Kőhalmi Grósz Pozsgay 1988.jpg

Milyen magyar filmgyártás, milyen magyar filmművészet? Milyen rendszerből? Milyen rendszerbe? A történésznek elemeznie kell, hogy milyen népköztársaságból váltottunk 1989–90-ben, és milyen köztársaság jött létre. A filmtörténész feladata hasonló.

Közmegegyezés (és nosztalgia) tárgya, hogy az 1961-től 1971-ig, a Megszállottaktól a Szindbádig tartó évtized a magyar film aranykora” volt. Az 1970-es és az 1980-as évek filmtörténeti képe kuszább. Az aranykorban összekovácsolódott egy imaginárius közösség, amelyet „A SZAKMA” címen szoktunk emlegetni. A rákövetkező, szürkébb években „a szakma” szolidaritása meglazult, kirajzolódtak törésvonalak. Csoportok különültek el politikai-ideológiai és generációs erőterek alapján. Míg az aranykorban egyértelmű volt, hogy a legjobb filmeket az ókonzervatív bolsevik Papp Sándor filmfőigazgatóval szemben kell kiharcolni, toleránsabb utódai (például Újhelyi Szilárd, Szabó B. István) esetében ez már bonyolultabb képlet volt.

A diktatúra sötét oldalát az évtizedeken át vissza-visszatérő betiltások, megcsonkítások, forgatókönyv-visszautasítások jelzik. Azonban „a szakma” az utolsó másfél évtizedben már nem mindig zár össze a hatalommal szemben, sőt… Híres eset, amikor a Bástyasétány 74 című film vitáján Gazdag Gyula rendező jó nevű kollégái, barátai is a film betiltása mellett foglalnak állást – évtizedes sértődéseket, sebeket okozva. Ugyancsak híres eset a Társulás Stúdió megszüntetése 1985-ben. A Társulást 1981-ben harcolta-diplomáciázta ki Dárday István és néhány kollégája, a filmgyár meglévő négy stúdiója mellé ötödikként. Bár a Társulás csak feleannyi pénzt kapott az államtól, mint a többi stúdió, azzal is a többiek lehetőségei csökkentek. A Társulás könnyű célpont volt: filmjeik hol esztétikailag, hol politikailag, hol mindkét szempontból radikálisak, elvtárspukkasztók voltak. Dárdayék mellett itt dolgozott Bódy Gábor, Jeles András, a Gulyás fivérek, Gyöngyössy-Kabay, Tarr Béla. A négy régi stúdió jeles filmalkotói (neveket itt nem írok) bizony összefogtak, és elérték a Filmfőigazgatóságnál a Társulás megszüntetését. Tehát „a szakma” (egyik része) „a szakma” (másik, kisebb, fiatalabb része) ellen.

Ez már Kőhalmi elvtárs filmfőigazgatósága alatt történt. Kőhalmi Ferenc, aki elvtársabb már nem is lehetett volna: a keletnémet magyar vendégmunkások országos KISZ-titkárából a pártfolyóirat, a Társadalmi Szemle szerkesztőségén át ejtőernyőzött a minisztériumba, a filmszakma élére. (Két másik elvtárssal, Port Ferenccel és Szekeres Lászlóval együtt ők voltak a három NDK-s a vezetésben.) Egyik akkori munkatársa emlékei szerint kezdetben Kőhalmi csak Leninről és Bolyairól tudott beszélni. (Igen, a nagy erdélyi matematikusról.) Joggal tartottak tőle, hogy egy új Papp Sándor érkezett. Nem így történt, az idők sem azok voltak már, és a személy sem az volt.

/Kőhalmi Ferenc, A Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatóságának főigazgatója beszél a Magyar-Szovjet Baráti Társaság ünnepségén, 1989. november 7.  A  főigazgató mellett Apró Antal, az MSZBT elnöke áll. Fotó: Cseke Csilla/MTI/

Kőhalmi hihetetlen munkabírással vetette bele magát feladataiba, legendás volt reggel hétórás munkakezdése (van, aki hat órára emlékszik…) és késő estig tartó megbeszélései. Mindenkit fogadott, mindenhova elment, egyre kevesebbet beszélt és írt Leninről, egyre többet a filmipar megújulásáról. Komolyan vette a mondást: „Az úttörő ahol tud, segít.” Egy évvel azután, hogy megszüntette a Társulást, felajánlott Dárdaynak egy szobát, egy titkárnőt és egy „költséghelyet” némi – csekély – pénzzel, ahol beindult a Társulás lassú feléledése – Mozgókép Innovációs Társulás néven. Egész történetünk kapcsán elmondható, hogy Kőhalminak volt két fantasztikus előnye: szemben apparátusbeli riválisaival, nem akart vagyonra szert tenni, és szemben a filmszakma nagyjaival, nem akart filmeket rendezni.

Megkezdődött a filmforgalmazás lassú átalakulása, több lett a külföldi film, visszaesett a magyar filmek nézettsége, viszont moziba kerültek korábban betiltott alkotások is. 1987-ben a négy játékfilmstúdió kivált a filmgyár kereteiből. Megmaradtak állami tulajdonban, állami támogatásból éltek, de gyakorlatilag önállóan dönthettek készülő filmjeikről. A filmipar bekapcsolódott az országos pezsgésbe: „gazdasági munkaközösségek”, majd kft.-k alakultak, réseket kerestek a tervgazdaság rogyadozó falán. Ne feledjük azonban, hogy még élt a diktatúra: bár 1988-tól világútlevéllel lehetett utazni, a határon testi motozásnak vetették alá a politikailag gyanús elemeket, a titkosszolgálat még 1990 elején is gyűjtötte a besúgók jelentéseit az ellenzékről, és 1989-ig fegyverben volt a párt hűséges gárdája, a munkásőrség. (Számos tagjuk volt a filmgyár dolgozói között is; akadt, aki pisztolyát munkahelyén is mutogatta.) Mindezen túl hazánkban állomásozott a szovjet hadsereg másfél százezer katonája. Lehetett kívánni és remélni a rendszerváltozást, de idejét nem lehetett tudni. Akik tehát a változásra tették tétjeiket, cégeket gründoltak – szerencsejátékot vállaltak. Volt, aki nyert.

1989 második felében a politikai események felgyorsultak, az már bizonyossá lett, hogy lesz változás. A nagypolitika kevéssé figyelt a filmszakma jövőjére. A pártvezérlés már megszűnt. A piacgazdaság már beszivárgott. Azt a szakmában mindenki tudta, hogy egy kis piacon, mint a magyar, tartósan nem lehet állami támogatás nélkül játékfilmeket gyártani. Nagy egyetértés volt abban, hogy az állam csak adja a pénzt, de ne szóljon bele a készülő filmekbe. Ki-ki nyelvismerete és kapcsolatai szerint a francia vagy a (nyugat)német filmtámogatási rendszert tanulmányozta, az angol példák (az amerikai filmipar közelsége miatt) kevésbé tűntek használhatónak.

A magyar politikai gondolkodás Kossuth és Petőfi óta sajtószabadság-központú. George Gerbner, a jeles magyar származású amerikai médiakutató száz évvel később ezt egy kicsit másképp látta. A médiaiparban – és a filmgyártás is idetartozik – az első kérdés, hogy ki hozza meg a gyártási döntéseket. Valakinek mindig el kell fogadnia (vagy éppen vissza kell utasítania) egy forgatókönyvet, pénzt kell adnia rá. A kész termék cenzurális jóváhagyása fontos, de másodlagos. A sajtó szabadsága alapfeltétel, de nem a problémák megoldása.

A négy állami játékfilmstúdió érdeke az volt, hogy ők kapják az állami támogatás „megfelelő” (azaz túlnyomó) részét. Már bizonytalanabb volt a dokumentumfilmeket és videókat gyártó MOVI és a Pannónia (az animációs filmek stúdiója) helyzete, a Filmlaboratóriumról és magáról a MAFILM-ről nem is beszélve. Kérdésessé vált a Magyar Filmintézet, benne a filmarchívum sorsa. Ráadásul megkezdődött a szakma vállalkozóvá (részben kényszervállalkozóvá) válása. Csábítónak látszott, hogy a (neves) rendezők legyenek producerek is, azaz filmjüket a saját cégük készítse – akár az állami stúdió számára, és mindenképpen (jelentős) állami pénzből. Ne firtassuk, hogy ezek az álmok reálisak voltak-e. Egy jelentős réteg mindenképpen perspektívátlannak érezte magát: a „fiatal” filmesek. Azért az idézőjel, mert ezek a fiatalok olykor már a negyvenhez közeledtek.

A botrány az 1990. február 2-ától 8-áig lezajlott XXII. Magyar Filmszemlén tört ki. A fenti értelemben „fiatal” alkotók egy csoportja már az előző év végétől találkozott, szervezkedett, koncepciót készített. Magjuk a főiskolán tíz éve, 1979-ben végzett csapat volt, de a közeli évjáratokból is sokan csatlakoztak hozzájuk. Fiatal Magyar Filmkészítőknek nevezték magukat, ebből lett a FiFi rövidítés. Jó időzítéssel, a kor civil technikáit ügyesen használva, három „nagy durranást” terveztek, és meg is valósították ezeket. A program szerint a filmszemlét Jancsó Miklós nyitotta volna meg. „Jancsóval megbeszéltük, Can Togay kikapta Jancsó kezéből a mikrofont, és elkezdte mondani, hogy elég ebből, és nemzetközi sajtótájékoztatót tartunk. Addigra elkészültek a plakátok, kitettük az oszlopokra, hogy nemzetközi sajtótájékoztató ekkor és ekkor, az új generáció, a filmesek, szóval forradalom! Március tizenötödike! Talpra magyar!” – meséli ma szelíd (ön)iróniával a FiFi egyik vezetője. Kukkantsunk is bele Can Togay cédulájába, csupa nagybetű:


A hétfői sajtótájékoztató idején a FiFi Állásfoglalása már ott függött a Kongresszusi Központ oszlopain, alatta nagy ívpapírokon gyűjtötték a támogató aláírásokat. (Százhúsz gyűlt össze.) Mit írtak alá? (Néhány részlet.) Követeljük, hogy:
1. A Filmfőigazgatóság jogutód nélkül szűnjön meg, és számoljon el a kormánynak és a nyilvánosságnak a különféle állami támogatások felhasználásáról.
2. A márciusi választásokig a kormány rendeljen el moratóriumot, hogy az új legitim kormány beiktatásáig semmiféle lényeges szervezeti és szerkezeti átalakítás ne történjen a filmszakma egész területén.
5. Minden stúdió (vállalat) tételesen számoljon el arról, hogyan és milyen célra költötte el az állami támogatás összegét.
7. A MAFILM ne kössön kizárólagos jogú nemzet-
közi szerződéseket, a jelenleg érvényben lévő szerződéseket mutassa be a Független Jogász Fórumnak.
8. A MAFILM és a MOVI, valamint a filmforgalmazó vállalatok (nemzetközi érdekeltségűek is) függesszék fel részlegeiknek kft.-kbe való tömörítését. A létrejött szerződéseket tárják a szakmai nyilvánosság elé.
9. A filmforgalmazó vállalatok függesszék fel a magyar mozik külföldi és magyar partnerek számára való kiárusítását. Monopóliumok ne jöhessenek létre!
Nem új hatalmi struktúrát akarunk létrehozni, hanem egy esélyegyenlőségen alapuló, demokratikus finanszírozási rendszert, és ésszerű, az állami dotációt piacorientáltan felhasználó filmgyártási és -forgalmazási rendszert.
Csak így maradhat fenn a NEMZETI FILMKULTÚRA.

A harmadik „durranásról” idézzük a Mai Nap tudósítását: „A filmszemle zárónapján a fő »ötletember«, Kőhalmi Ferenc megtapasztalhatta a lassan össznépi tiltakozást személye ellen: záróbeszédének alig hatodik mondatánál, miszerint a filmszemle újabb évgyűrűt rakott a magyar filmművészet fájának törzsére, olyan erőssé vált a majd kétezer résztvevő füttye, dobogása, ritmusos tapsa a teremben, hogy kénytelen volt távozni.”
Kénytelen volt távozni, de csak a teremből. A búcsúzó régi kormánynak (a közelgő szabad választás előtt) és a létrejövő új kormánynak más, nagyobb gondjai voltak, mint hogy filmügyekben döntsenek.
 

(A sorozat második része, ITT olvasható! )


/Indulókép: Grósz Károly (B), Kőhalmi Ferenc és Pozsgay Imre (j) a XX. Magyar Játékfilmszemle szünetében a Budapest Kongresszusi Központban, 1988. február 8-án. Fotó: Friedmann Endre/MTI/