiót pártoló Bessenyei György pedig – aki nemcsak az uralkodónő testőre volt, hanem hithű kálvinistaként a magyar protestáns felekezetek bécsi ügyvivője is – belátta a két fél közötti közvetítés reménytelenségét. Előbb katolizált, majd lemondott udvari tisztségeiről, hogy élete hátra lévő évtizedeit „bihari remeteként” az írásnak, az alkotásnak szentelje.

Lehet ezt a történetet egy olyan virtuális épület alaprajzának tekinteni, amelyen már jól kivehető a modern kultúra „létszerkezetének” három oszlopa: az állam, az iskola és az alkotó értelmiségi.  Létezésük értelme egymásrautaltságuk felismerése nélkül nem fejthető meg, ám ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolatukat alá-fölérendeltségi viszony határozza meg. Akármelyik szereplő billentse is maga felé a szerkezet súlypontját, ha a másik kettő nem erősíti meg a saját pozícióját, az egész építmény ingataggá válik.

Az első nagy statikai erőpróba sikeresnek bizonyult.  Az állam autokratikus természete ez esetben nem ütközött meg a kultúra értékeivel, hiszen a Ratio  lendületet adott a tudományok és a művészetek fejlődésének. A magukat támadva érző protestáns egyházak a korábbiaknál erősebb önvédelemre rendezkedtek be, s ezzel a nemzeti szuverenitás ügyének is élharcosaivá váltak.  A bihari remete, az író-filozófus Bessenyei György pedig lényegesen nagyobb szolgálatot tett a magyar kultúra ügyének, mintha akár egyháza, akár a kancellária alkalmazásában koptatta volna el a tehetségét. 

A Ratio hatásának ismeretében és az azóta eltelt negyed évezred tapasztalatai alapján elmondhatjuk: nem szükségszerű, hogy a politikai rögvalóság és a szellem éteri világa közötti konfliktusok romboló hatásúak legyenek. Olyan sikertörténetekre hivatkozhatunk, mint aminő a dualizmus korában Eötvös József és Trefort Ágoston világszínvonalú oktatáspolitikája és Klebelsberg Kunó – a két világháború közötti –   iskolarendszere volt. Hogy a rendszerváltozás utáni három évtized oktatás- és kultúrpolitikai kísérletei – ideértve a 2020. január 31-én kibocsátott Nemzeti Alaptantervet is – nem illeszthetők ebbe a példatárba, annak okai csak egy több nézőpontú történeti elemzés segítségével tárhatók fel. Miután e nézőpontok feltérképezéséhez részint (I.) a legutóbbi kormányrendelet időzítésének váratlansága, részint (II.) a dokumentum szokatlanul viharos fogadtatása kínál támpontokat, az alábbiakban ezekből kiindulva próbálom az állam, az iskola és az alkotó értelmiség újra feszültté vált viszonyát értelmezni.

I.

Egyetlen olyan szerzőt sem találtam a Tanterv magyar írói arcképcsarnokában, akinek nem látnám a helyét a nemzeti irodalmi kánonban, ezért nem kívánok csatlakozni sem a szakmai, sem a politikai tiltakozóakciókhoz. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szívesen koccintanék azokkal, akik sikerként könyvelik el a tanügy ma még megoldatlan problémáiról zajló érdemi viták befagyasztását. Egykori politikusként jól ismerem az olyan kényszerhelyzeteket, amikor egy intézményhálózat folyamatos működtetésének követelménye azonnali intézkedésekre készteti a döntéshozókat, de jól ismerem e kényszerhelyzetekben születő döntések nehezen kezelhető következményeit is. Miközben tehát tudomásul veszem, hogy az új Nemzeti Alaptanterv törvényerőre emelése aktuálpolitikailag indokolható lehet, aggodalommal tölt el, hogy egy biztatóan indult szakmai diskurzus az oktatási kormányzat és a pedagógustársadalom között hosszú időre elakadhat. S ezt nemcsak azért érzem sajnálatosnak, mert az MMA művészetelméleti folyóiratának két utolsó számában – több mint egy évig tartó előkészítés után – publikált művészet- és irodalompedagógiai tanulmányok kívül rekedtek a NAT-koncepció kiérlelésének folyamatán, hanem mert ez a koncepció a liberális kollégáinkkal nyílt fórumokon folytatott vitáink eredményeit sem tükrözi.  Pedig amikor a kancelláriaminiszter – ez év elején – bejelentette a dokumentum véglegesítésének újbóli elnapolását, joggal érezhettük azt, hogy a kormányzat   időt adott és teret biztosított a három évtizede zajló kultúrharc békekötéssel történő lezárásához.

II.

A NAT „szokatlanul viharos fogadtatásának” nyilvánvalóan több oka van, s úgy látom, hogy java részük nem szakmai természetű.  A dokumentum végleges változatának készítői s a kormánypárti sajtó őket kritikátlanul védelmükbe vevő publicistái nem figyeltek fel arra a „szellemtörténeti” klímaváltozásra, amely az utóbbi esztendőkben viharos gyorsasággal kezdte átrajzolni a magyar szellemi/kulturális élet harminc évvel ezelőtt kiépült frontvonalait. Várható volt, hogy – mint minden kormányhatározat – ez a dokumentum is fokozni fogja a politikai ellenzék ideológusainak aktivitását, az azonban nem volt prognosztizálható, hogy – alig néhány héttel a dokumentum nyilvánosságra hozatala után –   a kormánypárti publicisták megpróbálják elmosni a balliberális kampánytanácsadók, illetőleg a NAT-tal szemben szakmai kritikát megfogalmazó, többségükben nemzeti-konzervatív értelmiségiek közötti határvonalakat.  („Aki minket bírál, az velük van!”) Veszélyes, a kormány nemzetpolitikáját is veszélyeztető, új keletű ideológiai doktrinerségről van itt szó. Képviselőinek nem tűnik fel, hogy a nyílt társadalmat hirdető globalista balliberálisoknak semmi közük azokhoz a kollégáinkhoz, akik a magyar irodalom nemzeti elkötelezettségű baloldali örökségének védelmében is szót emelnek. Nemzeti fundamentalistáink nem látják, hogy maga a nemzet fogalma is értékeket, érdekeket, felekezeti és világnézeti ellentéteket ütköztető csaták hosszú sorában kristályosodott ki, s hogy legkülönbözőbb változataikban egyidejűleg is jelen lehetnek, jelen vannak. (Nyugtalanító előjeleit tapasztalhatjuk annak, hogy ennek a fajta „nemzeti radikalizmusnak” többek között Ady Endre, Kassák Lajos és Illyés Gyula életműve is áldozatul eshet.)

A fentebb szóba hozott szellemtörténeti klímaváltozásnak éppen az a legfeltűnőbb jele, hogy nem kedvez a történelmünkről folyó higgadt diskurzusoknak. Arra ösztökél, hogy az eseményekről és a főszereplőikről, a művekről és íróikról mondjuk ki a végső ítéletünket, s mellőzzük azokat, akik, akár egy lábjegyzet erejéig is, bírálni merészelnék azokat. Nos, a végső ítéletek kimondását hagyjuk a cinikusokra és a gyűlölködőkre, a rajongókra és a hóbortosokra. Különösen az olyan helyzetekben, aminőket az idei esztendő kínál: amikor a jubileumi megemlékezések alkalmával közelebb juthatunk legdrámaibb sorsfordulóink okainak és következményeinek megértéséhez.  Történetesen Trianonhoz és a rendszerváltozáshoz. E diskurzusok során egyszerre kell számon tartanunk, hogy vitapartnereinknek – mindkét oldalról – leplezetlen politikai céljai lehetnek, s azt is, hogy a parlamentáris demokráciákban semmilyen eszmei és spirituális érték iránti érzelmi és morális elkötelezettség nem kérhető számon. Nem azt jelenti ez, hogy közömbösöknek kellene lennünk a nemzeti létkérdések iránt. „Csupán” azt, hogy nyugodtan támaszkodhatunk a nemzeti tudományok (történetírás, irodalomtörténet, néprajz, zenetudomány, művészettörténet, nyelvtudomány, orientalisztika, filozófia) XIX. és XX. századi eredményeire. Azokra a kutatásokra, amelyek a posztmodern történetfilozófiákkal és esztétikai teóriákkal szemben is kivédték a történeti stúdiumok nemzeti narratíváját érő ideológiai és politikai támadásokat (lásd A nemzeti tudományok historikuma.  Kölcsey füzetek, Budapest, 2008)

Végezetül két felvetés megfontolását ajánlom politikusaink figyelmébe.

Az első az egyre súlyosbodó szociális problémát teszi szóvá. Szerencsésebb lett volna, ha a kormány akkor áll elő új tananyagszervezési és módszertani koncepcióval, amikor a közoktatás XXI. századi követelményeit kielégítő gazdasági feltételrendszert is biztosítani tudja. Nem célszerű a pedagógusok jövedelmének folyamatos emelkedésére hivatkozni olyan körülmények között, amikor az emelkedés üteme, s az oktatás-nevelés szakembereinek bérszínvonala – óvodapedagógusainktól kezdve a középiskolai és egyetemi oktatókig – elmarad a dinamikusan növekvő országos átlagbértől. (Megszívlelendő világhírű szociológusunk, Balla Bálint figyelmeztetése, mely szerint a legsúlyosabb szociális feszültséget nem az elemi szükségletek kielégítetlensége, s még csak nem is a gyarapodás reménytelensége, hanem a többség életszínvonalától való lemaradás: a „komparatív szűkösség” élménye okozza.) Nemcsak az érintettek igazságérzetét bántja ez a fajta (s az újabb: az ipari szakmákra felkészítő tanárokra korlátozott 30 százalékos béremelésben megnyilatkozó) diszkrimináció, hanem a pedagógusszakma gyorsuló létszámhiányához, illetőleg a tanári pályára jelentkezők súlyos kontraszelekciójához is vezet.

A másik felvetésem a kötelező olvasmányokra vonatkozik. Azt gondolom, hogy – a nyilvánosság előtt zajló, érzelmektől és politikai indulatoktól fűtött viták helyett –az MTA és az MMA irodalomtudósainak, a tanárképző tanszékeknek és a magyartanárok közösségeinek bevonásával két-három évig tartó intenzív eszmecserét kellene folytatni a nemzeti irodalmi kánonról. (Kollégáim készen állnak erre!) Ha ez megtörtént, csak akkor lesz értelme arról vitatkoznunk, hogy a tananyag folyamatos és elkerülhetetlen szelekciója során mely műveket nem szabad kiiktatni újraértelmezésük kísérlete nélkül (pusztán a nyelvi nehézségeikre és a tanulók olvasási szokásainak változására történő hivatkozással), s hogy kik legyenek az iskolai kánonnak a közelmúlt és a jelenkor irodalmát is képviselő új szereplői.

Töprengéseim epilógusaként álljon itt liberális vitapartnerem, Szilágyi Ákos A kékek és a zöldek című, 2010-ben megjelent könyvének néhány sora.

„Nem kell hozzá látnoki tehetség, hogy megállapítsuk: a rendszerváltás befejezésének műve – politikai értelemben – most már minden bizonnyal a jobboldalnak jut osztályrészül… (legvalószínűbb 2010 után) és ennek megfelelően ez a befejezés illiberális lesz. E sorok íróját ez a kilátás nem tölti el pezsgő örömmel: […] De most nem erről van szó […] Az illiberális lezárásának is ugyanaz a két előfeltétele, mint volt (illetve lett volna) a liberális lezárásnak:  az egyik a demokrácia (ez esetben az illiberális demokrácia)  magyar módjának  „feltalálása” (ahogyan –  akár tetszik ez a mód valakinek, akár nem –  igenis létezik konszolidált demokrácia cseh módra, szlovák módra,  román módra, sőt még orosz módra is, mint ahogyan a demokrácia konkrét társadalmi működési módjában tegnap is, ma is óriási különbségek voltak és vannak a svájci,  a japán, a német, a francia, a dél-koreai vagy az amerikai demokráciák között). A másik föltétel pedig a társadalmi béke –  mindenekelőtt a középosztályon belüli béke – helyreállításához  elengedhetetlen politikai béke vagy legalábbis „fegyverszüneti egyezmény” megkötése az egymással csaknem húsz éve (de tíz éve biztosan)  permanens hideg polgárháborúban álló magyar jobboldal és baloldal és a mögéjük felsorakoztatott középosztályi csoportok között.  A magyar jobboldalra minden eddiginél nagyobb felelősség hárul, mert minden eddiginél nagyobb a tét. Most aztán tényleg megmutathatja elhivatottságát, hogy mennyivel többre képes a baloldalnál.”

Kulin Ferenc korábbi írása a Nemzeti alaptantervrő itt olvasható el. 

/Illusztráció: Szabados Árpád: Késői üzenet Korniss Dezsőnek/

Címkék: