89.jpeg

A legjobb magyar politikai életrajzok erényeivel jellemezhető munka Bajcsy-Zsilinszky Endre fordulatokban gazdag életútját és utóéletét mutatja be, egyúttal– a XX. századi magyar társadalom- és eszmetörténet szinte minden vetületébe betekintést kínál.

 

Bajcsy-Zsilinszky Endre Horthy-korszakkal egybeeső politikai pályafutásáról 1989 előtt visszaemlékezésekből, szöveggyűjteményekből, Dernői Kocsis László 1966-ban megjelent munkájából, majd pedig Vigh Károly és Tilkovszky Loránt egymással vitatkozó könyveiből, tanulmányaiból lehetett tájékozódni. A magyar közemlékezetben főleg a nyilas bíróság által halálra ítélt és 1944 karácsony napján Sopronkőhidán kivégzett németellenes ellenálló, a mártírhalált halt kisgazdapárti politikus képe élt. 1945. május 27-én az Országház előtt, a háború utáni idők legnagyobb temetésén vett tőle búcsút az az új Magyarország, amely vélhetően előbb-utóbb újra börtönbe zárta volna. Hamvait végakaratának megfelelően Tarpán helyezték el. Ott áll ma az a szobra is, amelyet születése centenáriumán, 1986-ban a pesti Deák térre Győrfi Sándor készített, de pár évvel később – a térre tervezett Nemzeti Színház munkálataira hivatkozva – lebontottak. Nevét ma is sok száz utca és tér viseli országszerte, miközben emléke megkopott, háttérbe szorult.

Bartha Ákos nagymonográfiája elsőként dolgozta fel a kritikai történetírás eszközeivel a mindössze ötvennyolc évet élt, sokszólamú – fajvédő, nacionalista, radikális, antiszemita, kisgazda, következetesen németellenes és 1944 őszén a magyar ellenállás vezetését vállaló  – politikus összetett történetét. 

A szerző debreceni egyetemi, doktori éveitől kezdve eddig megjelent munkáival a Horthy-korszak társadalom-, eszme- és politikatörténetének elismert kutatójává vált. Ebben az első igazi nagy könyvében ötéves alapkutatásra, hatalmas forrásanyagra támaszkodott. Megjelenése a szakmán belül és kívül komoly visszhangot váltott ki, amint azt az egymást érő könyvbemutatók, recenziók, interjúk jelzik.

A forrásanyag méretét jól mutatja, hogy csak a kéziratos hagyaték harmincnál több levéltári doboz, nem beszélve a főszereplő által írott könyvekről, memorandumokról, parlamenti és alkalmi beszédekről, az ezernél több újságcikkről és a szövevényes utóélettel kapcsolatos anyagokról. A történész alaposságát bizonyítja, hogy több tucat előtanulmány, forrásközlés mellett elkészítette az életút teljességre törekvő bibliográfiáját, mert a publicisztikai teljesítményben, a grafománia határát súroló íráskényszerben látja a politikus működésének, életmódjának egyik lendkerekét. „Kutatásom célja – írja egyik előtanulmányában – nem egy nemzeti hős porba rántása, hanem az életmű saját kon-textusában történő újraértelmezése. Ez ugyanis nem csupán Bajcsy-Zsilinszky kalandos élete miatt érdekes, de a magyar társadalom- és eszmetörténet szinte minden vetületéhez érdemleges hozzáadott értékkel kecsegtet.”


Bartha Ákos: Bajcsy-Zsilinszky Endre Életút és utóélet
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Budapest, 2019, 657 oldal
 

Saját elemzési szempontjait rögzítve, előre jelezte, tartózkodni kívánt a népi, kisgazda, kommunista értelmezések, illetve „az 1944-es tragikus vég fénytörésében született” emlékápolás, a jobb- és baloldali mítoszok, kultuszépítés elfogultságaitól. 

Arra vállalkozott hát, amit a történetírónak mindig is tennie kellene: elfogulatlanul, kritikusan, külső befolyásoltságtól mentesen, elemző pozícióból vizsgálni és megírni a választott kérdés történetét. Milyen képet rajzolt Bartha Ákos arról a Bajcsy-Zsilinszky Endréről, aki az elmúlt évtizedekben jól láthatóan tartósan kikerült a mindig is huzatos magyar panteonból? Az életrajz egyszerre kínál rengeteg háttérinformációt, tár fel és rögzít elfelejtett eseményeket, rejtve maradt összefüggéseket, mutat be folyamatosan változó személyi kapcsolatokat, mindezekről a kortársak véleményét és a források olvasatát. Ezekbe ágyazva rajzolja meg a főhős összefüggő pályaképét, adja az életút hangsúlyosan ideológiasemleges elemzését. A helyenként szépírói erényeket is felvillantó, máskor a lábjegyzetek józanságára hagyatkozó mű pompás tablót fest a Horthy-korszak sűrű politikai, mozgalmi, értelmiségi, fővárosi, parlamenti, ellenzéki, lapszerkesztői közegéről és a vidéki, főként a parlamenti választások és képviselői munka során megismert bihari és beregi mikrovilágokról.

Bartha Ákos a szarvasi, csabai családi – vagyoni és szellemi – hátteret megrajzolva, a kolozsvári egyetemi éveket, a felkészülést, az előzményeket kibontva a világháborúból világháborúba vezető politika, az életút ellentmondásos döntésein, sorseseményein keresztül vezeti az olvasót. Miközben hol rendíthetetlenül következetesnek, hol sérülékenynek, ellentmondásosnak, megint máskor egyfajta „eltévedt lovasnak” láttatja a becsületére, elveire büszke politikust. Az életpályát – a folyamatos elégedetlenség és kezdeményezőkedv mellett – az időnként egzisztenciális súlyú konfliktusokkal való viaskodás, a messianisztikus lendülettől áthatott végzetszerűség, a „magyar fajiság” küldetéstudata jellemzi.

Politikai-ideológiai értelemben a nacionalizmustól a faji politikáig, az agrárius kisgazda gondolkodástól a baloldali és népfrontos eszményekkel való találkozásig terjed az életút spektruma.

A Nagy Háború frontélménye és tapasztalata, az összeomlás tragédiája egész életét  meghatározó végzetként kódolódott személyes és politikai döntéseibe. A Budapesti Hírlap 1918. október 20-ai számában megjelent Egy katona levele című írásából Bartha  a rövid ideig tartó zavarodottság jeleit olvasta ki: „A »szent határokhoz«, a »magyar faj« kulturális és erkölcsi fölényéhez és az egységes magyar politikai nemzet víziójához továbbra is ragaszkodik, és militarista világnézete – személyes tapasztalataiból következően – kiegészült a tőrdöféslegenda magjával (»veretlenek vagyunk«). Ugyanakkor későbbi írásait tekintve meglepő módon valamiféle »igényösszevonáson« gondolkodott, mivel »én is látom, hogy Nagymagyarország ábrándját el kell temetni«.”

Pár hét alatt az őszirózsás forradalommal szembeszegülve rátalált a Magyar Országos Véderő Egylet soraiban szerveződő ellenforradalom hozzá hasonlóan gondolkodó társaira, Gömbös Gyulára és Eckhardt Tiborra, akikkel 1919 tavaszán-nyarán Szegeden találkozott. Viszonya a szegedi kormány tagjaihoz, az általuk képviselt ideákhoz Bartha szerint egyszerre volt lojális és kritikus. Idézi a radikális politikus hiányérzetét, amennyiben a szegedi gondolat nem tudott „szent forradalommá és építkezéssé áttestesülni”. Ugyanakkor húsz évvel később, az országgyarapító revíziós sikerek idején is a „szegedi szellemet”, név szerint Prónay Pált és Héjjas Ivánt dicsőítette.

Miként helyezi el a könyv Bajcsy-Zsilinszky Endre életének többi sorseseményét, a politikai terveket, döntéseket? Árnyalt elemzések sora igazolja, hogy a szegedi gondolattal való 1919. őszi elköteleződését folyamatosan felülírták, de Horthy iránti lojalitását sohasem érintették személyes politikai tapasztalatai. Így például a derecskei, tarpai választási győzelmek és kudarcok, a Bethlen-féle konszolidációs politikával szembeni erős fenntartások sem fordították őt szembe az egységes kormánypárt által működtetett rendszerrel. Megvalósíthatatlannak bizonyultak földreform-elképzelései vagy a jórészt ugyancsak irreális katonai, revíziós elgondolásai. Következetes németellenességének külpolitikai ellentmondásai pedig azt a csapdahelyzetet jelezték, amelyből az akkori magyar ellenzéki politizálás nem talált kiutat, és amiért például a Horthy-korszak II. világháborús katasztrófába torkolló revíziós külpolitikájával szemben nem lehetett érdemi alternatívát kimunkálni.

/Bajcsy-Zsilinszky Endre a pálkövei nyaralóban Bende Máriával és az egyik szomszédasszonnyal Forrás: Kővágóörsi Művelődési Ház és Könyvtár, Kővágóörs/

Fontos következtetése a szerzőnek, hogy az 1989 előtti olvasatokkal ellentétben Bajcsy-Zsilinszky döntéseiben nem mutatható ki az a „baloldali fordulat”, amelyet 1939 és 1944 között, a függetlenségi párti képviselői éveiben a legsúlyosabb vádként, 1945 után pedig a kommunisták által is támogatott megdicsőülésének, a népfrontos panteonba emelésének döntő érveként szoktak emlegetni. Bartha szerint 1941 után tudatosan kezdett közeledni a magyar keresztény-nemzeti kurzusban helyüket nem találó baloldaliakhoz. Fontos azonban a szerző több helyen felbukkanó módszertani figyelmeztetése: Bajcsy-Zsilinszky döntéseinek az értékelésében nem az 1945 utáni kommunista narratíva utólagos (ön)felértékelése, hanem az adott kor egyre szélesebb, polgári, baloldali, szociáldemokrata és kommunista katolikus, református, evangélikus, munkás, paraszt és értelmiségi összefogásának, a németekkel, oroszokkal szemben megvédendő függetlenségnek a motivációja  volt domináns.

Miközben magát mindvégig öntudatos „szegedi ellenforradalmárnak”, mindenfajta bolsevizmus ellenségének tekintette, a szélső-jobboldaliságtól jutott el a német- és náciellenes magyar nemzeti felkelés gondolatáig, az előkészítésében vállalt vezető szerepéig és a nyilas bíróság halálos ítéletéig. Így kapcsolódott össze halála szorosan a szabad, demokratikus Magyarországért folyó küzdelemmel.

Emlékét azután a kommunista pártállam a népfrontos gondolat jegyében igyekezett kisajátítani, elhallgatva Bajcsy-Zsilinszky politikai hitvallásának szegedi ellenforradalmi, fajvédő, radikálisan nacionalista, antiszemita komponenseit.

Mindezt részben maga Bajcsy-Zsilinszky sajátos – következetesen radikális, meggyőződéséért párbajokat, lapjaiért, pártjaiért lemondást és nélkülözést vállaló, ugyanakkor a népi írókkal, pesti újságírókkal folyamatos, elmélyült és konfliktusos kapcsolatot tartó – politikusi attitűdje, a legtöbbször vágyvezérelt, világmegváltó reformtervekben gondolkodó magatartása is lehetővé tette.

Bartha Ákos jelzi, két olyan kérdés van, amelyről a rengeteget publikáló Bajcsy-Zsilinszkytől szinte semmit sem tudhatunk meg: személyes viszonyáról szlovák gyökereivel kapcsolatban, illetve az Áchim-gyilkosság valóságos történetéről: „Apai származása sohasem vált személyes vagy narratív identitásának szerves részévé. »Anyai ágon honfoglaló őseim révén beleszülettem, apai ágon szláv elődeim vérével beleolvadtam a magyarságba«” – idézi kevés idevágó vallomásának egyikét 1937-ből. Áchim András, a magyar Országgyűlés első csizmás parasztképviselője és a Zsilinszky-család közti vagyoni, közéleti viszonyok részletes leírása alapján meggyőzőnek tűnik a szerző alapállása az ügy megítélésében. 1911. május 14-én a Zsilinszky fivérek által Áchim házában elkövetett támadást személyes sérelmek, szüleik jó hírének Áchim részéről történt nyilvános megbántása váltotta ki. 

A halállal végződő inzultusnak nem vagy csak közvetve lehetett politikai, még kevésbé osztálykonfliktus jellege. Szerinte a konfliktus mögött „a nagypolitika erőterében zajló lokális pozícióharc” húzódott meg. Ez az olvasat, véli Bartha, mentesíthetné a gyilkosság ügyét a jobb- és baloldali ideológiai értelmezések sallangjaitól.

A könyv Bajcsy-Zsilinszky mozgalmi, pártpolitikai ambícióit, sikereit és kudarcait elemezve egyszerre érzékelteti a – „szegediek” támogatása ellenére is partvonalra szoruló – politikus gyakran rögeszmés következetességét. Jelzi például, hogy a maradék ország konszolidációját mindennél fontosabbnak tartó, kompromisszumokat kötő Bethlen-rendszert alkalmatlannak tartotta arra, hogy a trianoni börtönből a mielőbbi szabadulást biztosítsa. A korszak elején, 1922-ben kormánypárti képviselő lett, mégpedig antiszemita fajvédő programmal. 

Akaratos, csökönyösen különutas magatartására jellemző, hogy kormány-pártiként sem lépett be a Bethlen István miniszterelnök által lé+trehozott és a magyar politikai párthagyomá-nyokban erősen jelen lévő, kézi vezérléssel működtetett Egységes Kormánypártba.

Politikai profiljának talán leginkább az 1923-ban Gömbös Gyulával létrehozott Fajvédő Párt felelt meg, de miután 1926-ban kiesett a parlamentből, két évvel később szakított az Egységes Párthoz csatlakozó fajvédőkkel. Az általa 1930-ban alapított Nemzeti Radikális Párt élén Bajcsy-Zsilinszky a gyökeres földreformot tartotta a legfontosabb belpolitikai célnak, „a magyarság dunai vezető szerepének” és a „Duna-völgyi magyar küldetésnek”  utat nyitó revíziót pedig ő is életre szóló külpolitikai célként kezelte. Egyetlen út: a magyar paraszt című könyvében az 1920-as földreform szűkmarkúságát bírálta. Átfogóbb, több millió holdnyi földet bevonó reformban gondolkodott. Bajcsy-Zsilinszky egyike volt azon keveseknek, akik a területi revízióknak sem tudtak minden esetben örülni, mert azok egyre jobban a Harmadik Birodalomhoz láncolták az országot.

Bartha Ákos végigköveti a fajvédelem alakváltozatait. Bajcsy-Zsilinszky alapvetően „a vér, a történelem és a világnézet hármas közösségeként” határozta meg azt, amit magyar fajon és annak feladatán értett: a népi származás nyelvhatárokat is túllépő közösségét, az ezeréves magyar állam Kárpát-medencei, dunai fő szerepére és a keresztény-nemzeti alapokra épülő birodalomépítő nacionalizmust. Ugyanakkor nyitva hagyta a „magyar fajiság és erkölcsiség kapuit […] az egészben vagy részben idegen vérűeknek”, akik „gondolkodásukkal, érzületükkel, faji öntudatukkal, testi-lelki mivoltukkal, ösztöneikkel egyek és elválaszthatatlanok tudnak lenni a magyarsággal”. Az 1920-as évek végétől a fajvédelem hívószava is háttérbe szorult nála. Helyette a „nemzeti demokrácia”, a „szociális nacionalizmus” jegyében a magyar szegényparasztságnak a földreformmal és a szociálpolitikával való megsegítésében gondolkodott. Ez kezdetben éles, majd később tompuló és háttérbe szoruló antiszemitizmussal párosult.

Végül feltétlenül meg kell említeni az életrajz utolsó két fejezetét, a mártírium tudatos vállalásával, halálával és temetésével elkezdődött politikai utóélet sok szálon futó történetét. Bartha, miközben ezernyi tényből kénytelen összerakni az életút mozaikját, kezdettől fogva folyamatosan szembesült a pártállami korszak Zsilinszky-historiográfiájának – főként Vigh Károly és a vele folyamatosan vitatkozó Tilkovszky Loránt munkáinak – részben ideologikus, részben hagiografikus tendenciáival és örökségével. Ezért minden kérdésben igyekezett az előzményektől független, önálló választ megfogalmazni. A szerteágazó, helyenként bizarr, máshol csak ellentmondásos utóéletet elemezve, egyszerre világít rá a politikai pálya kommunista emlékezetpolitikai átértelmezésének fortélyaira, illetve a korabeli historiográfiai csaták mögöttes okaira.

Összegezve Bajcsy-Zsilinszky politikai örökségét, Bartha Ákos úgy látja, 1945 előtt az ország politikai elitje számára nem volt szükség az ő önálló, dacosan független véleményére, kiállására. 1945 után viszont néhány alkalommal, rövid ideig őbenne, az ő szembenállásában lehetett felmutatni a német- és náciellenes magyar függetlenségi gondolat alternatíváját.

Amikor a Vigh Károly vezette Bajcsy Zsilinszky Társaság 1989-ben az örökséget újra felkarolta, hamar kiderült: a politikus életében és utóéletében túl sok az ellentmondás ahhoz, hogy a rendszerváltás filozófiájában, történelempolitikájában kiemelt helyet kapjon. A Deák térről Tarpára telepített szobor helyére egy szándékosan jellegtelen sziluettábrázolás került. Ez szintén jól jelzi, sok más történeti személyiséghez hasonlóan ő is egyfajta bolygó hollandiként járja a XX. század történelempolitikai árnyékvilágát, és aligha adatik meg számára, hogy újból bekerüljön a magyar panteonba… Oda bekerülni legfeljebb a szenteknek, a mártíroknak van esélyük, tartósan megmaradniuk azonban még nekik sem könnyű. Bartha Ákos szerint Bajcsy-Zsilinszky Endre ellentmondásokkal teli, de – az ország XX. századi történelmének második mélypontján – saját igazáért hősi halált vállaló magatartása nem lehetett része tartósan semmilyen emlékezetpolitikának és hagyománynak, mert ütköztek benne az utópisztikus közép-európai föderalizmus, a magyar fajvédelem és integrális revízió nemzetmentő, nacionalista, a németellenes és a belső fasizálódási tendenciákkal szembeni ellenállás jórészt eszköztelen elképzelései.

Társutasként ideig-óráig megfelelt Horthynak és Gömbösnek, Kállay Miklósnak és Kállai Gyulának, de nem vált soha önálló ideológiai alternatíva, politikai koncepció hordozójává.

/Bajcsy-Zsilinszky Endre, az I. világháborús főhadnagy, 1917-18. Forrás: Kővágóörsi Művelődési Ház és Könyvtár, Kővágóörs/