Horkay1.jpg

Az öregedés kétségtelen jele, amikor  az ember észreveszi, hogy rettenetesen unja azt, amivel évről évre nyakon öntik az aktualitást a maguk módján értelmező médiumok.

Karácsonykor tetőzik ez az áradat, mert az annyival fontosabb a médiában minden más ünnepnél, amennyivel a kereskedelem is nagyobb hasznot vár tőle, és ebből (a GDP-t kétségkívül kedvezően befolyásoló) gigaprojektből nem lehet kimaradni. Ezért az éter csatornái kivételes buzgalommal zúdítják nyakunkba a tudálékosság gyöngyeit, s ebben a zuhatagban sikeresen keverednek tényleges és félinformációk, és bulvárosodnak lényeges gondolatok is. 2020 karácsonyán (is) megtudhattuk, hogy a betlehemi csillag nem üstökös volt, hanem egy ritka bolygóegyüttállás, aminek látványára hónapokon át készültünk, hogy bekövetkeztekor semmit se lássunk belőle, de sebaj, majd nyolcszáz év múlva bepótolhatjuk. Nem lelkesítenek a néprajzi összefoglalók sem a betlehemezésről, a kántálásról, a regölésről s egyebekről, mert szinte tegnap volt, hogy egy esztendeje – de nemcsak egy, hanem öt, meg tíz, meg akárhány éve – ugyanezt, többnyire ugyanazoktól a szakértőktől hallottam. Az sem hoz lázba, hogy ismételten fölvilágosítanak arról, hogy a fehér karácsony éppoly ritka, mint a fehér holló, és hogy a karácsonyfa-állítás szokását nálunk Brunszvik Teréz vagy a Podmaniczky család honosította meg, amúgy pedig vannak pogány kori előzményei, és hogy az ilyenkor árult fenyő éppolyan mezőgazdasági termény, mint a kukorica, tehát nem kell krokodilkönnyeket hullajtva siratni kivágását, és hogy a holland és dán import sem kerül többe (vagy mégis), mint a zalai fenyő, de komposztálása a fenntarthatóságot szolgálja, ami nem mondható el a környezet védelmének jelszavával Kínából idecígölt műanyag fenyőfa-imitációkról, pedig azokat elvben többször is föl lehet használni, de nem a gyakorlatban, mert a műfenyő környezeti lábnyoma csak akkor kisebb a valódiénál, ha tizenötször (mások szerint tízszer, megint mások szerint huszonötször) állítják fel őket. (A magam részéről az igazi fenyő híve vagyok, mert közvetlen tapasztalatok nélkül is azt gondolom, hadd legyek profán, hogy a guminők-szexbabák sem pótolják a valódi szerelmet, bár bizonyára kevésbé szennyezik a környezetet, mint az igazi nők, akiket nem lehet újrafeldolgozni.) Ha túljutunk ezen a kérdésen, napi öt műsorblokkban ismétlődnek elcsicsergett vagy elhadart tudósítások és összefoglalások arról, hogy karácsonykor a népek halat esznek vagy töltött káposztát, utána pedig bejglit, diósat és mákosat, aztán szilveszterkor jöhet a virsli és a kocsonya, hogy végül pezsgőbe fojtsuk az ünnepi traumát. (A tankpezsgő és a methode classique közti különbség mellékelve.) De még nincs vége! Újévkor megtudhatjuk: merőben önkényes, hogy ekkor kezdődik a polgári év, vízkeresztkor, hogy a háromkirályok valójában a napkeleti bölcsek, majd a farsang kezdetét az ügyeletes riporterek a „karneváli szezon” nyitányának nevezik, és elmondják, hogy hamvazószerdáig tart, amikor búcsút mondhatunk a húsételeknek (carnevale), húsvétkor végre fölvilágosodhatunk, hogy a piros tojást egyszerű fordítási hiba miatt hozza a nyúl.

Vagyok olyan gonosz, hogy azt reméljem, ugyanúgy unják, sőt utálják már ezt az összefoglalót, mint én, mert az azt jelenti, hogy sikerült megmutatnom, mi keseríti meg számomra az ünnepet. Nem az, hogy karácsonykor karácsonyi témák szerepelnek a hömpölygő szövegfolyamban, hanem az igénytelen rutin. A selejt permanens ellenforradalma.

Kodály Zoltán 1961-ben az akadémiai Népzenekutató Csoport tagjait megbízta, hogy hallgassák a rádió népzenei műsorait, és tapasztalataikról számoljanak be neki, mert úgy látta, hogy amit a műsorkészítők csinálnak, az népbutítás, a magyar (nép)zenei hagyo-mány meghamisítása. Nem azt gondolta, hogy a rádiónak kizárólag régi stílusú népdalokat kellene sugároznia: elismerte a magyar nóta és a cigányzene értékét, de a mindent egybemosó, műfajokat vegyítő igénytelenség fölháborította.

Vajon mi történne, ha a mai, a valahai többszörösére növekedett adásidőben elhangzottakat szakemberek szemléznék? Még az is lehet, hogy az átlag nem lenne lesújtó: vannak kiváló történelmi műsorok, irodalmi és zenei adások, felkészült munkatársak készítette kitűnő beszélgetések, interjúk tüneményes emberekkel (de még ők sem lehetnek mind Böjte Csaba). Ezeket többnyire tudatos médiafogyasztók szűk köre hallgatja. A közönség azonban egyszerűen csak benyom egy gombot az autóban, konyhában, műhelyben, aztán szól, ami szól, főként töltelékzene és töltelékszöveg. Úgyse figyel rá senki, és miért fáj nekem, ha találkozik a hallgató és a műsorkészítő igénytelensége: a kereskedelem feladata, hogy megteremtse a kereslet és a kínálat összhangját.

Hogy a média olyan autoritás, ami bármit hitelesíthet? És kínálhatna valódi értékeket? És ha nem él ezzel a lehetőséggel, azzal megalázza fogyasztóit (akik ezt azért nem veszik észre, mert éppen ettől a médiától tanultak igénytelenséget)? Nem számít. 
A karácsonyprojekt lezárult, felejtse el. Van rá egy éve.