SZEBELLÉDY GÉZA MTI.jpg

Magyarországon negyvenhárom év után, 1990. március 25-én rendezték meg az első szabad, többpárti országgyűlési választást. Az első fordulóban a négyszázalékos parlamentbe jutási küszöböt hat párt érte el. A választás második fordulójában, április 8-án 171 egyéni kerületben 496 egyéni képviselőjelölt mérkőzött a parlamenti székekért. A választások után, május 22–23-án tartotta kormányalakító ülését a parlament. Antall József vezetésével alakult meg az új kormány, amelynek elnökét a legerősebb párt, az MDF adta, tagja nyolc MDF-es, négy FKGP-s, egy KDNP-s és három független politikus volt. Az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz ellenzéki párt lett. Harminc évvel ezelőtt történelmi pillanatokat élt az ország. Vajon a szabaddá vált állampárti sajtó támogatta vagy csak tűrte a változásokat? Mit tükröznek a különböző világnézetű és elkötelezettségű országos napilapok vezető újságíróinak első vezércikkei?

A korszak legfontosabb napilapja a Népszabadság volt. A Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja, a Szabad Nép folytatásaként először 1956. november 2-án jelent meg. 1989 és 1994 között szocialista napilapnak jelölte magát.

Miklós Gábor szerkesztő a választások éjszakáján megírt, Fordul a világ című vezércikkében a diktatúra megszűnte után pár órával már meghatározza a jövő tollforgatójának feladatát: „… az újságíró lelkiismerete soha többé nem lehet semmilyen pártnak, kormánynak, egyéb csoportnak a vagyona – remélem, ezt is garantálja a mostani választás végeredménye.”

Másnap a választási eredményeket és az új Országgyűlés pontos összetételét már ismerve, annak a Vajda Péternek a vezércikkét közli a lap, aki tizenöt évesen, 1946-ban lépett be a Magyar Kommunista Pártba, és húszévesen az Államvédelmi Hatóság alkalmazásában állt. Vajda, az egykori főhadnagy a diktatúra megszűnte után alig néhány órával vezércikkében arról ír, hogy ha „… elfogadjuk a kormánykoalíció vezető erejének önmagáról adott »jobbközép« meghatározását, akkor különös felelősség hárul majd azokra, akik ettől balra foglalnak helyet. [...] A kormány és a parlamentben azt támogatók felelőssége a döntéshozatal és a cselekvés. (S ebben az értelemben azt is kívánhatjuk, hogy ne csalatkozzanak azok, akik az MDF-re szavaztak.) Az ellenzék felelőssége, hogy az ország házából messzehangzóan nemet is tudjon mondani.”

És ha valaki még ezek után is komolyan vette volna, hogy a Népszabadság szerkesztőségében a rendszerváltás éjszakáján bármi megváltozott, azt Csala Károly írása „tehette helyre”. Csala a kultúra rovatban Korvin Ottóról, a kommunista párt egyik alapítójáról írt, akit 1919 végén halálra ítéltek és kivégeztek. A szerző megfeddi az állampártot, mert nem engedte közölni a tiszta lelkű Korvin Ottó börtönnaplóját, és a változások jeleként, művelődéstörténeti tettnek nevezi, hogy az új MSZMP ezt már csorbítatlanul megtette. Az Egy tiszta ember című írásban a szerző pontosan vázolja a következő évtizedek gondolkodását, retorikáját: „Azok előtt, akik a magyarságot két részre osztják: »népnemzeti gerincű többségire« és »törpe kisebbségire« Korvin Ottó tiszta erkölcsisége nem állhat meg, természetesen. Hiszen a »törpe kisebbséghez« tartozott ő. Púpos volt és zsidó. Kozmopolita széplélek módján rajongott Nietzsche embereszményéért.”

A korszak másik fontos állampárti újságját, a Magyar Hírlapot 1968-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának napilapjaként alapították. A rendszerváltáskor a főszerkesztő az aktuális kormányszóvivő, Bajnok Zsolt. A lap fejlécében a „politikai napilap” önmeghatározás állt. A választások másnapján, április 9-én az újság egész oldalas címmel  – Fölényesen győzött a Magyar Demokrata Fórum – jelezte a történelmi pillanatot. A következő nap a címlapon jegyzett vezércikkben a lap vezető publicistája, Gádor Iván már elrugaszkodott a diktatúra bukásának, a demokrácia megszületésének ünnepi érzésétől: „Az éjszaka diadalmámorában az MDF elnöke kinyilatkozta: a választások győztese a magyar nép. Ám az utca képe hétfőn semmiféle győzelmi ünnepről nem tanúskodott. Betudható ez persze a magyar nép józanságának, amiről az egész több hónapos választási kampány során és magukon a választásokon tanúbizonyságot tett, de betudható annak is, hogy itt Magyarországon igen-igen sok víznek kell lefolynia a Tiszán-Dunán ahhoz, hogy az emberek elhiggyék: valóban valami egyértelműen jó történt velük.”

A rendszerváltás időszakának szintén meghatározó lapja volt az 1877 májusában alakult, majd 1905 óta napilapként működő Népszava. A Kádár-rendszer idején, 1958 februárjától, fejlécén büszkén hirdette, hogy a magyar szakszervezetek lapja. Április 10-én szintén kiemelt helyen, a címlapon jelent meg a lap vezércikke, amelyet Flanek Tibor írt: „… az ellenzék lényege, hogy mindig kritikus, de konstruktívnak és európai parlamenthez méltónak csak akkor tekinthető, ha nem a kormány elgáncsolására, megbuktatására játszik, hanem segít megóvni a tévutaktól, s a maga javaslataival is a köz javát szolgáló megoldásokat kínál.”

Május 24-én, az új, demokratikus kormány megalakulását követő nap már nem volt ennyire megértő a Népszava vezércikke: „Valójában persze, nem tudni, hogy a programadó koalíció csak azért nem vette be dokumentumába a megvalósítás mikéntjét, mert nem akarta efféle technikai részletekkel duzzasztani az anyagot és terhelni a parlamentet, vagy éppenséggel azért, mert maga sem munkálta ki teljes mélységében ezeket. Bárhogy is van, ezek a részletek ma nagyobb fontossággal bírnak a program megítélhetősége szempontjából, mint a célok kijelölése.”

A Kádár-korszakban a Magyar Nemzetet többen amolyan őfelsége ellenzékének tekintették. Az 1938-ban alapított újság sokáig valóban jobboldali, elsősorban náciellenes lap volt, szerkesztői, szerzői közt szerepelt mások mellett Szekfű Gyula, Barankovics István vagy Márai Sándor. 1954 óta a Hazafias Népfront lapja volt, egy kisebb megszakítással: 1956-ban a második Nagy Imre-kormány félhivatalos lapja lett, ezért november negyedike után nyolc hónapig – büntetésből – nem jelenhetett meg. A Magyar Nemzet a kádári időkben az óvatos duhaj szerepét vállalta: nyíltan ellenzéki nem lehetett, de a sorok közt amolyan félhivatalos, értelmiségi közlönynek számított. A rendszerváltás idején az állampárti szócsövek közül a leginkább ez az újság volt ellenzéki.

A lap március 27-én, szerkesztőségi vezércikkben ugyanezt a „hoztam is ajándékot, meg nem is” mentalitást követi: „Magyar-
országon, ha nyugati értelemben vett pártokat nem is termelt ki az idő rövidsége és a társadalom tagolatlansága miatt az elmúlt néhány hónap, létrejöhettek többféle érdeket és véleményt tömörítő gyűjtőpártok. Nem kellett különösebb jóstehetség és politikai éleslátás ahhoz, hogy az ő sikerüket tippeljük meg. [...] A kérdés inkább az volt: a mérsékeltebb, kevesebb felfordulást és megrázkódtatást ígérő tömörülés kap bizalmat vagy a radikálisabb? Az MDF-nek ilyen szempontból hónapokon át alig volt vetélytársa, ám a bel- és külpolitikai helyzet alakulása meggyőzte a polgárokat arról, hogy nem olyan kockázatos, nem olyan elképzelhetetlen az SZDSZ és a Fidesz követelése sem, mint amilyen »vadnak« és veszélyesnek akárcsak egy fél évvel ezelőtt tűntek. Inkább ezzel és nem annyira az MDF álmosabb, erőtlenebb politizálásával magyarázható a radikális liberálisok térhódítása, amely a végén fej fej mellettivé tette a két nagy párt vetélkedőjét. [...] a magyar társadalomfejlődés két eltérő felfogása. Nem teljesen összeegyeztethetetlenek ezek a nézetek, de a két út éppúgy könnyen párhuzamossá merevedhet, mint ahogy egymás felé tarthat. A magyarságnak, természetesen, mi sem volna jobb, mintha ezek a kicsit girbegurba egyenesek a végesben és belátható időn belül találkoznának.”

A lap április 10-én, Bálint B. András tollából, Nagyhét címmel hozza vezércikkét: „Elmúlt a virágvasárnapi diadalmenet, megérkeztünk a szent városba, ahova ki tudja, mióta vágytunk: a demokráciába. Előttünk a nagyhét; a böjt, a szenvedés, az árulás napjai – végső reményünkkel, a megváltást hozó feltámadással. A diadalút szó ezúttal nemcsak átvitt értelemben értendő. Mert diadala ennek a népnek, egyes belátó és önkritikus, a hatalomhoz nem foggal-körömmel ragaszkodó politikusoknak, és a térség megértő külső erőinek, hogy békében ment végbe a rendszerváltás – bár a jövendő kormány nem sétálhat virágszirmos úton a célja felé… Kialakultak a politikai erőviszonyok. Nagyjából tudjuk, mit nem akar ez a nemzet; de hogy pontosan mit kíván, azt csak sejtjük.”

Az állampárti diktatúra elnyomása alól felszabaduló vezető napilapok véleményformáló írásai alapján lassú, amolyan „húzd meg, ereszd meg” típusú átalakulásnak tűnhet a honi rendszerváltozás. Pedig a média az ország szabaddá válása után valódi üzletággá vált, ahol a politikai és gazdasági érdekek egyre cizelláltabban és leplezetlenül jelenhettek meg. Az Országos Széchényi Könyvtár kutatása szerint 1987-ben negyvennyolc lap volt a piacon, ezek a Magyar Szocialista Munkáspárt központi, helyi és intézményi kiadványai voltak. 1992-ben már százhetvenöt, természetesen különböző – parlamenti és kisebb – pártok által kiadott sajtótermék látott napvilágot. A rendszerváltás időszakában született vezércikkek politikai vonatkozásai már tükrözik a következő időszak eseményeit, ahol a média viselt dolgai többször is a magyar politikai és közélet frontvonalát jelentették – elég, ha arra gondolunk, hogy a késő kádári évekből származó 1986-os sajtótörvény helyett 2010-ig nem született új szabályozás.

/Indulókép: Horváth Béla megválasztott országgyűlési képviselőt ünnepli a tömeg az MDF Bem téri székházának épülete előtt, miután Antall József bejelentette a párt választási győzelmét Fotó: Szebellédy Géza/MTI /